2022. október 13., csütörtök
Megtalálták az elkövetőt, holtan. Az albérletünktől néhány utcányira ölte meg magát. Itt mászkált, miközben aludtunk. Miközben anyák, családok az éjjel közepén olyan telefonhívást kaptak, amelyet senki sem akar megélni: megölték a gyereküket.
2022. október 14., péntek
Gyűlölet elleni menet Pozsonyban. Remegő végtagokkal indulok el. Nem lesz könnyű ott állni, ahol halottak feküdtek. Szerencsére sokan vannak, bár nem elegen. Az elnöki palotától sétálunk fel a tett helyszínéig. Az elnöki palota előtt szivárványos zászló lobog. Ilyenre még nem volt példa. Legalább az elnökünkre büszkék lehetünk, ha az ország többi vezetőjére nem is. A Vár utcában (Zámocká) mozdulni sem lehet. Faltól falig állnak azok, akik elítélik a gyűlöletet. Fél óráig tartott felérni a Tepláreňhez, a bárhoz, ahol terrortámadás történt. Beleborzongok, amikor le kell írnom ezt a szót. Azt hittem, biztonságos helyen élek, egy olyan országban, ahol az ilyesmi nem fordulhat elő. Persze, én is éreztem, észleltem azt a homofóbiát, azt a fasiszta, nacionalista magatartást, aminek sajnos egyre többen a követői. De valamiért azt gondoltam, hogy a legtöbbjük csak a fotelben ülve nagyszájú, nem lenne képes ilyesmire. Tévedtem. A megemlékezésen csend van. Nem ehhez szoktam, ha tömegbe megyek. Nincs nevetés, zene, hangos beszélgetés. Kis csoportokban beszélgetnek az emberek. Még az idő is borongós.
Kötelességemnek éreztem, hogy kimenjek. Nem csak azért, mert újságíró vagyok, hanem azért is, mert engem az elfogadásra neveltek. Meg én is kisebbségi vagyok. Ahogy az áldozatok is azok voltak. Meg persze azokért a barátaimért, emberekért, akik az LMBTQ+ közösséghez tartoznak. A kisebbségeket valahogy mindig gyűlölik. Ki kellett menni.
Pánikbeteg vagyok. De itt nem volt mitől tartanom. Tudtam, hogy ha bármi történne, a tömeg egyként sietne a segítségemre (ahogy ez aztán egy résztvevővel meg is történt, a beszédek alatt valaki összeesett, ismeretlenek istápolták, majd hívták a mentőt).
A Tepláreň előtt gyertyák, koszorúk, személyes tárgyak, üzenetek. Amott egy doboz cigaretta, odébb ropogós csirkefalatok (gondolom, ezek voltak az áldozatok kedvencei). Remegő kezekkel próbálok gyufát gyújtani. Nem megy. Valaki hátulról öngyújtót nyom a kezembe. Fellobban a láng, leteszem a gyertyát. Öntudatlanul teszem zsebre az öngyújtót. Hallom, ahogy mellettem 4-5 éves forma gyerekeknek magyarázzák a szüleik, hogy mi történt. Türelmesen, gyereknyelven, de nem szépítve a történteket. A kicsik nem értik. Én sem értem, pedig húsz évvel idősebb vagyok náluk. Az ilyesmit nem lehet megérteni. A koszorúk mellett az áldozatok közeli barátai zokognak, toporzékolnak. A csendet szipogás, elkeseredett kiabálás töri meg. Kap mindenki, a politikusok, a sajtó. Megértem. Nem tudom, mit tennék, ha az én barátaimat gyilkolnák meg. Az LMBTQ+ közösség tagjai félnek. Eddig is rengeteg atrocitás érte őket, de ilyen kegyetlenség még nem fordult elő. Egymást ölelik, vigasztalják. Dühösek, félnek, kétségbe vannak esve, gyászolnak.
Elindulok lefelé. A társaimmal, akikkel együtt jöttünk, elszakadtunk egymástól, de lent megvárnak. Idegen nő lép oda hozzám, mosolyogva kéri vissza az öngyújtóját. Amikor szabadkozva adom a kezébe, csak megsimítja a vállam.
Az Sznf tér tele. Beszédek követik egymást. A tömeg lassan kezd oszlani, mi is hazasétálunk. Nem tudtam sírni. Végig azt éreztem, hogy sírnom kell, de nem tudtam.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.