Gazdag József: Ozsonnázni a zöldben

Amikor a nyolcvanas évek elején a Times az újévi fogadalmairól és reményeiről kérdezte Samuel Beckettet, Beckett szűkszavú táviratban válaszolt. „Fogadalom: semmi. Remény: semmi.”

Pesszimista volt? Épp ellenkezőleg: ő még hitt a szavakban. Hitt abban, hogy létezik közös nyelv. Hogy ha azt mondja, semmi, mások talán tudni fogják, mire gondolt. Evidencia volt a közös tudás arról, hogy a fehér az fehér, a fekete pedig fekete. Ez a bizonyosság mára megszűnt. Ma azt mondjuk: béke – és ahányan vagyunk, annyiféleképpen interpretáljuk. Nincs közös nyelv. A szavak elkoptak, devalválódtak. Kiselejtezte őket a közösségi média gyűlöletgyára.

„Háború”, „béke”, „fekete”, „fehér”. Minden idézőjelbe került. Nemcsak a szavak, hanem az emberi méltóság is. A közbeszéd egyre agresszívebb, a műveltséget lenézik, s azok hivatkoznak a legharsányabban a kereszténységre, akik módszeresen tagadják a kereszténység alapértékeit, a szolidaritást és a caritast.

Ahol én lakom, esténként megjelenik egy férfi és egy nő a kukáknál. A férfi a konténernek támasztja a mankóit, úgy keresgél vacsorának valót. Néha kivesz valamit, beleharap. Ez volna az evés. Vagy kiemel egy palackot, megrázza, megszagolja, belekortyol. Ez pedig az ivás. Sötétben jönnek, hogy mások ne lássák őket.

Mi pedig? Páholyból nézzük a nyomort, s páholyból nézzük a társadalom militarizálódását is. Amíg nem közvetlenül a mi bőrünkre megy a játék, nem szívesen szólalunk meg. S különben is: a többség szívesebben lemond az emberi szabadságjogokról, mint a mindennapi sportélményekről és a vasárnapi süteményről. Ezek volnának ugyanis polgári társadalmunk új fundamentumai: a francia krémes, az ingyenes wifi, a Netflix és a Bajnokok Ligája.

Egyszer Franz Kafka arra ébredt délutáni álmából, hogy anyja az erkélyről beszélget valakivel. – Mit csinál ott? – kérdezte az anyja, s egy női hang azt válaszolta a kertből: „Ozsonnázom a zöldben.” Kafka pedig elámult, hogy egyesek milyen magabiztossággal élik az életet. Milyen könnyedén szólalnak meg, milyen magától értetődő természetességgel mondják ki azt a hétköznapi mondatot: „Ozsonnázom a zöldben.”

Egyetemista voltam, amikor egy filozófiatanárom behívott bennünket az irodájába. Ez a professzor a filozófiatörténet nagy műveit próbálta alapgondolatokra redukálni, majd ezeket az alapgondolatokat olvasta össze – hátha így megtud valami lényegeset a világról. Kérdeztük, hogy mire jutott. Sokára szólalt meg. „Az igazság rémisztő, barátaim.”

Ezt a mondatot kaptuk útravalónak.

Naivan azt hisszük, a világ azért van, hogy jól érezzük magunkat benne. S ha a kényelmi szempontjaink sérülnek, azonnal a világot okoljuk, igazságtalannak és gonosznak nevezzük. Pedig az univerzum se nem jó, se nem rossz. Nem igazságos, nem is igazságtalan. Jéghideg és közömbös. Nem érdeklik a mi gondjaink. Nem érdekli, hogy kire szavaztunk, hogy teljes kiőrlésű zabkását vagy csupasz kiflit eszünk-e reggelire, hogy Bachot hallgatunk (Pablo Casals elődásában) vagy épp termobárikus rakétákkal lőjük egymást.

Néhány éve láttam egy válogatást az elmúlt évtizedek Pulitzer-díjas fényképeiből. Ebolafertőzött afrikai kisfiú, amint kezénél-lábánál fogva elviszik a védőruhás szanitécek. Fájdalomtól zokogó, mezítelen vietnami kislány, akinek a hátán napalmbombázás következtében összeégett a bőr. Mozdulatlanná görnyedt szudáni gyermek az éhhalál küszöbén, háta mögött várakozó keselyűvel. És így tovább, a Homo sapiens nevű faj mindennapjai a Föld nevű bolygón. Vagy a megrendítő tavalyi kép, ahogy egy apa térdel a harkivi utcán, rakétatámadás után, és halott kisfia kezét szorongatja.

Mondanám, hogy van remény, ahogy Max Brod is biztatta Kafkát, mire Kafka mosolyogva válaszolt, hogy remény van, hogyne volna – csak nem nekünk.

Ez persze nem változtat semmin. Úgy kell élnünk, mintha lenne. Remény is, cél is, közös nyelv is. Mintha a kérdésre, hogy mit csinálunk, mosolyogva azt válaszolhatnánk: „Ozsonnázunk a zöldben.”

*

Elhangzott a Közép-európai Fórum november 17-i, „Más földgömb nincs?” című pozsonyi rendezvényén