„Fázom. Vége a nyárnak, ami nem volt nyár, vége az életnek, ami végül nem hozott mást, csak groteszk öregséget és abszurd halált.”
Márai Sándor egyik utolsó naplóbejegyzése ez. Ekkor már a kaliforniai San Diegóban élt, a mexikói határ közelében. Felesége halála után elveszítette a biztos pontot. „Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyerekem volt.” Több mint hatvan évig éltek együtt.
Felesége karosszékét üresen hagyta. Néha hangosan beszélt hozzá, a leveleit olvasgatta. A nappalok és az éjszakák összemosódtak, az idő megszűnt. Csak a kiszolgáltatottság érzése maradt, s a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távoznia. Halálának idejéről és módjáról ő maga akart dönteni. Ezért vásárolt pisztolyt, nyolcvanhat évesen, s ezért iratkozott be lőtanfolyamra. Hogyan kell öngyilkosnak lenni? Szájon át lőni? Halántékra célozni? Naplójában ezen elmélkedett. A fegyvert az éjjeliszekrény fiókjában tartotta, hogy „kéznél legyen, ha eljön a pillanat”. Élete legnagyobb útjára készült, „ahonnan még nem tért meg utazó”.
Egy évvel később váratlanul meghalt fogadott fia, János. „A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság – írta naplójába. – Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.”
Hónapokig nem volt más látogatója, csak Elizabeth, az öreg takarítónő. Más senki. Olykor, ritkán, tett néhány lépést a ház előtt, de már egyre nehezebben, támolyogva járt. Esténként félig vakon, nagyítóval és fejlámpával olvasott.
„Teljesen egyedül maradtam, 89. évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok.” S az 1988-as év utolsó naplóbejegyzése: „Ma nagyon hiányzott Lola testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.”
Levelet írt barátjának és kiadójának, a torontói Vörösváry Istvánnak és feleségének, Vörösváry Irénnek: „Kedves István és kedves Irén, röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra. A legjobb kívánságokkal gondol Reátok: Márai Sándor.” 1989. február 21-én, kora délután telefonált a mentőknek, hogy indulhatnak a megadott címre, majd elővette a fegyvert a fiókból.
„Hírügynökségek jelentése szerint a kaliforniai San Diegóban kedden 89 éves korában Márai Sándor főbelőtte magát” – közölte három nappal később a Népszabadság. A gyászszertartáson alig néhányan vettek részt. Hamvait – kérésének megfelelően – a Csendes-óceánba szórták.
Rá emlékezünk most, halálának harmincötödik évfordulóján, Márai Sándorra, aki egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta, s aki az emigráció viszontagságos évtizedei alatt, egy barbarizálódó világban is mindvégig kassai polgár maradt, s az értelem uralmát hirdette az ösztönök felett.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.