Szenvedélyes színházcsinálók mindketten. Össze is folyik az életük több ponton. Hegedűs D. Géza tanára volt ifj. Vidnyánszky Attilának. De már az egyetemen is színésze a növendékének. A Vígszínházban partnere a színpadon. Vagy épp a színésze. S nem mellékesen osztályvezetők a színművészetin, tehát tanárként is kollégák. Ennyiféle minőségben szoros a kötelék köztük.
Rendkívüli tehetségével a beregszászi születésű fiú már az egyetemen felhívta magára a figyelmet. Még kezében sem volt a diploma, amikor első művészeti díját kapta. Egy évvel azután, hogy végzett, Junior Prima díjas lett.
Domináns személyiség
„Javában benne volt a kamaszkorban, még nem töltötte be a tizenhetet, amikor felvételizett – lép vissza az időben Hegedűs D. Géza. – A vizsga harmadik szakaszában, amikor huszonvalahány társával együtt beköltözött a kollégiumba, és reggeltől estig olyan helyzetek elé állítottuk őket, mintha már egyetemisták lennének, különböző órákon vettek részt. Teszteltük őket, figyeltük, ki hogyan beszél, mozog, énekel. Jelenettöredékeket kaptak, pármondatos dialógokat, éles szituációkat. Ati már akkor is sok mindenkivel dolgozott. Rengeteg jelenetet hozott. Szerettek vele próbálni a többiek. Valahogy megérezték benne az erős személyiséget, akivel biztonsággal megvalósíthattak egy-egy szituációt. Vad, érzéki jelenetek is adódtak, amilyenekbe a kora miatt addig ő aligha keveredhetett, mindenféle érintés az újdonság erejével hathatott számára, mégis úgy tűnt, mintha már ezen a téren is tapasztalt férfiú lett volna. Pedig nyiladozó fiatalember volt még akkor. Egy huncut, nagy humorú ugrifüles erős élettapasztalattal, ami egy kamasz gyereknek még nem igazán a sajátja. Tanári pályám során megfigyeltem: a határon túli magyar nyelvű területekről felvételiző fiatalok mindig valami plusz tapasztalattal jönnek. Érezhetően kiforrottabb már a világhoz való viszonyuk. Bátrabban állnak a lábukon, még ha olykor fél lábon is, mivel észlelnek egyfajta beszorítottságot. Mindennap be kell bizonyítaniuk, hogy ugyanolyanok, mint bárki más, ugyanakkor ötször többet kell tudniuk, teljesíteniük, hogy elfogadják őket, ha be nem is. Úgy dolgoznak, olyan odaadással, mintha az életük múlna rajta. Hihetetlen szorgalommal, ambícióval. Atit imádták az osztálytársai, barátai. Kárpátalján már tizenhét évesen leérettségizett. Szülei a színháznak élő művészek. Mindketten rendkívül elfoglalt emberek, így sok időt tölthetett a nagyszüleivel. Rajongásig szeretett nagymamája most is a legszigorúbb nézője, hallgatója, véleményezője. Mondja is néha, hogy megyek vasárnapi ebédre a nagymamámhoz, a kedvenc húslevesemet főzi, és már húzom is be a nyakamat, mert tudom, hogy szóvá fog tenni pár dolgot, helyre tesz a világban. Gyönyörűséges kapcsolat az övéké. A Covid-járvány idején, amikor szeparálva kellett léteznünk, és óvni kellett az idősebb nemzedéket, Ati ott állt a nagymamája erkélye alatt, és úgy beszélgettek hosszasan.”
Erős rendezői vénája már az egyetemen megmutatkozott az ifjú növendéknek. Fantáziájával, formai megoldásaival mindig kitűnt a többiek közül. Markáns, eredeti látásmódjával az osztály domináns személyévé vált, aki kívülről is rálátott a jelenetekre, de motorja, integráló, dinamikus szereplője is volt.
„Olyan pontra jutott el a közös munkánk, hogy negyedévesként Ati azzal az ötlettel állt elő, hogy szeretné megrendezni Shakespeare-től az Athéni Timont. Ez volt az első rendezői munkája az Ódry Színpadon, az angol drámaköltő egyik legösszetettebb és sok szereplőt felvonultató műve. Azt találta ki, hogy a diáktársaival és velem csinálja meg úgy, hogy én játszom a címszerepet, Timont, és minden körülmény a többi egyetemista által születik meg. Izgalmas formát komponált az előadáshoz. Az eleven, dús, vibráló első rész után egy közjáték erejéig kimentünk a szabad ég alá, s mire a nézők újra elfoglalták a helyüket, egy tökéletesen üres teret, Athéni Timon önkéntes száműzetésének a helyszínét látták maguk előtt. Óriási élmény volt ez nekünk is, nem csak a közönségnek. Még a színházi szakírók is pozitívan viszonyultak hozzá. Szép sorsa volt az előadásnak. Egy évvel a bemutató után még műsoron volt az Ódry Színpadon, de elvittük Pécsre, Gyulára, Szegedre is. Nyitott mű volt az előadás, jártunk vele sokféle helyszínen. Pécsett egy gyárkémény tövében, de volt, hogy egy kertben játszottuk, ahol a szó szoros értelmében a saját síromat ástam meg Athéni Timonként. Ati vagány és provokatív gondolkodásából eredően én magam sem tudtam előre, hogy szenvedélyben, szélsőségben, végzetességben hova jutunk el az előadás második részében. Ott már csak az üres tér volt, a szöveg és a szituáció, és ilyenkor Ati azt mondta, és most, tanár úr, azt csinál, amit akar.”
A hangosítópulton feküdt
Beregszászon ifj. Vidnyánszky Attila már négyéves korától színpadon volt. Alkalomadtán egy-egy kisebb feladat hullott az ölébe.
„Barátai azt mondják, hogy létezik egy fotó, amelyen pólyásbabaként a hangosítópulton fekszik – mondja nevetve Hegedűs D. Géza –, és a háttérben látszik a képen a színpad, ahol éppen próbál a beregszászi társulat. Létezésének a legtermészetesebb közege lett a színház. Az ember azt rögzíti magában, amiben szocializálódik, kulturálódik. Én könyvember vagyok. Könyvek között nőttem fel. Bárki bármit mond, azonnal megjelenik előttem a könyv címe, a vers, a mű egy része, és már mondom is. Nagy könyvtárunk volt, pedagógus szüleim állandóan olvastak. A filmeket is nagyon szerettük. A mozi mindennapi kenyerünk volt. Ati egészen más közegben nőtt fel. Hatalmas színházi műveltsége van. Ma is minden jelentős előadást megnéz, a régebbiek felvételét felkutatja, tudja, kik voltak és hogy ma kik hazánk s a világ legjelentősebb rendezői, és a nemzetközi színházi folyamatokban is tájékozott. Neki ez a nyelv a közege, a levegője, a kenyere. Ebben van otthonos biztonságban.”
Tanításuk az egyetemen párbeszédalapú. Növendékeiktől kreatív megoldásokat várnak, amelyeket aztán véleményeznek. Nem rendezik, hanem finoman terelve próbálják rávezetni őket arra az útra, amelyen tisztán látható a színpadi alakok igazsága, és megfogalmazhatók a drámai ütközőpontok. Így haladnak egyre mélyebb, szélsőségesebb határokig, kitágítva egy-egy szituációt. Akárcsak a régi osztálytársait, Attila most a növendékeket inspirálja úgy, hogy azok valósággal repülnek vele a próbákon. Marton László és Forgács Péter mellett Hegedűs D. Géza a harmadik tanára volt az egyetemen. Öt éven át az egyik atyai vigyázója, formálója.
„Ati ugyanolyan diák volt, mint a többi. Csínytevéseik a kollégium falai között zajlottak egy-egy jól sikerült éjszaka után. Osztálytársaival, akik közül nem egy ugyancsak a Vígszínházban játszik, voltak nagy kalandjaik. Csapó Attilával, Janka Barnával, Gyöngyösi Zolóval, akik ma már csodás színészek, egy hajnalon elhatározták, hogy rózsaszínűre festik át a kollégiumi folyosójukat. Egyvalamire azonban nem gondoltak: a kamera rögzítette a munkafolyamatot. Volt egyfajta megfeddés, aztán vissza kellett festeniük az egészet az eredeti színre. Az egész osztály nagyon szerette a diákéletet, elkövettek sok huncutságot. Volt sok nevetés, mulatságos helyzet.”
Partnerek lettek a színpadon
Tanár és diák a Vígszínházban nemegyszer partnerek a színpadon. A Hamletben, a Nyugat császárában, a Sirályban és A kastélyban is együtt láthatja őket a közönség. Az Arany János életét megidéző Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabban a növendék rendezte szeretett Tanár urát. Akárcsak A nagy Gatsbyben vagy legutóbb az Egy szerelem három éjszakájában.
„Nagyszerű érzés, ha látom a próbatáblán, hogy az ő rendezésében fogok játszani. Ati nem diktál, hanem irányít, szintézist teremt. Remekül dolgozik, kiválóan szervez, jó a stratégiája. Rendezőként is olyan kvalitásérzéke van, hogy biztos kézzel választ munkatársakat. Ez bizalmi alap is természetesen. Olyanokkal dolgozik, akikkel egy nyelvet beszél. Nyugodt, türelmes, jó a humora, és mindig a színészi kreativitásból építkezik tovább. Nem ragaszkodik mereven az elképzeléseihez. Vele mindig közös a munka. Ha mindketten színészként vagyunk jelen a próbán, fantasztikus ötletei láttán olykor leesik az állam. Kihajt, mint a vadvirág. Burjánzó fantáziával halad előre a szerep megformálásában. Nagyon értjük egymást. Figyelemmel és tisztelettel vagyunk egymás iránt. Osztályvezető tanárként is ez az elvünk. Mindenekfelett a munka, a sok-sok munka, abban hiszünk. Abból születik a minőség, minden más csak duma.”
Bírni fogja ambícióval
Mivel az egyetemen és a színházban is rengeteg időt töltenek együtt, adódik a kérdés: magánemberként mennyire tárulkozik ki egymás előtt a két művész?
„Összefolyik az életünk, hiszen sok nagy feladatot cipelünk. Társulaton belül a Vígszínház fontos alkotóművészei vagyunk. Miközben dolgozunk, el-elcsippentünk valamit a másik privát életéből. Őszintén nyílunk meg egymás felé. Nyilván vannak kételkedések, kisebb válságos pillanatok. Vannak dolgok, amelyeket megosztunk egymással, a többit meg magunk oldjuk meg. Bár most végig Attiláról beszélünk, igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy többen is vannak a régi növendékeim között, akikre büszke vagyok. Hosszú lenne a névsor, ha mindenkit fel kellene sorolnom. Attila a korosztályának egyik jelentős alakja, kétség ehhez nem férhet. Ami ugyancsak értékelendő benne: a Vígszínházon kívül is a társukká tud szegődni tehetséges embereknek. Néróként például egy független társulat kellős közepén nyújt jelentős alakítást. Velük is meg tudja érteni magát. Különös formai és fizikai követelményekkel bíró előadásokban vesz részt egészen varázslatosan. Vagy megrendezte a Woyzecket a Nemzeti Színházban, az ő fiatal alkotótársaival. Külföldi fesztiválokra is eljutottak vele. Tudok a prágai és a kolozsvári rendezéseiről is, amelyeket nagy sikerrel játszanak, talán éppen ma is. A nemzetközi színházi térben már három olyan előadással van jelen, amelyekre itthon is büszkék vagyunk. A mostani osztályunkkal is olyan vizsgaelőadásokat hozott létre, amelyeknek a legutóbbi, kolozsvári nemzetközi fesztivál résztvevői a csodájára jártak. Sokirányú tevékenységet folytat. Az a reményem, hogy bírni fogja erővel, intellektussal, ambícióval és idegrendszerrel. Kudarctól kudarcig haladni, ez a siker kulcsa, tudjuk. Úgy, hogy közben nem veszítjük el a lelkesedésünket.”
S hogy a kép teljes legyen: ifj. Vidnyánszky Attila világról való gondolkodásához nagyon sokat hozzátesz a mély, elszakíthatatlan barátsága Vecsei H. Miklóssal, aki osztálytársa volt a színművészetin. Ő íróként, dramaturgként fontos alkotótársa Atinak. Ketten együtt több értékes előadást hoztak már létre.
„Együtt gondolkodnak, együtt írnak, együtt olvasnak – mondja büszkén Hegedűs D. Géza –, ami nagyon fontos. Biztos kézzel nyúlnak egy-egy témához, drámához. Jó, hogy két ilyen csodás művészi és intellektuális képességekkel megáldott, tehetséges fiatalember együtt tud dolgozni. Ennek mindig komoly eredménye van.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.