Elszámolni a bűnökkel – Interjú Gárdos Péterrel

Már az indulása is erős volt. Mindkét pályán. Első filmjét, az Uramistent Chicagóban díjazták. Folytatta a Szamárköhögéssel, A heccel, A Skorpió…-val. Első könyve, a Hajnali láz óriási siker lett. Harminchat országban jelent meg. A történetből készült filmet, ugyanezzel a címmel, a világ több pontján vetítették.

Elmúlt hatvan, amikor megírta első regényét, amellyel aztán Prix d’Europe-díjat nyert Párizsban. Miért várt vele ennyi ideig? Bohumil Hrabal sem volt már fiatal, amikor első regénye megjelent, de önhöz képest még ő is jóval korábban startolt az írói pályán. Negyvenvalahány éves volt, amikor az első elbeszéléskötete napvilágot látott.

A legérzékenyebb pontomon talál el ez a kérdés. Vissza-visszatérő téma is volt ez a családban. Anyám is, feleségem is többre tartja az irodalmat, mint a filmcsinálást. Sokkal jelentősebbnek és fontosabbnak, ha valaki ír, mint hogy kétszáz emberrel együtt létrehoz egy filmet, amely aztán szerintük ráadásul viszonylag hamar elavul. De egy idő után mindenképpen megfakul, legalábbis a filmek túlnyomó többsége, mert a technika fejlődése és a színészi játék stílusváltásai gyakorivá teszik a korszakváltásokat. Szóval családon belül kaptam a pofonokat. „Te olyan jól írsz, miért nem azt csinálod?” – kérdezték. Én meg mindig azt válaszoltam, és őszintén hittem is, hogy a filmcsinálás csodálatos szakma, egy társas művészet, hiszen sok alkotó ember sokféle kreativitása kell hozzá. Nekem ez fontosabb volt, mint az irodalom. Voltaképpen a düh, az indulatok, a türelmetlenség ébresztették fel bennem a prózaírói ambíciókat. A Hajnali láz történetét, amelyet a szüleim levelezése ihletett, nagyon el akartam mesélni. Hét évig tartott, míg megírtam az első forgatókönyv-változatot. Sokat küszködtem vele. Társaságban sokféleképpen elmeséltem. Biztattak, hogy fantasztikus filmötlet, valósítsam meg. Ám mire elkészültem vele, válságba került a magyar filmipar. Különböző urak és hölgyek váltották egymást a magyar filmtársadalom élén, és már-már úgy tűnt, hogy ebből a históriából soha az életben nem fogok filmet csinálni.

Mi okozta azt a bizonyos hét éven át tartó görcsöt, hogy képtelen volt megírni a bergen-belseni koncentrációs táborból két különböző svédországi rehabilitációs táborba került szülei óriási történetét?

Mindig arra gondoltam, hogy apám ehhez mit szólna.

Miközben a szülei ötven éven át rejtegetett leveleit olvasgatta?

Apám halála után kaptam kézbe a leveleket. Nem tudtam már megkérdezni őt, hogy megírhatom-e szerelmük történetét. De azt sem mondhattam már el neki, hogy a levelezésük mellé-mögé kitalálom a svédországi hétköznapokat. A szituációk, a párbeszédek ugyanis mind-mind kitalációk. Anyám a saját történetét el tudta mesélni. Amit apámról megírtam, hogy mi történt vele a saját táborában, az viszont már a fikció birodalmába tartozik. Anyámra ez később úgy hatott, hogy ha mesél a svédországi hónapokról, már összekeveri a valóságot az én fantáziám teremtményeivel. Vagyis a regény átformálta az emlékeit.

Kína, Brazília, Tajvan, Portugália, Oroszország, Anglia, Egyesült Államok, Svédország és tovább sorolhatnánk azokat az országokat, ahol a Hajnali láz olvasók óriási tömegét érte el. Párizsban Prix d’Europe-díjat kapott a könyv. Francia, angol és német könyvtárak vezetőiből álló zsűri szavazta meg, hogy ön kapja ezt a rangos elismerést, amellyel maga mögött hagyta Milan Kundera regényét, A jelentéktelenség ünnepét is. Én most mégis Ladislav Fuksról kérdezném.

Miért?

Mert vele kapcsolatban is látok közös pontot kettőjük között. Ő megírta A hullaégetőt, az ön édesapjának pedig az áldozatok testének az elégetése volt a feladata Bergen-Belsenben. Beszélt erről valaha?

Hogy hullaégető volt? Soha. De arról sem, hogy haláltáborok lakói voltak anyámmal. Huszonvalahány évesen Fuks regénye és a belőle készült film nagyon erősen megérintett. Utóbbi ma is az egyik legnagyobb moziélményem.

De ha az édesapja még csak meg sem említette, hogy mivel bízták meg a táborban, akkor honnan tud róla?

Apám mindent gyűjtött élete során. A róla készült orvosi diagnózisokat és bélyegeket egyaránt. Az összes cikkének a másolatát megőrizte. Szobája négy falát könyvesszekrények takarták. Itt, ezeknek a polcoknak az alsó részében gyűjtötte az írásait, de eltette az életében megírt összes önéletrajzát is. Ebből azért volt egynéhány. Ezeket is elolvastam. 1946-ban a Szabadság című laphoz felvételizett. Újságíróként ott akart elhelyezkedni. Huszonhat évesen írta meg az első, rögtön tizenöt oldalas önéletrajzát. Van benne egy mondat a harmadik oldalon. „Átvittek Bergen-Belsenbe, ahol hullákat égettem.” Ennyi, és már sorolja is az eseményeket tovább. De nekem ez a félmondat szöget ütött a fejembe. Ha ezt a szituációt filmrendezőként meg kellene oldanom…! Minden reggel Appelplatz, nők külön, férfiak külön, számlálás, jönnek a szép szál, szőke, német legények farkaskutyákkal, és ellenőrzik a létszámot. Az egyikük német juhász kutyával a lábainál kihirdeti, lehet jelentkezni, tíz deka plusz kenyér, holttesteket kell égetni. Apámnak ekkor már nincs foga, az összeset kiverték, ott áll negyvenkilósan a sorban, reszket, fázik, éhes, fáj mindene, rögtön összecsuklik, de most, itt, lassan felemeli a bal karját, és a tiszt beválogatja őt is a csapatba. De ’46 őszén véget ért a háború, és apámat egy svédországi kórházban ápolják. Amikor helyreáll a világ rendje, és újra érvényesek lesznek a morális axiómák, beugrik neki az a kora reggeli iszonyatos vállalása. És arra gondol, hogy te jó Isten, hogy fogom én ezt elmagyarázni a feleségemnek és a fiamnak, vagy akár önmagamnak, nem beszélve a pártról, a kommunista pártról. És úgy dönt ott, a kórházi ágyon, hogy mindent elfelejt, amit lehetséges. 1946-ban még egy félmondatot szán egy önéletrajzban az esetnek, aztán már soha többé nem emlékszik rá. Anyámnak sem meséli el.

Édesanyjától sem hallott ide vonatkozó történeteket?

De igen. Ő Bergen-Belsenben az F barakk lakója volt. A G volt a konyhabarakk, ott főzték az egytálételt. Minden délután két órakor kiöntötték a maradékot, a moslékot a sárba. 1944 decemberében járunk. Azt mondja nekik az SS-tiszt, hogy aki csak közelít a moslékhoz, azt azonnal agyonlövik. Hetekig betartják a foglyok az előírást. De egy karácsony előtti napon, amikor kiterelik őket az udvarra, és megérzik a főtt étel illatát, száznyolcvan ember egyszerre megindul. A puszta földről habzsolják, nyalják föl az oda kiszórt moslékot. Anyám is talál egy kenyérdarabot a földön. Egy idősebb nő, akinek még ma is emlékszik az arcára, kiragadja a kezéből, és be akarja gyorsan tömni a szájába. Anyám erre ráharap a nő kezére. Az elengedi a zsákmányt, anyám pedig rágja, falja a sáros, rothadt kenyérdarabot, közben érzi, hogy a homok csikorog, sikong a fogai között. „Soha ilyen boldogságot nem éreztem” – mondja ma is zokogva, miközben azóta is szégyelli magát érte. De az a falat kenyér akkor az életet jelentette. A mindent. Ahhoz viszont, hogy azt anyám megszerezze, át kellett lépnie azt a bizonyos erkölcsi vonalat, amely elválaszt minket, embereket az állattól. Nyugtatom anyámat, hogy vannak helyzetek, mikor nincs más út, a szituáció a barakk valamennyi lakóját lealjasította, másrészről ez nagyon is érthető reakció. De ezt a mindenáron való élni akarást később lehetetlen megmagyarázni. Vagy kutya nehéz.

Megrázó története van annak a pofonnak is, amelyet tizenegy évesen az édesapjától kapott. Erről is nyíltan beszél. Honnan ez a mérhetetlen őszinteség, a mindent felvállalok bátorsága?

Ezt lényegesnek érzem. Ki kell mondani bizonyos dolgokat. Tele vagyunk olyan szégyenteljes momentumokkal, amelyeket életünk során itt-ott elkövetünk. Bűnökkel. De ha kimondjuk, talán jobban el tudunk számolni velük. Igen, tizenegy éves voltam, amikor folyamatosan megruháztuk az egyik osztálytársunkat, mert zsidó volt. Apám egyszer az ablakból látta a verést, és mikor hazatértem, megkérdezte, miért bántjátok azt a fiút? Azért, mert zsidó és nyúlszájú, feleltem büszkén. „Te is az vagy!” – mondta az apám, és már csattant is a pofon az arcomon. Ez az osztálytársam nemrég halt meg. Kántor lett belőle, időskorára tolószékbe került. Mikor ezt a történetet egy interjúban elmeséltem, felhívott. Fájt neki, hogy napvilágra került a megaláztatása. Én meg roppant mód szégyelltem magam, hogy kiadtam őt, ugyanis sokan ráismertek. Szóval néha az őszinteség is visszaüt. Nem győztem a bocsánatát kérni.

Kilencvenhét éves édesanyja hogyan éli meg, hogy a történetét most az egész világ olvassa?

Mostanában kissé megbántódott. Hosszú történet ez. Amikor a regény első változatát elküldtem neki, este felhívott telefonon, és tajtékzott. Azt mondta: minden úgy volt, ahogy megírtad, de hogy merted azt hazudni, hogy én ki akartam térni? Én soha nem tagadtam meg, hogy zsidó vagyok! Elképedtem. Tudni kell, hogy ő azóta sem olvasta el újra az apámmal való levelezését. Ezért aztán kezembe kaptam a paksamétát, és elkezdtem idézni a levelekből. „1945. november 29. Drága Miklóskám! Addig szó sem lehet köztünk semmiről, amíg el nem intézed a kitérésünket.” Nem elég? Akkor folytatom. „1946. január 2. Miklós, keresd meg a püspököt, mert én nem akarok többé zsidó lenni.” Olvasom neki ezeket a leveleket, ő halálos csendben hallgatja, majd elsírja magát, és azt mondja: „Én semmire nem emlékszem”. Akkor jöttem rá, hogy Freud zseniális tétele mindenkire érvényes. Az ember egyszerűen elfelejti azt, amire nem akar emlékezni. Méghozzá olyannyira, hogy fel is háborodik, ha valaki felemlegeti neki a valóságot. És akkor anyám így reagált: „De mit fognak szólni ehhez az áruláshoz a barátnőim?” Mert többek között a főrabbi feleségével is jóban volt. Rendben, mondtam én, megváltoztatom a könyvben a nevedet! „Köszönöm! Azonnal változtasd meg!” Így lett a főhősnő Ágnesből Lili. Aztán világsiker lett a szüleim története. Vasárnaponként mindig együtt ebédelünk. Azt mondja legutóbb az anyám: „Te, Péter, lenne egy apró kérésem. Írjál engem vissza Liliből Ágnesre!” Egy pillanatra talán azt képzelte, hogy a külföldi példányokban, ahol a regény megjelent, mindegyik helyen leragasztják majd a Lili nevet?

Legutóbbi regénye, a Semmelweis Ignác rövid boldogsága ugyancsak megrendítő olvasmány a 19. század egyik legnagyobb hatású orvosáról, egy zseni életének megválaszolatlan kérdéseiről, aki rendkívüli felismerésével maga ellen fordította Európa szinte teljes orvostársadalmát. Kutatásai során mennyire tudott közel kerülni az életét meghatározó valós történésekhez?

Nagyon sokat kutattam. Minden dokumentumnak utánajártam, ami fellelhető róla. Semmelweis privát életéről szinte semmit sem tudunk. Ott kénytelen voltam a fikció eszközéhez nyúlni. 1867-ben, amikor Semmelweis meghalt, egysoros hír jelent meg róla a magyar újságokban. A nemzetközi sajtóban annyi sem. Két évvel később a felesége beadott egy névváltoztatási kérelmet, és Szemerédire magyarosított. Egyébként akkor már morfinista, súlyos beteg. Ám húsz évvel később, a millenniumra készülve megalakul a Királyi Orvosi Társaság. Akkor még él Semmelweis néhány kortársa. A Társaságnak szüksége van egy idolra, egy híres magyar orvosra, akire felnézhetnek, akire büszkék lehetnek. Semmelweis lesz a kiválasztott. Szobrot akarnak neki állítani. Hazahozatják a bécsi temetőből a csontjait. Akkor derül ki, hogy valami nem stimmel, a koponyája több szétvert darabból áll. A korábbi hivatalosnak tűnő jegyzőkönyv vérmérgezésről szólt. Eltitkolják hát az exhumálás tanulságait. A következő húsz évben megteremtik a ma is élő Semmelweis-mítoszt. Ennek egyik eleme, hogy az orvos abban halt meg, amiben a szülni készülő anyák közül sokan: gyermekágyi lázban, vagyis vérmérgezésben. Regények születtek, filmek készültek róla, és mindegyikük ráerősít erre a szép, romantikus fordulatra. A Semmelweis-mítosz megépült.

Mivel utasították vissza a róla írt forgatókönyvét?

Őrzöm a hivatalos levelet. Azt írták benne, hogy nagyon tetszik nekik a forgatókönyv, de ők más koncepció mellett képzelik el Semmelweis életének filmes feldolgozását. Igen! Nekik a romantikus mese kell. Hőst kell teremteni, akire fel lehet, fel kell nézni. Csakhogy majdnem két évtizeddel ezelőtt egy magyar orvos, aki Németországba disszidált, elkezdett nyomozni. Azt mondta, léteznie kell a hiteles halotti anyakönyvi kivonatnak. És láss csodát, a Bécs melletti elmegyógyintézet levéltárából előkerült az okirat. Ebből feketén-fehéren kiderül, hogy törések okozta sebekben halt meg Semmelweis. De ez csupán a történet vége. Semmelweis élete, miközben géniusz volt, tele van ellentmondással, küszködéssel, harccal, és a legmegdöbbentőbb tanulsága, hogy lényegében az egész akkori magyar orvostársadalom elárulta. Ezt a sorsot immár több mint hiba romantikus hőskölteményként előadni.

Legutóbbi filmje, a Hajnali láz óta hét esztendő telt el. Rendezői szemszögből nézve hét szűk esztendő. Mennyi esélyt lát arra, hogy egyszer mégis elkészítheti a saját Semmelweis-filmjét?

Ha kiadják a könyvet Amerikában, el tudom képzelni, hogy felkelti az érdeklődést, mert a Semmelweis-sztori ma talán aktuálisabb, mint valaha. A feleségem arra kér, hagyjam a fenébe. De én nem szoktam feladni. Nyolc forgatókönyvemet utasítottak vissza. Öt éve infarktusom volt. Meglátjuk, mit kínál még az élet.