Címke nélkül – Farkas Franciska színésznő

Zeneiskolába járhatott. Megtanult zongorázni. Négyéves korától színésznő akart lenni. Az is lett. De még előtte a híres divatguru, Király Tamás modellje volt. Máskor szobalány, fagyiárus, takarítónő, állatkerti dekoratőr, sportboltban eladó, pultos, gyermekfelügyelő, jelnyelvi tolmács. Tanult újságírást, színészmesterséget és hittudományt. Iványi Gábor lelkész szárnyai alatt szociális munkás szakon végzett. Most roma aktivista és drámapedagógus, de már fitoterapeutának készül. Ez mind ő, Farkas Franciska, a romungro származású magyar színésznő.

Kisiskolásként Lázár Ervin Ló Szerafinját játszotta, most ő Makar Csudra, Gorkij öreg cigánya. A színművészeti főiskolára nem jutott be. A sors más úton terelte célba. Alkalmi szerepeket szabott rá. Nehezeket, különlegeseket, amelyekből rengeteg tapasztalatot merített. Aztán jött a Viktória: A zürichi express, az HBO Aranyélet című sorozata, a Brazilok és az Örök tél. Azóta sínen az élete. Elérte, amire olyan nagyon vágyott.

A dilemma tárgya

Filmekben játszik, osztrák és német színházi produkciókban. Komáromban, a Mephistóban. Harminckilenc éves. Már neve van a szakmában.

„Amióta Berlinben játszom különböző országok roma színészeivel, rengeteget tanultam a romák repezentálásáról nemzetközi szinten. Arról, hogy mit jelent ma roma színésznek lenni. Arról, hogy voltaképpen mit is takar az a kifejezés, amit én nagyon nem szerettem, sőt nem is cigány színésznő, hanem csak színésznő akartam lenni. Berlinben egy roma színházi kollektívával dolgozom. Közben rájöttem, az, hogy én romaként roma lányokat, roma nőket formálhatok meg, egyfajta privilégiumom. De amikor kimentem Berlinbe, én ebből ki akartam törni. Elegem volt a romaszínésznő-státuszból, én ezt szerettem volna letenni. Meg akartam mutatni, hogy nemcsak ezt tudom, hanem mást is. Erre azt mondták: örüljek, hogy ott vagyok köztük, és hogy cigányként vagyok ott. És hogy ez ellen nem küzdeni kell, hanem még inkább előtérbe hozni. Dilemmázok egy kicsit. Az identitásom száz százalékig a helyén van. Ezzel engem már nem tudnak bántani. Lepattan rólam. Annyira nem ezen a szinten vagyok már! De mivel roma társulattal játszom, muszáj állandóan erről beszélnünk.”

Albérlet? Romának?

Civilként, mint mondja, sokkal több atrocitás érte, mint cigány színésznőként. Gyerekkorától fogva folyamatosan bántották, mert cigányként született bele a magyar társadalomba. A pesti gimnáziumot is ezért hagyta ott. Pécsen érettségizett, a roma gimnáziumban. Ott a tablóképe a falon, és most ott tanít tizenéves diákokat.

„Vannak nehézségek még ma is. Tavalyi történet. Tíz év után hazajött az öcsém Angliából. Ott végzett egyetemet angol-lingvisztika szakon. Elkezdtünk lakást keresni neki. Anyám ment el vele. Két-három lakásról csúszott le csak azért, mert a tulaj találkozott velük, és meglátta őket. Végül én találtam neki helyet, de úgy, hogy kiírtam a saját rajongói oldalamra, hogy én keresek kiadó lakást. Egy fickó, aki ismer és kedvel engem, jelzett is azonnal, hogy menjek, nézzem meg, mit kínál. Akkor mondtam el neki, hogy nem is nekem, hanem az öcsémnek keresek lakást. Kiadta neki.”

Megszólaltak érte

Sopsits Árpád új, Mellékszereplők című filmjének egyik vetítése után közönségtalálkozón vett részt. Egy gazdag üzletember feleségét játssza a történetben. A moderátor sértő kérdésekkel bombázta. Korlátolt, rosszindulatú volt minden megnyilvánulása.

„Tudtam, mire megy ki a játék. Már az első kérdéséből megéreztem. Ez az ember engem provokálni akart. Normális esetben azonnal felálltam volna, de mivel ott voltak a tanítványaim a Ghandi Gimnáziumból, nem tettem meg. Arra gondoltam, hogy én most ezt direkt végigcsinálom, lássák csak a gyerekek, hogyan érdemes viselkedni egy ilyen kirekesztő helyzetben. Szépen, nyugodtan, kimérten dobáltam vissza a labdákat. Folyamatosan olyan kérdéseket kaptam, hogy cigány létemre mit gondolok magamról? Volt, hogy mosolyogtam, a jelenlevőknek pedig tetszett, hogy ilyen lazán kezelem a helyzetet. Az utolsó kérdés az volt: amúgy elfogadtak a magyar emberek? Abban a pillanatban felpattant egy néző, és azt mondta: Én vagyok itt a legfehérebb, és én szeretem a legjobban Farkas Franciskát! Erre egymás után felálltak a többiek, hogy én is, én is, én is! És felkiabáltak, hogy elég legyen már a sorozatos provokációból. Olyan szinten megindító és felemelő volt az egész, hogy a hideg ráz most is. Megéltem végre, hogy felszólaltak a védelmemben. Az igazságérzetük nem engedte, hogy hallgassanak. Elég sok ilyen csatát vívtam már meg egyedül. És volt már ennél keményebb is. Arcomba kaptam olyan kérdést is: hogyan olvastál világirodalmat mint cigány? Mert tizennégy évesen Bulgakovot, Dosztojevszkijt és Szolzsenyicint olvastam. Az ő regényeiket adta kezembe az édesanyám.”

Hollywoodban Makar Csudra

Színészválogatáson is megélt már sok mindent. Úgy érzi, jóval előbbre tartana, ha nem lenne roma. Sokkal hamarabb megismerték volna, és szélesebb térben mozoghatna.

„Egy kirekesztő társadalomban cigányként felnőni, és ebben a rendszerben színésznek lenni nagyon nehéz. Amúgy is telített a piac, sokan vagyunk a pályán, és nagyon kevés a lehetőség. Rengeteg diplomás színészbarátnőm nem dolgozik annyit, mint amennyit a tehetsége révén dolgozhatna. Én iszonyatosan szerencsés vagyok. Engem már folyamatosan hívnak. Nagyon rövid idő alatt komoly szintre tudtam lépni. Főszereppel kezdtem egy nemzetközi produkcióban, a Viktóriában, utána egyből forgattam újabb két filmet, és jött az HBO-sorozat, amellyel rangos szakmai díjat nyertem. Ez mind két éven belül történt. És kétszer is eljutottam már Hollywoodba. A Viktóriáért ott kaptam meg a legjobb női alakítás díját, és a Makar Csudra című önálló estemmel is bemutatkozhattam Los Angelesben, egy irodalmi szalonban, a tengerparton. Varázslatos volt elmondani, hogy: Csendes szél fújt a tenger felől. Hogy honnan jött az ötlet, a Makar Csudra? Gyerekkoromban hallottam róla először, az édesanyámtól.”

Előbb Angelina, aztán Pitt

Szociális munkásként dolgozott egy egyesületnél. Annak a vezetője szólt neki, hogy a barátai főszerepre keresnek valakit.

„Nagyon sokat kellett tenni érte. Megdolgoztattak rendesen. Négyszer-ötször megnéztek különböző helyzetekben. Így kaptam meg az első főszerepemet a Viktóriában. A vér és méz földje úgy jött, hogy hallottam, Angelina Jolie Magyarországon fog forgatni. A fejembe vettem, hogy játszani akarok nála, és akkor majd lesz vele közös fotóm, ami jól mutathat a portfóliómban. Bosnyák menekültet kellett játszani. Illettem a karakterhez. Beválogattak. Három-négy napot kaptam a filmben, és minden áldott nap próbáltam Angelina közelébe férkőzni. A forgatás során aztán kiderült, hogy Brad Pitt is jelen van. Senki nem tudta előre, hogy majd jönni fog, és ott járkál a közelünkben. Megkértem az asszisztenst, hogy engedjen oda Angelinához. Mindig talált valamilyen kifogást, hogy miért nem lehet. Eljött az utolsó nap. Tél, József Attila lakótelep, kilakoltatják a migránsokat. Bőröndökkel, leverten álltunk a ház előtt. Ez volt a jelenet. Miután felvettük, mondták, hogy köszönjük, lehet menni, ki merre lát. Elindultam szomorúan, hogy akkor nem jött össze a közös fotó. De ahogy visszanéztem, láttam, hogy Angelina és Pitt ott beszélgetnek tőlem húsz méterre, és nem védi őket előlünk senki. Abban a pillanatban eldobtam a két bőröndöt, és elindultam feléjük, számolva azzal, hogy a semmiből ugrik majd elő egy biztonsági őr, vagy lelőnek a tetőről. Nem érdekelt. Előre kitaláltam, mit fogok mondani. Az, hogy szeretnék egy közös fotót, elég bénán hangzott volna. Tudtam, hogy Jolie nagyon gyerekcentrikus, ezért elővettem a legártatlanabb formámat, és belekezdtem egy mesébe. Hogy az apám, aki három éve nem beszél velem, nagy rajongója, és ha elküldeném neki a fotónkat, megenyhülne irántam. Jolie csak annyit mondott: Oh! Előkaptam gyorsan a telefont, ő elvette tőlem, átadta Brad Pittnek, hogy csinálja meg rólunk a képet. Amikor elkészült, mindkettőjüknek megköszöntem. Jolie-nak mondtam, hogy nemcsak jó színésznő vagy, hanem jó ember is, la-la-la! De Brad Pitt nagyon más tészta. Közben a többiek, akik velem voltak a jelenetben, elkezdtek könyörögni Jolie-nak, hogy mi is, mi is szeretnénk egy képet! S amíg ők fotózkodtak, ott álltam egyedül Pitt-tel. Mondtam neki, hogy az apámnak Angelina a kedvence, de nekem – te! És megkérdeztem tőle, mit tegyek, ha Hollywoodban akarok filmsztár lenni? Nevetett. Szerintem sejtette, hogy mindaz, amivel előálltam neki, kamu. De azt felelte, hogy: Gyere ki Los Angelesbe! Jó, majd holnap, mondtam. Innen nem lehet csak úgy kijutni, magyaráztam neki, ez nem olyan hely. Ez a Balkán. Nem akarsz engem adoptálni? Ezen már röhögött. Én meg, hogy fogadjon már örökbe! Ha nem jutsz ki Hollywoodba, mondta, akkor készíts egy filmet Európában, és küldd ki! Jó, de csináljunk akkor egy szelfit, és ha lesz filmem, elküldöm neked. Egy évre rá megkaptam a Viktória főszerepét, kivittek Hollywoodba, és elindultam a színészi pályán.”

Ne legyenek címkék!

Mindig mindenért egyedül küzdött meg. Segítséget senkitől sem várt. Inkább ő nyújtott másoknak, ha tudott.

„Amikor elváltak a szüleim, anyukámmal maradtam és az öcsémmel. Pénz, támogatás semmi! Egyedül kellett boldogulnom. Elkezdtem szórólapozni, diákmunkát végezni. Akkor még a Ghandiban tanultam. Suli mellett dolgoztam. Mindig azt csináltam, ami éppen jött. Nemrég belevágtam a fitoterápiába. A gyógynövények nagyon érdekelnek. Körömvirágkrémet már én is készítettem. Az egészségügyi vizsgát kell majd letennem. Szeretek tanulni. Minden tudás érdekel, ami elsajátítható. Nem akarok mindenáron színész lenni. Addig csinálom, amíg megtalálnak a lehetőségek. Iszonyatos alázat és tisztelet van bennem a pálya iránt, különben nem csúsznék-másznék négykézláb a színpadon. Olyan energiával rezgek, hogy bevonzom a dolgokat. Mindig arra koncentrálok, amivel éppen foglalkozom. És mindig a Holdról nézem magam. Látom, hogy csak egy porszem vagyok, egy jelentéktelen valaki, és az életem is az. Elröppen. Felelősségérzet is van bennem, de mint másoknak, nekem is jogom van sok mindenhez, ha már beleszülettem ebbe a világba. De nem vetem alá magam mások ízlésének, véleményének, gondolkozásának. Az a katarzis, ha összejön valami. Azért érdemes csinálni. És ne legyenek címkék, hogy én ilyen, te meg olyan. Szabad lelkek vagyunk, de a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálsz, amit akarsz, hanem hogy nem kell csinálnod, amit nem akarsz. Annak úgyis csak nyögés lenne a vége.”

Nem a szerep, hanem a történet

Neki nem a szerep, hanem a történet a fontos. Ha hozzá tud tenni valamit a nagy egészhez. Komáromban, a Mephistóban Hendrik Höfgen egyik szerelmét, a színes bőrű Juliette Martenst alakítja.

„Komoly szerep egy komoly darabban. A Cella című sorozatban együtt forgattam Gál Tamással, a színház igazgatójával. Lenne kedved eljönni hozzánk? – kérdezte. Persze, hogyne, feleltem. Hálás vagyok a meghívásért. Zárt jeleneteim vannak a főhőssel. Nekem ez óriási dolog. Májusban négy hónapra Nepálba megyek. Drámapedagógus leszek Katmanduban. Pályáztam, és kiválasztottak. Ez nekem is hihetetlen még. Kapom a rosszat, de kapom a jót is. Az egész életem ilyen. Mindig is ilyen volt.”