Hogyan tűnt el a komáromi zsidóság?

A holokauszt során a 2500 fős komáromi zsidóság túlnyomó többségét meggyilkolták. Milyen szerepe volt ebben néhány szélsőjobboldali politikusnak és az uszító sajtónak? S mi lett a Komáromi Zsidó Hitközség sorsa? Olvasási idő: 10–12 perc.

Komárom, a béke városa

Komáromot sokáig a keresztények és a zsidók békés együttélése jellemezte. Az 1848-as szabadságharc kitörésekor például a komáromi zsidók lelkes magyar hazafiként jelentkeztek a városi tanácsnál, hogy szeretnének csatlakozni a honvédséghez. A helyi viszonyokról sokat elárul, hogy a 19. század végén a városvezetés a zsidó Weisz Lipótról is készíttetett egy portrét, amely a városi tanács nagytermébe került – márpedig ilyesmi csak a város legjelesebb polgárainak járt.

„Egy ilyen gesztus nem volt magától értetődő akkoriban – meséli Galo Vilmos történész, A komáromi zsidóság rövid története című kiadvány szerzője. – Weisz Lipót köztiszteletben álló polgár volt, minden kulturális vagy jótékonysági kezdeményezésben részt vett, s amikor például leégett a Szent András-templom, ő szervezett gyűjtést a zsidók körében a katolikus templom felújítására.”

Abban az időben közel kétezer fős zsidó közösség élt Komáromban. Nőegyletet és sportklubot működtettek, s többen is a város nagyra becsült és befolyásos polgárai közé tartoztak: voltak köztük ügyvédek, orvosok, újságírók, művészek, kereskedők, kézművesek, vállalkozók, és fontos funkciókat láttak el a városi közigazgatásban. Az 1910-es évek elején Komárom 500 legnagyobb adózó polgárából 113 volt zsidó.

Trianon után

Amikor Komárom a trianoni békediktátum értelmében Csehszlovákiához került, a hatóságok megpróbálták leválasztani a zsidóságot a magyarokról, ezért a népszámlálásnál külön kategória lett a „zsidó nemzetiség”, hogy ezzel is csökkentsék a magyarok arányát – Komáromban azonban ez a taktika nem vált be, a helyi zsidóság ugyanis magyar érzelmű maradt, s a hatósági felszólítások ellenére sem volt hajlandó magát komárnói izraelita közösségnek nevezni. A komáromi zsidók magyarul beszéltek, magyar könyveket olvastak, a magyar kultúrát támogatták.

Mély társadalmi beágyazottságukat jelzi, hogy amikor 1925-ben a Hasomer zsidó cserkészcsapat zászlószentelési ünnepséget tartott, arra a bencés rendi gimnázium cserkészei is kivonultak, sőt előfordult az is, hogy a katolikus gimnázium a zsinagógában tartotta az egyik nagy ünnepségét, amelyen a rabbi mondott beszédet.

Magyarországgal ellentétben azonban Csehszlovákiában nem volt nyílt antiszemitizmus a közéletben, ezért 1938 őszén a zsidók kettős érzésekkel fogadták az első bécsi döntést és az azt követő visszacsatolást. Egyrészt örültek az anyaországhoz való visszatérésnek, másrészt viszont volt bennük némi szorongás. Magyarországon ugyanis addigra már elfogadták az első zsidótörvényt, hiába tiltakoztak a kirekesztő rendelet ellen olyan keresztény értelmiségi és közéleti személyiségek is, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond vagy Tersánszky Józsi Jenő (petíciójuk 1938 májusában a Népszavában, a Pesti Naplóban és a Magyar Hírlapban is megjelent).

Szlovákiában maradni azonban még rosszabb opciót jelentett a zsidók számára, ott ugyanis 1939. március 14-én megalakult a fasiszta Szlovák Köztársaság dr. Jozef Tiso vezetésével, s a zsidókat nagyon gyorsan kizárták nemcsak a közhivatalokból, hanem a gazdasági és a társadalmi életből is.

„Tisztogató munka”

A felvidéki zsidóság szorongása nem volt alaptalan. A magyar nacionalisták ugyanis „hűtlenséggel” vádolták őket. A Magyarság című szélsőjobboldali újság néhány nappal a dél-szlovákiai területek visszacsatolása előtt, 1938. október 23-án ezt írta: „Nagy a zsidógyűlölet mindenhol a Felvidéken. Nap-nap mellett hallani a kívánságot: ha kiürítik a csehek a magyar területeket, várjon a magyar katonaság két-három órát a bevonulással, mert az előzetes tisztogató munkát maga a felvidéki magyar lakosság akarja elintézni a zsidó portákon.”

Amikor 1938. november 6-án Horthy Miklós bevonult Komáromba, az utcán a tömeg Hitlert és Mussolinit éltette, s még aznap sor került az első zsidóellenes atrocitásokra. Simon Attila történész úgy fogalmaz, a bevonuló magyar honvédség és a nyomukban érkező szabadcsapatok útját zsidó boltok betört kirakatai, és szóban vagy fizikailag is bántalmazott zsidók jelölték.

A felvidéki magyar sajtó retorikája is ekkor változott meg. Azok a zsidógyűlölők, akik eddig legföljebb a kocsmában mondhatták el a véleményüket, hirtelen sajtónyilvánosságot kaptak, és a közbeszéd formálóivá váltak.

A Komáromi Lapok 1938. december 24-én, a karácsonyi számban közölte Jaross Andornak, a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterének „egyetemes nemzeti programját”, amelyben Jaross a „zsidó kérdésről” beszélt, s azt mondta, „meg kell tisztítani a magyar népközösséget a zsidóságtól”, néhány héttel később pedig, a Magyar Élet Mozgalom zászlóbontó nagygyűlésén Jaross úgy fogalmazott, a hűtlen zsidóknak

ki kell kerülni a nemzet vérkeringéséből.

Zsidótörvények

1942 januárjában Komárom vármegye közigazgatási bizottsága gyűlést tartott, s az első napirendi pont a „fürdőszabályrendelet” volt, amely kimondta, hogy zsidók nyilvános fürdőben nem fürödhetnek.

A zsidók fokozatosan kiszorultak a közéletből, nem taníthattak középiskolákban, bizonyos típusú áruval (cukor, petróleum) nem kereskedhettek, földjeiket elvették (Komárom környékén a zsidó birtokok a Vitézi Rend kezébe kerültek), iparengedélyüket nem újíthatták meg – Wertheimer Jenő zsidó származású komáromi lakatos hiába írta kérvényében, hogy a „csehszlovák” időszakban is színmagyar iskolába járatta gyermekeit, és családjával együtt minden népszámláláskor magyarnak vallotta magát, kérelmét elutasították.

Akadt azonban olyan konzervatív magyar politikus is, aki nem állt be az antiszemita kórusba, hanem szót emelt a zsidótörvények ellen, s adott esetben a konfrontációt is vállalta – ilyen volt a kereszténydemokrata Szüllő Géza, és ilyen volt Porubszky Géza plébános is, aki a kereszténység szellemiségével ellentétesnek nevezte a zsidók elleni gyűlöletkeltést.

Fajgyalázási bűnper

A harmadik zsidótörvény megtiltotta a vegyes (zsidó/keresztény) házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. Komáromban a helyi sajtó is beszámolt az „első fajgyalázási bűnperről”, amelynek vádlottja a nagymegyeri, zsidó származású Buchinger Ferenc volt, akit háromhavi fogházbüntetésre és hivatalvesztésre ítéltek, mivel „szerelmi viszonyt” folytatott egy keresztény nővel.

A korabeli lapokban nyomon követhető, hogy nemcsak „fajgyalázás” miatt történtek feljelentések. Súlyos bűnnek számított a háborúval kapcsolatos rémhírterjesztés is, amihez elég volt, ha valaki megkérdőjelezte a Magyar Rádió szavahihetőségét és a hivatalos propaganda igazát. Akadt példa arra is, hogy fogházbüntetést kapott, aki – a valóságnak megfelelően – a magyar és a német csapatok komoly veszteségeiről beszélt.

Előfordult, hogy a hatóságok kénytelenek voltak megszüntetni az eljárást a feljelentett zsidók ellen, mert mire bírósági szakaszba ért volna az ügy, addigra „a terheltet mint zsidó fajú egyént ismeretlen helyre szállították”.

„Zsidónak nem hazája…”

A szélsőjobboldal célja egy zsidómentes társadalom megteremtése és a „zsidó mentalitás kiküszöbölése” volt. A háborús propaganda és az áruhiány közepette a közvélemény is egyre inkább fogékonnyá vált az uszító szlogenekre. Fennmaradt az a lakossági panaszlevél, amelyet Reviczky István, Komárom-Esztergom vármegye alispánja kapott 1942-ben: a levélíró felrótta az alispánnak, hogy a nehéz gazdasági helyzetben miért kapnak a zsidók is zsírjegyet, fő mondanivalója pedig így hangzott: „Magyarország a szemét zsidónak nem hazája. Lépfene, melyet meg kell semmisíteni.”

Képes Vasárnap? Hallatlan!

A zsidóellenes közhangulat szításában azonban a helyi sajtó járt az élen. A Komáromi Lapok „pajeszos manipulációról” és „zsidó-bolsevizmusról” írt, és azt ajánlotta az olvasóknak, hogy csak keresztény árusoktól vásároljanak.

Szégyen: Komáromból még mindig nem tud kiszorulni a liberális sajtó! – ez volt a címe a lap vezércikkének 1942 januárjában.

A névtelen szerző szerint „szomorú és vigasztalan állapot”, hogy a városban a „tiszta magyar szellemet” képviselő Nemzeti Újságból csak 14 példány fogy naponta, míg a „liberális, zsidó szellemű” Esti Kurírnak 230 vásárlója van. A hetilapok közül a Képes Vasárnapot 360 példányban, a Tolnai Világlapját 320 példányban viszik, de még a Színházi Magazinnak is túl sok vásárlója van, pedig annak még „a képei is tipikus izraelita profilok” – ezzel szemben „az új magyar szellemiség s nemzeti gondolat harcosa”, az Egyedül Vagyunk című lap „mindössze 2 példányban kell a komáromi közönségnek”.

Sárga csillag

A német hadsereg 1944 márciusában szállta meg Magyarországot. A nácik Komáromban a posta épületével szemben rendezték be a Judenkommando parancsnokságát, s a helyi segítőikkel együttműködve már az első napokban letartóztatták a zsidó hitközség vezető tagjait.

A zsidóknak tilos volt utazniuk, és sárga Dávid-csillagot kellett viselniük, ami miatt sokan inkább ki sem léptek az utcára. A Komáromi Lapok nem volt rest, azonnal utcai riportot készített arról, vajon a zsidók betartják-e a rendeletet.

„Az érdekelt bennünket, mily méltósággal viseli a zsidóság ennek a rendeletnek a következményeit? Nem ritka gyarlóság ugyanis, hogy másnak szeretnének látszani az emberek, mint amik a valóságban. […] Azt hamarosan megállapítottuk, hogy nehezen indult meg a csillagjárás. Naivak, akik szégyellik előttünk azt, amit mi már úgyis évek, sőt évtizedek óta tudunk róluk.”

Hírek az Új Komárommegyei Hírlapban, 1944. május 20-án:

Elfordulnak az ismerősök

A zsidóknak le kellett adniuk a rádiót és a biciklit, és tilos volt nyilvános szórakozóhelyeket látogatniuk, nem járhattak színházba, moziba, hangversenyre. Ekkoriban változtak meg az emberi kapcsolatok is. Abban a városban, ahol sokáig semmi jele nem volt az antiszemitizmusnak, a többség kerülni kezdte a zsidókat, és megtagadták korábbi ismerőseiket is.

„Édesapám pék volt. Paszternák Jenőnek hívták, de úgy becézték, Jancsi bácsi – meséli Paszternák Antal, a Komáromi Zsidó Hitközség elnöke. – 1944-ben előfordult, hogy amikor az utcán szembejött vele egy anyuka a gyermekével, és a kicsi felkiáltott, hogy itt a Jancsi bácsi, akkor az anyja kézen fogta a gyermeket, és szó nélkül átment vele az utca túlsó felére. Pedig ismerték az édesapámat, naponta vásároltak nála, s az ínséges időkben ingyen is adott nekik egy-két kiflit. De akkor már vissza se köszöntek neki.”

Úti cél: Auschwitz

1944 májusában a komáromi zsidóknak el kellett hagyniuk a lakásukat is. „A zsidólakások igénybevételéről szóló rendeletet Komáromban is általános megnyugvással fogadták. Természetesnek tartotta mindenki, hogy a sok és nagy zsidólakások kiürítésével, a zsidók gettókba telepítésével Komáromban is minden jogos lakásigénylő, ki évek óta vidékről jár munkahelyére, vagy szükséglakásban lakik, végre rendes lakáshoz jut” – írta az Új Komárommegyei Hírlap 1944. május 27-én.

A zsidókat gettóban különítették el, de két héttel később áthurcolták őket a Duna túloldalán lévő erődrendszerbe, ahonnan 1944. június 13-án és 16-án, két transzportban útnak indították őket Kassán át Auschwitzba. Egy vagonba körülbelül hatvan embert zsúfoltak be, víz és ennivaló nélkül.

„A bevagonírozás borzalmas körülmények között ment végbe, a magyar csendőrök ütlegelve hajtották be a népet, mint a marhákat a vagonokba. Ott aludtak, ott végezték el a szükségleteiket pici kis helyre összetömörítve, a betegek jajgattak, ordítottak. Elképzelhetitek, hogy egy ilyen szerelvény, mikor megérkezett Auschwitzba, és kinyitották az ajtókat, hogyan nézhetett ki” – emlékezett vissza Holczer Szilárd holokauszttúlélő. A két transzporttal összesen 5463 komáromi és Komárom környéki zsidót szállítottak Auschwitzba.

A deportáltak között volt a komáromi kórház korábbi igazgatója, az ismert agysebész, Lipscher Mór is, aki már 1900-ban agydaganat-műtétet hajtott végre (Magyarországon elsőként), 1922-ben pedig sikeres vérátömlesztést végzett (Szlovákiában elsőként). Ekkor már hetvennégy éves, ágyhoz kötött, beteg ember volt (agyvérzés után, félig bénultan), de feleségével együtt őt is kihurcolták a vasútállomásra. További sorsa ismeretlen. Lipscher Mór, a magyar orvostudomány kiemelkedő alakja, aki emberek ezreinek az életét mentette meg, valószínűleg marhavagonban hunyt el, útban Auschwitz felé.

„Eszményi idő”

Komárom eközben élte a háborús hátország mindennapjait. Amikor a több ezer komáromi és Komárom környéki zsidót szállító transzportok elindultak Auschwitzba, a helyi sajtó arról írt, hogy „jól sikerültek a komáromi könyvnapok”, s hogy a Központi kávéházban képkiállítás nyílt. A Turul filmszínház azokban a napokban a Párisi románc mellett bemutatta a „francia filmgyártás egyik különlegességét”, Az asszonyért című filmet, amelyet a lap „csak szigorúan felnőtteknek” ajánlott, a sportrovatban pedig a KFC futballcsapatát köszöntötték, amely a Sopron legyőzésével feljutott az NB2-be. A meccset „eszményi labdarúgó időben, pompás talajon” játszották, s a kétezer néző „nem győzte ünnepelni kedvenc csapatát”.

Alapy Gáspár, a polgármester

„A liberális álhumanista békekovácsoknak” leáldozott, örvendezett a Komáromi Lapok publicistája néhány héttel azután, hogy a helyi zsidókat az auschwitzi haláltáborba deportálták. „A vér a magyar jövendőt jelenti, a halál pedig a zsidóbolsevista plutokrata ellenfeleink fejére száll, hogy betöltessék az igazság.”

Ilyen volt a közhangulat 1944 nyarán. Komáromban is akadtak azonban olyan keresztények – reformátusok és katolikusok is –, akik megpróbáltak segíteni a helyi zsidókon, írja Bajcsi Ildikó történész a komáromi zsidóság jogfosztását tárgyaló, "Ezeknek ki kell kerülni a nemzet vérkeringéséből" című könyvében.

Közülük a legismertebb Alapy Gáspár volt, a város polgármestere. A keresztény-konzervatív ideológiát valló Alapy nem tudta ugyan hatályon kívül helyezni a zsidótörvényeket, de amíg tehette, igyekezett tompítani a diszkriminatív intézkedések erejét, mert azt vallotta:

Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.

Pesovnik, a futballista

Amikor Alapy a deportálások után nyugdíjazását kérte, a polgármesteri székben a korábbi magyar válogatott labdarúgó, a Kárpátaljáról származó Megay László váltotta őt. Megayt eredetileg Pesovnik Lászlónak hívták, azon a néven lett ismert futballista Magyarországon, előbb a budapesti egyetemi klub (BEAC), majd a szombathelyi Sabaria csapatában. Az 1920-as években hétszer szerepelt a magyar válogatottban, jobbfedezetként.

A foci után államigazgatási pályára lépett, már Megayként (édesanyja vezetéknevét használta), s az 1938-as első bécsi döntés után előbb Királyhelmec miniszteri biztosa, majd Ungvár főjegyzője lett. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé, 1941 nyarán Ungvár polgármesterévé nevezték ki. Kortársai szerint Megay (Pesovnik) hírhedt antiszemita volt, ő irányította az ungvári és Ungvár környéki zsidók gettóba zárását. 1944 nyarán lett az egyesített Komárom első embere, s 1944. október 20-án már ő szignózta azt a rendeletet, amely a komáromi zsidókat sárga csillag viselésére kötelezte, s ő írta elő a komáromi zsidóknak azt is, hogy minden reggel és minden délután egy meghatározott időpontban kötelesek jelentkezni a helyi rendőrkapitányságon.

A világháború után Megay (Pesovnik) László családjával együtt Ausztráliában telepedett le, ő lett az Ausztráliai Magyar Szövetségek és Közösségek elnöke, és Sydneyben hunyt el, 58 évesen. Az életútját ismertető gyászjelentések megemlítették ugyan ungvári polgármesterségét, de a zsidóüldözésben játszott szerepét elhallgatták. 2017-ben a Nemzeti Sport közölt róla egész oldalas portrécikket, Amatőr hatalmon: előbb egyetemista, majd profi és – háborús bűnös címmel:

Wojtowicz, a fényképész

Idősebb és ifjabb Wojtowicz Richárd a komáromi polgárság elismert alakja volt, mindketten közkedvelt fényképészek – és mindketten antiszemita érzelmű nyilasok. Belvárosi műtermük nagy forgalmat bonyolított le, Wojtowiczék ugyanis kifejezetten szép művészi fotókat készítettek. Politikai ambícióikat a nyilas hatalomátvétel után elégíthették ki, 1944 októberében ugyanis mindketten vezető pozícióhoz jutottak, ifj. Wojtowicz Richárdot egyenesen Komárom vármegye főispánjává nevezték ki. „A kormány választása városunk egyik régi, közszeretetben és megbecsülésben álló iparoscsaládjának fiára, ifj. Wojtowicz Richárdra esett” – írta a helyi újság, nem felejtve el megemlíteni, hogy ifj. Wojtowicz 1938 óta a Nyilaskeresztes Párt „lelkes vezető tagja”.

A kortársak visszaemlékezése szerint Wojtowiczékat személyes bosszúvágy is fűtötte az egyébként katolikus vallású, de a szélsőjobboldali elhajlásokat nem toleráló korábbi polgármester, Alapy Gáspár ellen, akinek minden eszközzel megpróbáltak keresztbe tenni. De csak megkeseríteni tudták Alapy életét, posztjáról elmozdítaniuk nem sikerült. Amikor azonban a kiugrási kísérlet kudarca után Horthy Miklós kormányzó kénytelen volt lemondani, s az ország vezetését a nyilaskeresztesek vezetője, a kassai születésű Szálasi Ferenc vette át, Komáromban is kicserélődött a politikai elit, és Wojtowiczék hirtelen hatalmat kaptak a kezükbe.

Nem sokat teketóriáztak, zsidópártolás vádjával azonnal letartóztattak néhány korábbi város- és megyevezetőt, köztük Alapyt is, akit felöltözni sem engedtek, pizsamásan hurcolták el a lakásából. A konzervatív politikai irányvonalat követő, a Vatikán által adományozott Szent Gergely Rend nagykeresztjével kitüntetett Alapy Gáspár, Komárom egykori emberséges polgármestere a dachaui koncentrációs táborban halt meg 64 évesen – más források szerint a súlyos cukorbetegségben szenvedő Alapy még a vonatút során elhunyt, és Dachauba már nem érkezett meg.

A nyilas rémuralom idején megyevezetői posztot betöltő Wojtowiczék a háború végén Dél-Amerikába menekültek, Venezuelában telepedtek le, ahol – eredeti foglalkozásuknak megfelelően – fényképészműhelyt nyitottak, s a helyi magyar diaszpóra megbecsült tagjai lettek.

Mit írt az újság?

Galo Vilmos történész, A komáromi zsidóság rövid története című kiadvány szerzője szerint „Komáromban korábban is akadtak olyanok, akik nem szerették a zsidókat, de antiszemitizmusuknak csak 1938 után adhattak hangot. Közéjük tartozott a Szent Benedek-rendi gimnázium két világi tanára, dr. Borka Géza és Romhányi Árpád is.”

A gútai születésű dr. Borka Géza diákjai által körülrajongott, népszerű tanár volt, verseket és népies hangú színdarabokat írt, gyermeklapokat szerkesztett (Szivárvány, Tábortűz), szavalókönyvet állított össze (Szavalókönyv a tanuló ifjúság számára), és vezető funkciót vállalt a komáromi Jókai Egyesületben is. Ugyanő írta azonban a Komáromi Lapok 1944. augusztus 12-i, Korszerű példabeszédek című vezércikkét is, amelyben így fogalmazott: „A zsidóság egy idegen faj a nemzet testében. A nemzet ettől az idegen és rá nézve káros fajtól akar megszabadulni.”

Néhány héttel később, a nyilas hatalomátvétel után pedig A hungarista forradalom című programcikkében már Szálasi Ferencet éltette, s azt írta, végre „eltűnt az a klikk, amely a nemzetünk vérét szívó élősdieket védelmezte”, és megelégedéssel nyugtázta, hogy a vihar – és a „hungarizmus vasseprője” – „elsöpörte a zsidóság mérgező szellemét”.

A Pál utcai fiúk? Zsidó könyv!

Baranyay József, az egykori könyvtáros és lapszerkesztő a komáromi múlt emblematikus, sokat emlegetett alakja, a városban utcát neveztek el róla. Sorsa „jellegzetesen csehszlovákiai magyar sors”, a csehek ugyanis 1919-ben Terezínbe internálták, ahol kilenc hónapig raboskodott – lásd még A vesztőhelytől az internáló táborig című, kiváló memoárját (alcíme: Egy magyar újságíró élete a cseh megszállás alatt). Csakhogy a helytörténészek által rajzolt portréból hiányzik, hogy 1944-ben, a nyilas vészkorszak idején Baranyay volt az uszító cikkeket közlő, szélsőjobboldali retorikájú Komáromi Lapok felelős szerkesztője.

„Fel kell számolni a zsidó szellemiség egész veszedelmes tenyészetét” – írta a lap 1944-ben, amikor a komáromi városi könyvtárból több száz „zsidó művet” kiiktattak, és felsorolta, kik azok a zsidó írók, akik „hangzatos magyar néven” szerepeltek – például A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc –, de most végre kiselejtezték a műveiket, hogy azok „ne mérgezzék a gyanútlan olvasót”.

„A 20 ezer kötetes könyvtárból csak 557 zsidó könyvet kellett eltávolítani, mert a városi könyvtár igazgatója, dr. Baranyay József a lehetőséghez mérten eddig is távol tartotta a zsidó könyveket a könyvtár olvasóitól” – nyugtázta a Nemzeti Újság.

Antiszemita lett volna Baranyay? Ennek ellentmond, hogy a helytörténészek szerint ő rejtette el a zsidó hitközség tóráit a komáromi múzeumban, „majd a háború után visszaszolgáltatta azokat a hitközség hazatért tagjainak”. L. Juhász Ilona etnológus szerint azonban ez nem önzetlen, nemes gesztus volt Baranyay részéről, a zsidó hitközség jegyzőkönyveiben ugyanis az szerepel, hogy Baranyay eredetileg a komáromi múzeum részére mentette meg a tóratekercseket, és 1948-ban nem ingyen, hanem ezer csehszlovák koronáért szolgáltatta vissza őket a holokausztot túlélő komáromi zsidóknak.

Így jár mindenki…

Azok a zsidók, akik a deportálások után Komáromban maradtak – mert mentesítő levelük volt, kulcsfontosságú munkahelyen dolgoztak, első világháborús hősök voltak vagy érdemeket szereztek a csehszlovák megszállás idején –, legkésőbb 1944 telén kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy ők sem menekülnek meg.

A nyilasok ugyanis, akiknek a főhadiszállása a Zichy-palotában volt, 1944 decemberében összegyűjtötték a városban maradt zsidókat, és a Zichy-palota pincéjébe zárták őket. A piszkos munkát elvégző nyilasok nem komáromiak voltak, hanem más városokból érkeztek, így könnyebben hurcolták el és gyilkolták meg áldozataikat. Hogyan tudták beazonosítani, hogy ki a zsidó, ha senkit sem ismertek a városban? „Valószínűleg tippeket kaptak a helyiektől” – mondja Galo Vilmos történész, a komáromi Duna Menti Múzeum munkatársa.

A nyilasok nemcsak a zsidókkal számoltak le, hanem azokkal a komáromiakkal is, akik a zsidókat segítették. A Zengő családban például az apát és a fiát meggyilkolták, az anya nyakába pedig táblát akasztottak, amely azt hirdette, így jár mindenki, aki zsidókat rejteget – s a nőnek ezzel a táblával kellett végigmennie Komáromon.

Mi történt 1944 karácsonyán?

Karácsonyi szeretet – ez volt a Komáromi Lapok ünnepi vezércikkének a címe 1944. december 23-án, s a címlapon volt olvasható az a hír is, hogy a „Nyilaskeresztes Párt Hungarista mozgalom vezetőinek közbenjárására felsőbb rendelkezés úgy határozott, a lezárt zsidó üzletek árukészleteit mielőbb a nagyközönség rendelkezésére kell bocsájtani”, s a sort a textilárukkal kezdik. Ez volt a nyilasok karácsonyi ajándéka Komárom lakosságának.

Másnap, 1944. december 24-én karszalagos nyilas suhancok kopogtak a Szalay család ajtaján. Szalay József keresztény volt, kéményseprő mesterként dolgozott Komáromban, felesége, Szalay Józsefné szül. Lang Szeléna Vilma azonban zsidó származású, őt egyszer már – bár akkor még „csak” mint baloldali érzelmű személyt – kihallgatták a hatóságok (és a kihallgatás közben kitörték a fogait). A család ezt követően a Komárom melletti Harcsáson bujkált ismerősöknél, onnan azonban karácsony előtt haza kellett jönniük, mert a front közeledtével a magyar katonaságnak szüksége volt a harcsási épületekre. Ahogy azonban hazaértek, az egyik szomszédjuk följelentette őket.

A nyilasok érkezésekor az apa nem volt otthon, csak az anya és a 6 éves kislány, Vilma. Velük lakott még egy magyar katonatiszt állapotos felesége is, aki a nyilasokat meglátva a kislányt berántotta magához a szobába. Az anyának annyi ideje maradt, hogy fölkapjon egy kabátot a hálóingére, s már vitték is. A család sokáig nem tudta, mi lett a sorsa, s csak később, a világháború után mesélte el nekik egy ügyvéd, aki jelen volt a komáromi nyilasok népbírósági tárgyalásán, hogy mi is történt 1944 karácsonyán. A nyilas suhancok 14 zsidót szedtek össze – köztük Harmos Károly komáromi festőművész zsidó származású feleségét, Révay Aranka tanítónőt is –, kivitték őket az Apáli-szigetre, rájuk parancsoltak, hogy vágjanak léket a jégben, vetkőz- zenek meztelenre, és önként merüljenek a lékbe. Aki vonakodott, azt puskatussal ütötték be a jég alá.

Az a kislány, aki az ablakból nézte végig, ahogy elviszik az édesanyját, még ma is él. Családja történetét az Ezt a hazát tehát elvesztettem – a holokauszt komáromi eseményei című, a dél-komáromi Klapka György Múzeum által kiadott kötetben mesélte el.

Szia, hogy vagy?

A Komáromhoz közeli Csallóközaranyoson az 1940-es évek elején hatvanöt zsidó élt, köztük Novák Tamásnak, a Komáromi Múzeumbarátok Köre elnökének a családja.

„Nagyapám szatócs volt, barátságban élt a szomszédaival, nem volt semmilyen ellenségeskedés köztük. Aztán 1944-ben elvitték a zsidókat Aranyosról. Előbb a nagymegyeri sertéshizlaldában tartották őket fogva, majd Komáromba hozták őket, s innen indult útnak a transzport Auschwitzba. A hatvanöt aranyosi zsidóból mindössze négyen tértek vissza. Köztük apám is, aki 39 kiló volt. A helyiek meglepődtek, amikor meglátták őket. Azt kérdezték tőlük, hogy minek jöttek vissza, mit keresnek itt. A túlélőknek bűntudatot kellett érezniük, amiért egyáltalán túlélték a holokausztot.”

A két és félezer komáromi zsidóból csak mintegy 250 maradt életben.

„Akik visszatértek Auschwitzból, azoknak általában nem maradt senkijük és semmijük – meséli Novák Tamás. – Volt egy keserű vicc, ami jól jellemezte azt a helyzetet. – Szia, hogy vagy? – kérdezik a zsidótól. – Kösz, jól, de nem maradt semmim, csak a kabátom, ami rajtad van.”

Paszternák, a pék

„Nálunk soha nem volt tabutéma az, hogy zsidók vagyunk – meséli Paszternák Antal, a Komáromi Zsidó Hitközség vezetője, aki már a második világháború után született. – Édesapám ágya fölött az egész család fényképe ott volt. Tíz személy. Mindenkit kiirtottak. Egyedül édesapám jött vissza. Ilyenek voltak az arányok. Tíz komáromi zsidóból csak egy élte túl a holokausztot.”

Amikor Paszternák Antal édesapja visszatért Auschwitzból, csak egy kifosztott házat talált. Miért maradt ott mégis? „Mi is ezt kérdeztük tőle később. Tudni kell, hogy nálunk mindenki pék volt. Nagyapám is, apám is, de még a köbölkúti és a lévai rokonok is. Édesapámnak a munka volt a mindene. Kenyeret akart sütni. Ezért maradt Komáromban.”

Azt mondja, a háború utáni évtizedekben semmilyen atrocitás nem érte őket Komáromban azért, mert zsidók. Egészen 2013-ig, amikor a koncentrációs táborban elpusztított Paszternák család öt tagjának emlékére névvel ellátott, kétnyelvű (szlovák/magyar) botlatóköveket helyeztek el a Komenský (korábban Tolnai) utcában, egykori lakóházuk és az általuk működtetett pékség közelében. Ezeket a holokauszt-emlékjeleket három hónappal később ismeretlen tettesek szurokkal leöntötték.

„Azt mondtam magamban, a családom Auschwitzban meggyilkolt tagjai legalább így, ilyen formában visszatérhettek Komáromba – idézi fel a történteket Paszternák Antal. – S ennyit adtak nekik. Három hónapot.”

Örök mementó

A szocializmusban nem állíthattak köztéri emlékművet a holokauszt áldozatainak, ezért a komáromi zsidó Menház falára csak a rendszerváltozás után, 1992-ben kerülhetett föl egy emléktábla, azt azonban ismeretlen tettesek ellopták. A jelenlegi emléktáblák 2006-ban kerültek a zsinagóga bejárata mellé, azokat egyszer gyalázták meg, 2008-ban horogkeresztet és náci szimbólumokat festettek rájuk – mondja L. Juhász Ilona, aki Örök mementó címmel írt könyvet a holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről.

Novák Tamás korábban két ciklusban is Komárom alpolgármestere volt (1994–1998, 2010–2015). „A kilencvenes években negyven-ötven mocskolódó levelet kaptam, amelyekben a zsidóságomra tettek különböző megjegyzéseket. Úgy voltam vele, hogy ezek szerint az elvégzett munkámba nem tudnak belekötni, csak ebbe. Névtelen levelek voltak, de néhánynak nem volt nehéz beazonosítani a feladóját.”

A fentieket leszámítva Komáromban semmilyen antiszemita indíttatású atrocitás nem fordult elő. Azt azonban Paszternák Antal zsidó hitközségi vezető is érzékeli, hogy egyre több a militáns hang a közbeszédben, és egyre gyakoribb a kisebbségek elleni uszítás.

Annak idején sem a vagonba zárással kezdődött, hanem a kirekesztő szólamokkal és az uszító cikkekkel.

„Nem tudom, hogy ennek a mai gyűlöletspirálnak hol a vége, de ahogy a többségi társadalom részéről annak idején sem volt nagy tiltakozás a deportálások ellen, feltételezem, hogy ma sem lenne. Bár az kellemesen meglepett, hogy mennyien felszólaltak egy holokauszttagadó személy kitüntetése ellen. Jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.”

„Ha a mi korosztályunk elmegy, a hitközségnek annyi. Gyerekek nem születnek, mi pedig már olyanok vagyunk, mint a vének tanácsa, amely csupa lejárt jótállású tagból áll – mondja Novák Tamás. – A nagy ünnepeket megtartjuk, gondozzuk a temetőt, a ravatalozót, de már nem leszünk többen. Egyetlen célunk nyomot hagyni az utókornak. Jelezni, hogy létezett itt, Komáromban egy zsidó közösség.”

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 2-i és május 9-i számában jelent meg.