Ütötte-verte, megerőszakolta az apja

Nem mindenkinek adatik meg a boldog gyermekkor. Ezt így, szárazon jegyzi meg, az érzelem legkisebb nyoma nélkül. Döbbenetem láttán csak a száját húzza el, a grimasszal elárulva, hogy az, amit ott belül elraktározott, telis-tele van szörnyűséggel, fájdalmas emlékkel. „Apám kétméteres, nagydarab ember, anyámat is, engem is ütött-vert. Nagyon sokat ivott, mindig olyan körökben mozgott, ahol nagy emberek mozogtak, s nem teregették ki a szennyest. Van még egy fiútestvérem, de ő ugyanolyan természetű, mint az apám.”

Az anyja tudott az erőszakről

Editkét az anyja, aki maga is nagyon fitaal volt, amikor férjhez ment, vagy nem tudta, vagy nem merte védeni, vagy belefásult a tehetetlenségbe. Ez ugyanolyan érthetetlen, mert egy anya élete árán is próbálja védeni a gyermekét. A családon belüli erőszaknak ugyan sok árnyalata van, az anya szégyenében és félelmében szemet huny és tűr – néha a végletekig tűr. A gyermek sem mer szólni, meg sokszor úgy hiszi, ő okozza, hogy így viselkednek vele szemben, ez a normális. Pedig itt semmi nem volt normális, Editke anyja mindenről tudott... Először ő kapott, aztán a lánya. Valószínűleg félt, és titkolni akarta. „Muszáj volt” – ezt létszer is megismétli Edit, akinek a szülei még élnek, de csak annyit tud róluk, hogy Újvárból valahová falura költöztek.

„Tizenhat éves voltam, még iskolába jártam, amikor megint nekem akart jönni az apám, s már nem bírtam tovább. Gyorsan összepakoltam a holmimat két táskába, és elmenekültem. De soha senkinek semmit nem szóltam. El kartam végezni az iskolát, családot alapítani. Akármi történt is, mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nekem egyszer családom lesz, nem azt éli át, amit én.”

Befejezte az iskolát, egészségügyi nővér lett az érsekújvári kórházban, a körforgás keretében szinte mindegyik osztályon dolgozott. Fiatalon ment először férjhez, 19 évesen szülte első lányát, Évikét. „Soha nem bántam meg, de hát a férjem összevissza csalt, agreszív volt, verte Évit. Megismétlődött a múlt; hála istennek nem mindenben – sóhajt az asszony. – A lányom átélt velem sok rosszat, amikor az apja kirakott bennünket. Nem tudom, lefizette-e a bírónőt, de a férjemnek, aki hentes volt, ítélték a lakást. Huszonnégy órát kaptam a kiköltözésre. Egy hónapig az utcán laktunk a lányommal.”

Edit újra talpra állt

Évi nem emlékszik rá. Egyéves volt akkor. Az anyja minden erejét összeszedte, és talpra állt. „Találtam magamnak egy garzonlakást. Akkoriban is drága volt az albérlet, hatezer koronát fizettem érte. Három helyen is dolgoztam: a kórházban, üzletben, és takarítani is jártam, hogy mindent fizetni tudjak, s el tudjam magunkat tartani. A volt férjem a gyerektartást sem fizette. Aztán megismerkedtem a második lányom apjával, és újra férjhez mentem. Szerettük egymást, nem volt gond, szépen éltünk egy ideig. De egyszer csak megint visszatért a gyerekkorom, a rossz emlékek olyan erősen kísértettek, hogy egy napon felakasztottam magam a padláson. Az utolsó pillanatban talált rám a lányom, ő mentett meg...”  

„Kilencéves voltam, annyi, mint anyu, amikor megerőszakolta az apja. Attól félt, hogy velem ugyanaz fog történni. Ezt írta a búcsúlevelében, amit az ágyon hagyott – meséli Évi, aki észrevette, hogy nyitva a padlásajtó. – Gyorsan levettem anyut a kötélről, s hívtam a nénikéjét, aki orvos. Ő másnap bevitte a pszichiátriára.” Editkének ebből a házasságból is született egy lánya, aki ma még középiskolás; ő az apjával maradt.  

Az újabb válást követően újra talpra kelett állnia Editnek. „Eladtuk a házat, hogy kifizessük a bankhitelt, és elosztottuk a pénzt. Én Szerdahelyre kerültem, s ott megismerkedtem a kisfiam apjával. Kezdetben minden rendben volt, de mikor teherbe estem, elkezdett csalni, és olyan adósságokba verte magát, hogy ráment a lakás. Megint az utcára kerültünk.” „Anyunak egy barátnője talált olyan lakást Újvárban, ahol nem kellett előleget fizetni – veszi át a szót anyjától Évi. – Kétszáznyolcvan euró lakbért fizettünk, én egészségügyibe jártam Újvárban, de otthagytam a sulit, mert megbetegedtem...”

Évi sokat betegeskedett gyerekkora óta. „Egy szép napon azzal állt elém, hogy »anyu nagyon rosszul vagyok, erősen vérzek«. Rohantam vele orvoshoz. Először azt mondták, hogy ciszta, aztán rájöttek, hogy rákos daganat van a méhén. A műtét után kemoterápiára járt, s azzal zárták a dolgot, hogy soha nem lehet gyereke. Egy tizenhét éves lánynak ez szörnyű sokk, idegileg kikészült, attól félt, hogy emiatt nem fog kelleni senkinek. Aztán valahogy belenyugodott. Elmagyaráztam neki, hogy tisztességesnek kell lennie mindenkihez, ha megismerkedik valakivel, meg kell mondani, hogy ez és ez a helyzet. A fiú hozzáállásából tudja majd mihez tartani magát.”

Csoda történt: Évi babát vár

Edit Újvárban albérletből albérletbe járt a gyerekeivel, míg egy szép napon egy ugyancsak szomorú sorsú barátnője, aki a fiát veszítette el komoly betegségben, segített, hogy Virtre, szociális lakásba kerüljenek. Tető van a fejük fölött, az ötéves Robi óvodába járhat, de itt sem szűnt meg az összes gondjuk: a végrehajtó zárolta a számlát, amelyre a kisfiú családi pótléka is ment. Abból éltek, amit Évi barátja – pár hónapja férje –, Tomi keresett. Évi, aki ugyanannyi idős, mint születésekor az anyja volt, teherbe esett. Megtörtént a csoda, amelyet senki sem várt. Tomival februárra várják első gyermeküket. Már tudják, hogy fiú lesz.

Ügyvéd segítségével nemrég mindent kifizettek, s utána feloldották a számlazárlatot, most azonban megint van valami gond, ráadásul Tomi is elvesztette a munkahelyét a Samsungnál. A múlt héten kezdett újra dolgozni, Marcelházán a zöldségcsomagolóban. „Mindent kifizettünk, s maradt öt euró – mondja Edit. – Ebből éltünk. Vettem tejet, kenyeret, ha volt még lisztem, sütöttem lisztből, vízből palacsintát. Ha nem volt kenyerem, kértem a barátnőmtől.”

Évi és Tomi házassága nagy gondtól szabadította meg Editet, aki biztos akart lenni abban, hogy ha ő már nem lesz, valaki gondoskodik a kisfiáról. Évi és Tomi kérvényezték, hogy pótszülei lehessenek.

Edit tolószékben, mégis megbocsátott

Edit a beszélgetés alatt végi tolószékben ül, már nem nagyon képes állni sem, a napokat olvasással tölti. Tavaly áprilisban kapott agyvérzést, de lábon kihordta. Arra, hogy mennyire komoly a betegsége, csak akkor derült fény, mikor már olvasni sem tudott. Nem ismerte meg a gyermekeit, folyton menekült a lakásból, zárták előtte az ajtót.

„Bevittek az érsekújvári kórházba, elvégezték a kivizsgálásokat, röntgent, CT-t, ebből kiderült, hogy az agyam tönkrement a sok ütéstől. Parkinson- és Alzheimer-kórom van. Korábban is volt emlékezetkiesésem, egyensúlyzavaraim, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget.” Mindez állítólag még annak a sok verésnek a kövekezménye, amelyet gyermekkorában apjától kapott. Valahogy kicsúszik a számon, hogy olyan embernek, aki ezt teszi egy védtelen gyermekkel, rács mögött a helye. Az asszony reakciója meglepő: „Én megbocsátottam, nem haragszom.– Honnan veszi ezt az erőt? – A gyerekeimből. Én mindig mindenben a szebbet, a jobbat látom. Minek a rosszat? Annyi van belőle körülöttünk, annyian hajszolják magukat, és soha nem jut eszükbe, hogy egyszer mindenki alatt leszakadhat az ág. S akkor döbbennek rá, hogyan viselkedtek másokkal.”

Edit 39 éves korára – január 27-én volt a születésnapja – tolószékbe kényszerült. Fél szemére nem lát, fél fülére nem hall. Mégsem siránkozik, nem vádol, egy zokszót sem ejt. „Az élet sokat elvett, de sokat is adott: a gyerekeimet, akikre büszke vagyok. Manapság nagyon sok szülő elköveti azt a hibát, hogy nem azt nézi, tisztességes-e a gyereke, hanem hogy hol van, milyen iskolája, háza, autója van. Pedig az a fontos, hogy tudjanak apró dolgoknak is örülni, mert ha valaki padlóra kerül, akkor látja, hányan sietnek segítségére, ki az, aki legalább jó szóval tartja benne a lelket.”

„Ha csak fél szemmel is, de szeretném még látni az unokámat” – ez Edit legnagyobb kívánsága. Egészséget hiába kívánna, tudja, hogy gyógyíthatatlan. Nagyon várja a jövevényt, most ez tartja benne a lelket...

• Akik segíteni szeretnének Editkének, a következő számlaszámon tehetik: SK4665000000000019167599.
• A család szívesen vesz minden olyan segítséget, amelyre egy pici baba születése után szüksége lehet. Cím a szerkesztőségben.