Forrás: Orvos-Tóth Noémi képarchívuma
A gyász ilyenkor, halottak napja környékén valamennyiünk lelkét megérinti, hiszen mindenkinek van elhunyt családtagja, barátja, kollégája.
De élnek köztünk olyanok is, akiknek állandó társuk a gyász, a legközelebbi hozzátartozójuk halála miatt érzett fájdalom. Vajon ők hogyan kapaszkodhatnak vissza az életbe, mit tehetnek, és mit tehetünk mi, többiek azért, hogy a veszteség elviselhető legyen? Erről beszélgettünk Orvos-Tóth Noémi pszichológussal, aki egy internetes bejegyzésében írt arról, hogy a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Ez biztató, de mindig körbenövi?
A mindennapok tudatos megélése azt jelenti, hogy a gyászoló elvégzi a feladatait, van bizonyos időbeosztása, akkor is elmegy bevásárolni, társaságba, ha semmi kedve hozzá? Mikor kell kezdenie a gyászolónak társaságba járni? Menjen akkor is, ha nincs kedve, vagy várjon addig, amíg már maga is igényli? Illő, vagy egyenesen szükséges a gyászolót noszogatni, hogy itt az ideje a nyitásnak? Mikor lehet azt mondani, hogy túl sokáig tart a gyász, már-már kóros? A legnagyobb fájdalom a gyermekünk elvesztése lehet, sok pszichológus szerint mégis a házastárs elvesztése a legnehezebben feldolgozható. Akkor hogy is van ez? Szakemberként mit tapasztal, a gyász feldolgozását illetően van különbség a hosszú betegség után bekövetkezett vagy a tragikus hirtelenségű halál, a gyilkosság és az öngyilkosság között? Mi van azzal, aki beteg hozzátartozója ápolása közben elszigetelődött, vagy nincs támogató családja, közelben élő barátai? Gyakran hallja terapeutaként a pácienseitől, mennyire sajnálják, hogy a már elhunyt családtagtól még életében nem kérdeztek többet?
Ezekre a kérdésekre is mind választ kapnak, ha a már megvásárolható Vasárnapban elolvassák Vrabec Mária interjúját.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.