Ideiglenes állapotnak hitték a helyiek, ám a nagyhatalmak döntöttek, Pozsony pedig, a lassan magyarosodó német város az újonnan alakuló csehszlovák állam egyik fővárosa lett.
Hogy ezt minek köszönhette? Elsősorban talán földrajzi helyzetének. Hiszen a szlovákság aránya Pozsonyban az 1910-es népszámlálás szerint 15 százalék körüli volt (ők is többnyire munkások), így a leendő főváros kiválasztásakor Besztercebánya, Zsolna, Turócszentmárton vagy akár Nyitra is hamarabb szóba jöhetett (és szóba is jött). Csakhogy Masarykék Csehszlovákia számára mindenképp akarták a Dunát, ez pedig maga után vonta, hogy Pozsonyról sem mondhatnak le.
Kié ez a város?
Pozsony meglesz Szlovákia nélkül, de Szlovákia nem lesz Pozsony nélkül – érvelt Ferdiš Juriga szlovák katolikus pap, a magyar országgyűlés képviselője. És igaza lett, hiszen Pozsony, ha lakosságán múlik, meglett volna Szlovákia nélkül, hiszen a német és magyar lakosság számára nem volt kérdés, hogy Magyarország részeként képzelte jövőjét. Az is szóba került, hogy Pozsony szabad városi státust kapjon, Wilsonov néven. (Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök iránti tiszteletből, aki az első világháború végén 14 pontos listát készített arról, milyen elvek szerint kell kialakítani a háborút lezáró új világrendet. Szerinte elsősorban igazságosnak kell lennie az új békének, de idővel ő is belátta, hogy erre nincs esély, az amerikai küldöttség emiatt ki is vonult a versailles-i békekonferenciáról.)
A város német jellege kapóra jött a leendő csehszlovák állam szószólóinak: Tomáš Garrigue Masaryk, az ország későbbi első elnöke például Párizsban azzal érvelt, hogy a német többség miatt Pozsony igazából nem is a magyaroké. Persze ez csak ideológia, a város ipari és közlekedési csomópont volt, ráadásul a dunai kapcsolat miatt is megkerülhetetlen.
1918. december 23-án Budapesten a Károlyi-kormány kapott egy jegyzéket az antanttól, amely tartalmazta, hogy 1918. december 31-éig az északi vármegyéket ki kell üríteniük, és átadni az október végén megalakult Csehszlovákia légiós csapatainak. Mivel ez az első demarkációs vonal nyugaton a Morva folyó dévényi torkolatánál kezdődött, a magyar csapatok Pozsonyból a ligetfalui oldalra vonultak vissza. 1919. január 1-jén megkezdődött az olasz és csehszlovák légiósok bevonulása a városba. A lakosság persze undorral és megvetéssel fogadta a betolakodókat, és eszében sem volt engedelmeskedni. Pozsony lakossága akkor nagyjából 80 ezer fő volt.
Ha fellázadtak volna
Február első napjaiban költözött le Zsolnáról Pozsonyba hivatalával Vavro Šrobár, aki a csehszlovák kormány teljhatalmú minisztere volt a szlovák ügyekre. Többen óvták ettől a költözéstől, hiszen tudták, hogy a városban csehszlovákellenes a hangulat. Ő mégis tartotta magát elképzeléséhez, és a kormány székhelyéül a Ferenc József híd (a mai Öreg híd elődje) melletti laktanyát választották (ma a Comenius Egyetem bölcsészkarának székhelye), melynek ablakaiból géppuskákat irányított a Duna felé. Harcokra azonban már nem került sor. Pozsony birtokba vételének hónapjaiban mégis meg kellett néhány embernek halnia az utcán. 1919. február 12-ére ugyanis szocialista demonstrációt szerveztek a régi vásárcsarnok előtti térre (ma Szlovák nemzeti felkelés tér). Több ezer magyar és német munkás gyűlt össze, és bár az akció alapvetően munkásmozgalmi felhanggal szerveződött, nyilvánvaló volt, hogy Csehszlovákia alakulófélben levő határairól, Pozsony hovatartozásáról is van mondanivalójuk, hiszen a létező legaktuálisabb és legérzékenyebb téma. A legionáriusok több oldalról tüzet nyitottak a fegyvertelen emberekre, majd szuronyroham következett, a várost megszálló csehszlovák légió parancsnoka, Riccardo Barecca ezredes tudta nélkül. Amint értesült az eseményekről, a helyszínre sietett, hogy visszaparancsolja a katonákat a kaszárnyába, de egy Sadloň nevű közkatonája puskatussal leütötte. A sortűznek kilenc halálos áldozata, huszonhárom súlyos és több mint száz könnyebb sérültje volt. Ez volt az első olyan retorzió, amellyel az újonnan alakuló államhatalom érzékeltette, hogy mire számíthat, aki nem lesz hozzá lojális (még ha a lövések nem felsőbb parancsra dördültek is el).
Šrobár egyébként visszaemlékezéseiben elismerte, hogy ha 1919 első hónapjaiban a pozsonyi németek és magyarok fellázadtak volna az alakuló új hatalom ellen, akkor nem lett volna esélyük megtartani a várost. „Ha ezek fellázadtak volna, Pozsony sorsa megpecsételődik, az egész kormány pedig lámpavason lógott volna.”
Teljhatalmú trükkök
Ez azonban nem történt meg, és nem is 1919 legelején voltak hozzá legközelebb, hanem júniusban, amikor Magyarországon a Tanácsköztársaság csapatai elkezdték visszafoglalni az északon Károlyiék által Csehszlovákiának átengedett területek egy részét. Június 18-án este tízkor Eugène Mittelhauser generális jelentette Šrobárnak, hogy a magyar csapatok előtt nyitva áll az Érsekújvár–Pozsony útvonal, és már Nagymegyer előtt állnak. Ráadásul egy fegyveres vasúti szerelvényük is van, amellyel reggel nyolcra Pozsonyba érhetnek. Mittelhauser azt javasolta Šrobárnak, hogy húzódjanak vissza Trencsénbe vagy Brünnbe, mert a légiósok nem tudják megvédeni a várost, ha pedig a pozsonyiak közt lázadás tör ki a közeledő magyar csapatok megsegítésére, sok jóra nem számíthatnak. Šrobár viszont a meghátrálás helyett a maradék katonákat a front megsegítésére küldte Érsekújvár irányába, a legbefolyásosabb pozsonyi polgárok közül pedig még aznap éjjel összeszedetett ezer embert, és egy időre internáltatta őket Theresienstadt, Josefov és Luhačovice fürdővárosokba. A következő nap állítólag nyoma sem volt már a lázadó hangulatnak a város utcáin.
De nem ez volt Šrobár egyetlen trükkje. Elhíresztelte azt is, hogy a légiósok megsegítésére a franciák egy szenegáli különítményt küldenek Pozsonyba, csupa színes bőrű katonával, akik különösen kegyetlenek. Miután a városban a pletykának híre ment, a néger katonákat többször is látták masírozni Pozsony utcáin, a lakosokban pedig tényleg félelmet ébresztettek. Šrobár szintén emlékirataiban ismerte el, hogy a szenegáliak valójában csehszlovák katonák voltak, akik az egyik kaszárnyában cipőkrémmel bokszolták magukat feketére, hogy elérjék a kívánt hatást.
Kun Béla nem ért ide
A Tanácsköztársaság felszabadító csapatai Stromfeld Auréllal az élen viszont nem értek el Pozsonyig, mert Clemenceau francia elnök még júniusban jegyzékben követelte a visszafoglalt területek kiürítését (gazdasági és politikai ellentételezésekért cserében), ebbe pedig Kun Béláék belementek. Stromfeld ezt nem is tudta feldolgozni, ezért lemondott, a hadserege pedig, amely néhány hét alatt visszafoglalta a Komárom–Nyitra–Zólyom–Kassa–Eperjes vonalon belüli területeket, utána széthullott. Más kérdés, hogy ez a visszafoglalás duplán elfogadhatatlannak minősült az antant részéről, hiszen nemcsak a korábbi jegyzékekben foglaltak megsértése volt, hanem egy olyan magyar kormány jegyezte őket, amely a bolsevizmus veszedelmét is magában hordozta. Így maradhatott Pozsony Csehszlovákia keleti felének, Szlovákiának a fővárosa, elindítva olyan folyamatokat, amelyek a város jellegét a 20. század során gyökerestül megváltoztatták.
Új ország, új városnév
Szlovákul Pozsonyt Prešporoknak nevezték, a város német nevéből, Pressburgból kifolyólag. 1919 elején a város szlovák jellegének erősítése céljából a névváltoztatás mellett döntöttek, így lett Prešporokból 1919 márciusára Bratislava. Február elején még a Bratislav változattal számoltak. Az inspirációt Štúréktól vették, akik az 1840-es években Břetislav, Břetislava és Braťislava változatokkal illették a várost. Őket egyebek mellett a salzburgi és altaichi évkönyvek inspirálták, amelyekben 907-ben Brezalauspurch, 1052-ben Preslasvaspruch néven említik a települést.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.