„Szabad az Istent dicsérni?”

Karácsonykor a pozsonypüspöki Dobos-házban összegyűlik a család. A fenyő ugyanott fog állni, mint mindig, és a kántálók is megérkeznek majd. Az öröm azonban nem lesz teljes: fájóra árnyalja a szomorúság, hiszen a családfő, a szeretett férj, apa, nagyapa nincs többé velük.

Dobos Lászlóné Halász Éva másfél éve maradt egyedül, akkor veszítette el férjét, Kossuth-díjas írónkat, Dobos Lászlót. Egész életében a Duna utcai iskolában tanított magyart és szlovákot – tanítványok ezreinek adott kincset érő, tartalmas útravalót az élethez.

Éva asszony nem magányos, bár sokat van egyedül. Rengeteg ideje maradt az emlékezésre, arra, hogy újraolvassa és újraértelmezze férje írott hagyatékát, s mélyebbről, más oldaláról is megismerje őt, aki elment. Éva nyolcvanéves, férjéhez 62 karácsony emléke köti.

Legrégibb emlékei Szolyvához fűződnek – ott született, Kárpátalján, ahol édesapja, aki gépész volt, munkát kapott a fafeldolgozóban. Mérhetetlenül szegény ruszin közösség vette körül őket; emlékszik, édesanyja karácsonyra mindig egy kemencényi diós-mákos kalácsot sütött, amelyet szétosztottak a kántálók között. Éva számára az volt a legnagyobb élmény, hogy kislányként ő adhatta át a foszlós, ropogós, illatos süteményt a ruszin gyerekeknek. Első emlékeiben egy hatalmas, rózsaszín szalagokkal, cukrokkal feldíszített karácsonyfa is él, amelyet a magyarokhoz való visszacsatolás örömére állított a család; az alig ötéves kislány számára ez az égig érő, rózsaszín selyempapírba öltöztetett fenyő maga volt a karácsonyi csoda. „Még egy karácsony emléke megmaradt a Szolyván töltött időkből: 44-ben, amikor bejöttek az oroszok, nem volt karácsonyfánk. Akkor egy ágat vittünk be a ház előtti fenyőről, anyám azt díszítette fel, s még szaloncukrot is főzött rá.”

Szolyváról teherautón menekültek visszafelé édesanyja falujába, Kistárkányba. Azoknak az éveknek a karácsonyai egyformán, szürkén, szomorúan teltek, mindig hiányzott valaki, mindig történt valami nyomasztó a családban. „45-ben attól féltünk, hogy apát elviszik a gulágba, aztán attól, hogy mi lesz velünk a szlovák iskolában, hisz nem tudtunk szlovákul, és ha magyarul szólaltunk meg, fenyítést kaptunk; később féltem a helmeci utazásoktól, a bentlakásos tanulástól, a távolságtól, ami elválasztott az otthonomtól… és ezek a külső félelmek rányomták bélyegüket a karácsonyokra is. De a karácsonyok annál becsesebbek voltak – otthon lehettem, a család oltalmában, biztonságban, szeretetben. Magyarul beszélhettünk, és senki nem szólt ránk. A rokonság összetartott, együtt ünnepeltünk, kántáltunk, énekeltünk, jártunk házról házra, s amikor éjféltájt hazajöttünk, lobogott a tűz a kályhában, és kimondhatatlanul jó volt otthon.”

Mindig volt karácsonyfájuk, és mindig volt alatta ajándék. Az egyik évben kötött sálat kapott, a másikban kapcsos emlékkönyvet… „Aztán volt egy év, amikor három magyar könyvet kaptam egyszerre – ez volt a Petőfi összes, a Madame Curie és az Anna Karenina. Anyám egy kassai antikváriumban vette őket, és soha nem tudom már meg, hogyan ment el értük, mikor, hányszor kellett átszállnia…”

A kistárkányi öt évfolyamos iskolát elvégezve akkoriban Éva már Királyhelmecen tanult, bentlakó diák lett hatodikos korától – szlovák iskolába járt, mert magyar nem volt. „Laci akkor jött haza a sárospataki tanítóképzőből, de miután magyar iskolák nem voltak, s nem tudott elhelyezkedni, teherautósofőrként dolgozott egy évig. Aztán amikor 50-ben megnyílt a magyar iskola, rögtön ő lett az egyik tanító, és az élet felélénkült körülötte: énekkart, tánckart szervezett, és én beleolvadtam ebbe a pezsgő életbe. Így ismerkedtünk meg, és mindig valahogy egymás mellé kerültünk… Aztán tudatosítottuk, hogy ami köztünk van, az több az együtt táncolásnál. Amikor Laci ’52-ben Pozsonyba került, nemsokára én is utánajöttem a pedagógiai gimnáziumba.”

Éva egy levelet vesz elő, amely a hatvan évvel ezelőtti karácsony táján íródott. Első gyermekével volt várandós, és hazautazott Kistárkányba, hogy ott szülje meg a kicsit – jó helyen, édesanyja oltalma alatt. Amikor november vége felé megszületett a kislány, táviratot küldtek a fiatal apának, és az szívhez szóló levélben válaszolt. A lényege, hogy nem tudja, hazautazzon-e meglátogatni gyerekágyas feleségét és újszülött kislányát, vagy karácsonyi ajándékot vegyen azon a pénzen. Az útiköltség 70 korona volt – ez azt is mutatja, milyen szerény körülmények között élt a fiatal házaspár azokban az években. A karácsonyt persze már együtt töltötték Kistárkányban, és ahhoz a faluhoz kötötték őket a karácsonyok egészen 1974-ig.

Éva számára ebből az időből leginkább az együttlétek emléke maradt meg. „A karácsony mindig kell, valamit mindig pótol. Mindig voltak a családban veszteségek, valaki mindig elment közülünk, de a karácsony a gyászban is kellett, mert egymásba kapaszkodhattunk, egymásra támaszkodhattunk, és az egymásnak adott szeretettel próbáltuk pótolni a hiányt.”

Legszebb karácsonyai azok voltak, amikor a gyerekeinek mutathatta meg, milyen az ünnep, amikor látta, hogy az eszmélő apróságok hogyan csodálkoznak rá a fénylő karácsonyfára. Mert előbb mindig a fát csodálták meg, nem pedig az ajándékot keresték alatta. „Kistárkányban Laci elvitte a gyerekeket, hóembert építettek, gyalogoltak a havas töltésen, lesték a hóban bukdácsoló nyulakat, keresték az angyalkát. Mire hazaértek, az angyalka meghozta a karácsonyfát.”

Amikor a hetvenes évek derekán elveszítették Éva édesanyját, a kistárkányi karácsonyi idilleknek végük szakadt. Akkor már szövetkezeti lakásban laktak Pozsonyban. „A 60-as évek közepéig lakástalanul, albérletben éltünk. Amikor Éva lányunk született, még semmink nem volt, csak reméltünk, csak akartunk, hittünk és szerettünk. De amikor Laci fiunk jött a világra, már az Ymcában volt egy kétbejáratú szobánk. Ott már jól éreztük magunkat, ott laktak Szőkéék is meg egy csomó ismerős. Aztán megkaptuk az első szövetkezeti lakásunkat a Major utcában, ahova az apám is hozzánk költözött az anyám halála után.”

A gyászt, a veszteséget s a megaláztatást is – amelyből akkoriban szintén kijutott a családnak – könnyebb feldolgozni, ha az embert szeretet veszi körül. A karácsonyokat újra kellett értelmezniük, újra kellett tervezniük. Egy panelházban, a negyedik emeleten beszűkült az ünnep: hiába voltak meg a külsőségek, a fények és illatok, hiányoztak az emberek, a mozgás, a kántálás, a hangulat. „Akkor mozdultunk el a holtpontról, amikor megszületett az első unokánk, Marci, és az akkor már Norvégiában élő lányomék hazajöttek vele az ünnepre. Nagy volt az izgalom, mert Bécsbe még csak elrepültek, de onnan csak olyasvalaki hozhatta haza őket, akinek volt vízuma. Szerencsére találtunk egy taxist, akinek szabad átjárása volt a határon.”

Egyszer a Dobos házaspár is Norvégiában karácsonyozott, amikor Marci még kicsi volt. Egy skandináv farmon volt részük a családi ünnepben. Elsősorban a ragyogás, a fények maradtak meg Éva emlékezetében. Norvégiában ezek adják meg az ünnepnek az igazi hangulatát – talán mert ott fenn, Északon sötétebbek a napok, főleg ilyenkor, télen.

Itthon akkor lettek újra hangulatosak a karácsonyok, amikor a 80-as évek elején Pozsonypüspökire költöztek, családi házba. „Itt újra kellett építenünk az emberi kapcsolatokat, és hál’ Istennek sikerült is. A mai napig a barátaim a szomszédaim, s nagyon sok jó ismerősöm, barátom van a széles környéken és a városban is. Karácsonykor mindig találkoztunk velük, s kántálni jártunk. Egyszer csak kopogtak, »Jöttünk kántálni, az Istent dicsérni. Szabad-e?« És hat-nyolc-tíz ember betódult, mi is voltunk ugyanannyian, és egyszerre megtelt a ház, és együtt énekeltük a Mennyből az angyalt. Laci sem maradt le soha a kántálásról, még Nagy József festőművészhez is elment a többiekkel, amíg bírt. Jóska minden kántálót megajándékozott egy-egy különleges, erre az alkalomra készített grafikával vagy más maradandó emlékkel.”

2013-ban a családfő már nagybeteg volt, már alig beszélt, csak üldögélt, de amikor megjöttek a kántálók, a karácsonyi dalokat még együtt énekelte velük.

Éva arról is mesél, hogy az utóbbi évek karácsonyainak jellegzetes epizódja, hogy valamelyik unoka Lukács evangéliumának második részéből felolvassa a karácsony történetét, és karácsonyi verseket szavalnak. Éva asszony sok éven keresztül csak egy-egy karácsonyi verset kért tőlük Petőfitől, Adytól, Nagy Lászlótól, József Attilától, a magyar népköltészetből – ez volt az igazi karácsonyi ajándék a számára. Tavaly az elhunyt író nagyapa karácsonyi publikációiból olvastak fel. S így lesz ez idén is. Főhajtásként emléke előtt, és azért is, hogy legyen vezérfonaluk az elkövetkező évre.

„A karácsonyokban a mozgást talán leginkább a születés és a halál jelenti. Hogy megint kevesebben vagy megint többen lettünk. Laci elment… Ha ez olyan természetes, akkor miért fáj ennyire? Hisz teljes életet élt, befejezte, amit tudott, amit kellett, és annyira elege volt már… De hamarosan jön az első dédunoka, megint változás lesz.

És nagyon szeretném, ha mindig családi karácsonyunk lenne, amíg élek… és emlékeznénk, felolvasnánk, szavalnánk és kántálnánk. Hogy a gyerekeimnek, unokáimnak legyen mire emlékezniük, legyen mit folytatniuk, és legyen mit magukkal vinniük, bárhova is kerülnek…”