Könyvek zene utáni csendben

Nevét eddig a hazai zenei életből ismerhettük, elsősorban a Déjà vu klub s a lapokban publikált szakírásai és zenei témájú szakkönyvei révén. Évekig zenélt külföldön, Skandinávia, Svájc, Amszterdam, Ausztria mulatóiban, s életében mára a zene és az írás összefonódott – eddig megjelent szépirodalmi műveinek témáit a kívülállók számára egzotikusnak tűnő, kalandos zenészélet ihlette.

A zenéhez egészen kis korától kötődik: „Szüleim folkloristák voltak, apám a folklórmozgalom egyik elindítója, a Csallóközi Népi Együttes alapítója volt – meséli. – Szüleimet rendszeresen elkísérhettem a fellépéseikre, amellett sok időt tölthettem a nagymamámnál is, s az volt számomra a mesék országa. Rengeteget köszönhetek azoknak az éveknek: beleszagoltam a pörgős, eseménydús, utazós életbe, megtetszett a változatos, kicsit bohém életforma, a zene belém ivódott, s az élményekből a mai napig táplálkozom.”

Hullámvetések

Habár előbb a hegedűvel, harmonikával ismerkedett, a hangszerek közül a gitár lett az első igaz barátja – már suhancként pengette, és Duna utcai gimis korára bandát is verbuvált; a harcias Front nevet választották, amely, úgy érezték, nagyon is illik az általuk játszott, akkor még különösen progresszívnak számító kemény rock irányzatához. Koncerteket adtak, ifjúsági találkozókra jártak, teadélutánokon zenéltek. A körülmények úgy alakultak, hogy dobos hiányában Alex a dobszerkó mögé ült, s aztán ott is ragadt – beleszeretett a dobolásba.

„Tulajdonképp abból a bandából alakult a nyolcvanas évek elején a második zenekarom, a Steps – mondja Alex. – Rájöttem ugyanis, hogy a vasfüggönyön túlra csak pop- vagy diszkózenével juthatok. Meg is kaptuk az engedélyt, így aztán évekig külföldön zenéltünk. Az, hogy Nyugat-Európában játszhattam, hozzásegített ahhoz, hogy jó tanár legyek. Beszereztem minden olyan oktatóanyagot, kottát, amelyből létre tudtam hozni a saját pedagógiám tartalmát és módszerét. Ugyanis amikor itthon voltam, óraadó magántanárként dolgoztam; csak hat éve tanítok zeneiskolában.”

A rockzenéről tehát a popra, funkyra váltott, hisz azt kellett játszani, amire a közönség vevő volt. Aztán amikor már az anyagi szükség nem szorította, előbb hobbiszinten, majd egyre komolyabban elkezdett a dzsesszel foglalkozni, s létrehozta a Déjà vu együttest. „Amikor már benne voltunk, akkor döbbentünk rá, mennyire kemény fába vágtuk a fejszénket – de csináltuk, tanultuk, s egyre inkább a szívünkbe zártuk.”

A dzsesszt eladni nem egyszerű, ezért Alexék klubot alapítottak, a szervezésben a Magyar Intézet és a Diákhálózat is a segítségükre volt. A pozsonyi Hlava 22 zenés klubban tartották estjeiket, a velük fellépő meghívott hírességek között volt pl. Peter Lipa, Szidi Tóbiás, Somló Tamás, Hernádi Judit, Charlie – ez utóbbi est volt az egyik legsikeresebb, csaknem háromszáz fiatal vett részt rajta.

„De egyszer csak megváltozott a világ – folytatja a visszaemlékezést vendégünk. – Az egyetemisták váltották egymást, és a későbbi generációk már nem voltak vevők erre a stílusra. A Déjà vu természetesen még mindig megvan, klubszinten játszunk, s ha van meghívás, fesztiválokra járunk. Klubesteket is szervezünk, bár nincs stabil helyszín, tájolunk, mint valamikor a Matesz. Remek énekesnővel egészültünk ki, s a zenénket kicsit a kommersz irányába igazítottuk, hogy minél szélesebb körű közönséget szólítsunk meg vele… Különben majdnem minden élő zenét játszó banda frusztrált egy kicsit manapság, mert hasonló kompromisszumokra kényszerül.”

A hangfalak mögött

Kíváncsi vagyok arra is, hogyan lehet összeegyeztetni a zenészéletet a családdal, a magánélettel. Alex szerint sehogy, legalábbis neki nem nagyon sikerült. „Egyfolytában lelkiismeret-furdalásom volt, különösen akkor, amikor egymás után megszülettek a fiaim. Még most is elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy olykor még karácsonykor is ott kellett hagynom őket, hogy pénzt keressek, másokat szórakoztassak. Volt olyan eset, hogy a könnyeim is folytak dobolás közben… Amikor kiutaztunk, az első hetekben még magával ragadott a végtelen nyugati demokrácia, a nagy szabadság, a másfajta életstílus, a ragyogás, a bőség és a forgatag varázsa, de három hónapnál hosszabb ideig soha nem bírtuk, hazavágytunk.”

A zene iránti fogékonyságot fiai is örökölték. „Dávid fanatikus zenész, több zenekarban is játszik szimultán, alkalmanként még egy budapesti együttessel is szerepel. Matyi jó zenéket is ír, emellett fotózással foglalkozik. Londonban is szerencsét próbáltak bandájukkal, a Royko Passage-zsal, de a város hemzseg a kiugrásra váró zenészektől, s miután két év alatt nem sikerült labdába rúgniuk, hazajöttek. Nem bánom, hogy így alakult, hogy itt vannak a közelemben, biztonságban.”

Alex a beszélgetés alatt és a könyveiben is kerüli a nők témáját. Pedig a zenészekről úgy hírlik, hogy – amellett, hogy az italt sem vetik meg –kalandvágyó, kicsapongó életet élnek. „Az alkohollal én is küzdöttem egy időben, de mélyalkoholista nem lett belőlem. A nőket meg, mint minden normális férfi, imádom, bókolok nekik, amennyit lehet. De csak kis bűneim vannak, nagyok nincsenek. A házasságom elhidegült, azért váltuk el, nem pedig valamiféle nőügy miatt. A feleségem 33 éven keresztül abban a hitben élt, hogy én egy kemény macsó vagyok – pedig belül nagyon is érzékenyen élek meg mindent, s a válás hihetetlenül megviselt. De egyedül nem tudok létezni, megölne a depresszió. Három éve jól működő élettársi kapcsolatban élek.”

A papír partján

Az írás mindig is közel állt hozzá, már tinédzserként szösszenetei jelentek meg az Új Ifjúságban. A gimnázium után újságírást szeretett volna tanulni, de a sors a zene útjára terelte. A tollforgatást egyfajta második kedvtelésként művelte, szakcikkeket, zenei beszámolókat publikált különböző lapokban. Előbb lett szlovák író, mint magyar – Dobok, dobosok című szakkönyvére ugyanis nem talált magyar kiadót, ezért szlovák nyelven jelent meg. Nem sokkal később a szlovák dzsessz történetét összefoglaló munkáját is kiadták, egy további szakkönyve pedig prágai kiadónál látott napvilágot.

Kisregényét, a Bíborhajnalt mintegy tizenöt éve kezdte el írni, aztán félretette, s csak nemrég fejezte be. De még miután a végére ért, sem volt biztos benne, hogy irodalmi szöveget sikerült papírra vetnie. Az azóta már utánnyomást is megért könyvben a Nyugatra emigrált alkoholbeteg főhőst a saját bőrén átélt élethelyzetekbe, élethű környezetbe helyezi akár Zürichben, akár Amszterdamban, s a bárok, éjszakai mulatók rejtett világát is páratlan hitelességgel mutatja be. A könyv angol nyelven is megjelent (Amsterdam Dawn), és a szlovák fordítás (Úsvit v Amsterdame) is kiadás előtt áll.

Strieženec Alex új kötete, a Mi, muzsikus lelkek kifejezetten élet írta történetekből áll. Döbbenetes, mennyi epizód, élvezetes, anekdotikus, finom humorú sztori, emlékkép, eszmefuttatás sorjázik benne. „Abban a könyvben semmi sem a fantázia szüleménye – mondja. – Magam is meglepődtem, ahogy egymás után megelevenedtek, egyre csak jöttek és törtek fel bennem a zenéléssel, zenészbarátokkal kapcsolatos élmények. Úgy írtam meg őket, hogy ne csak a zene legyen bennük, hanem az emberek is, akiknek emléket szerettem volna állítani. Amellett, hogy hiteles élményanyagból merítettem, arra is törekedtem, hogy ne legyenek benne unalmas, fölösleges szövegrészek, mondatok. Számomra a megélt élmény a fontos, vallom, hogy a semmiről nem lehet írni; a majdnem semmiről lehet, akár nagyszerű irodalmi szövegeket is, de minek.”

A nyomdafesték még meg sem száradt az új köteten, de Alexet már egy következő regény témája foglalkoztatja. Azt mondja, családi ihletésű lesz, és a szlovák–magyar kapcsolatok köré fonódik. Az ő családjukban ez a problémakör megkerülhetetlen, hiszen mindkét nagyapja szlovák volt, s mindkettő magyar lányt vett feleségül. Az a nagyapa, akinek a nevét is viseli, bonyolult, szélsőséges és furcsa ember volt: a légi Pálffy grófékhoz szegődött parádés sofőrnek, újságcikkeket, verseket írt, a szlovák állam idején sajtóattasé volt Berlinben, a háború után pedig börtönben ült. Alex az ő életét is fel szeretné dolgozni, de ahhoz, hogy ezt megtehesse, alapos kutatómunkára lesz még szüksége.

„Jelenleg Somorjának és környékének a zenei életét dokumentálom – árulja el a továbbiakban –, s ha sikerül, az is megjelenik majd könyv alakban. A tánc- és popzenekarokról, kórusokról, éneklőcsoportokról készült interjúk, riportok kerülnének a kötetbe, kiegészítve sok-sok fotóval és történettel.”

Az aktív zenélés pezsgő évei után Strieženec Alex az íróasztal mögött találta meg az önmegvalósítás új lehetőségét. „Hihetetlenül jól érzem magam – mondja –, évek óta azt csinálom, amit szeretek: játszom is, tanítom is a zenét, és régi álmom is teljesült azzal, hogy kiírhatom magamból a rengeteg élményt, amely felgyülemlett bennem.” A zene olyan természetes számára, mint a levegő. Az írás meg talán olyan, mint egy friss fuvallat a levegőben.