Két lány kálváriája

Küzdött, harcolt, bizonygatott, hogy képes lesz Borikát felnevelni, ha a nagymama is segít neki. Akkor még nem sejtette a szörnyű valóságot, hogy őt is eléri a szülők betegsége. Apjának agresszív agytumora volt, s bár az első műtétet követően bíztak benne, hogy minden jóra fordul, rohamosan romlott az állapota. Folyton rosszullétek kínozták, egy idő múlva már járni sem tudott. Újra kórházba került, s onnan már soha többé nem tért haza. Negyvenhárom éves volt.

Húsz nap múlva anyuka is elment

A lányok arcán még fel sem száradt a könny, három hét múlva újra koporsó mellett álltak. Márti anyukáját, aki egy évvel volt fiatalabb a férjénél, a vastagbélrák vitte el. Sajnos, bár jóval előtte voltak problémái, későn ment el orvoshoz, s mire a vizsgálatokat elvégezték, kiderült, hogy a daganat az utolsó, negyedik stádiumú, azaz gyógyíthatatlan. Lányainak nem árulta el, hogy a kórházból azzal engedték haza, hogy nem tudnak rajta segíteni, szervezete tele van áttétekkel. A szörnyű kór óriási pusztítást végzett. Hősiesen viselte az erős fájdalmakat – akkor már csak a morfiuminjekciók segítettek –, hogy a két lány ne tudja, mennyire szenved. Eléggé megviselte őket apjuk halála, nem akarta még jobban nyugtalanítani őket. Húsz nappal azután, hogy a férjét eltemette, még jó éjszakát kívánt a lányainak, s másnap már nem ébredt fel.

Egy hónappal karácsony előtt volt, Márti, aki szülei betegsége miatt abbahagyta az egyetemet, felkészítette kishúgát az iskolába, tízórait csomagolt neki, s útnak engedte. Mivel anyukája még mindig nem jött ki a hálószobából, bement hozzá, hogy megnézze, mi van vele. Úgy tűnt, hogy alszik, az arca nyugodt volt. A lány odalépett az ágyhoz, anyukája homlokára tette a kezét, hogy felébressze, de az anya nem reagált. Megfogta a kezét, hideg volt...

A sors kegyetlen

Márti kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni sem tudott, földbe gyökerezett a lába. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy az anyukája is halott.

Tudta, hogy nagybeteg, de hitte, remélte, hogy meggyógyul. A sors nem lehet hozzájuk olyan kegyetlen, hogy apjuk után az anyukájukat is elragadja tőlük. Fogalma sincs, meddig állt halott édesanyja ágya fölött, mire eszmélni tudott, s hívta a nagymamát. Borika szerencsére már iskolában volt, neki legalább nem kellett magyarázkodni. Nehéz lesz közölni a kislánnyal, hogy teljesen árva lett. Féltette a húgát, mert azt már az apa halála is nagyon megviselte, szomorú volt, nem ment a barátaihoz játszani, sokszor csak ült, és nézett maga elé. Igaz, a nővére előtt próbálta titkolni a szomorúságát, ha belépett hozzá a szobába, megtörölte a szemét, mindjárt csacsogni kezdett, vagy elővette a tankönyveit, és tanulást színlelt.

Szerencsére a kislány sokkal erősebb volt, mint hitte. Bár a következő napokban, hónapokban néhányszor rajtakapta, hogy a szülei képeit nézegeti, és potyognak a könnyei, ahogy meglátta nővérét, rögtön abbahagyta. Okosan nem akart a nővérének még több bánatot okozni. Egyik a másikat jobban féltette, mint saját magát.

A történtek után a nagymama odaköltözött a két unokájához, hogy segítségükre legyen. Főzött, takarított, ellátta a háztartást, hogy mire a lányok hazajönnek, mindent rendben találjanak. Az unokái előtt próbálta nem mutatni szomorúságát – Márti apja előtt már eltemette a férjét és másik két gyermekét is, másfél évtized leforgása alatt öt temetést kellett átélnie. A férjét és mindhárom fiát a rák vitte el. A családban öröklődött a betegség, férje volt a hibás gén hordozója. Az onkológusok szerint a daganatosok egy csoportjában a genetikai ok hangsúlyosabb lehet: az utód a szülőktől megváltozott, hibás géneket örökölhet, és ezzel megtörténik az első lépés – sejtszinten – a rák kialakulása felé. A daganat családi halmozódásáért azonban legtöbbször a környezeti és a genetikai hatások együttesen felelősek. Ott, ahol egy család azonos ágán ugyanaz a típusú daganat újból és újból megjelenik, érdemes odafigyelni az öröklődésre.

A tragédia folytatódása

Mártiék családjában sok tragédiát okozott a rák. Másfél évvel szülei halálát követően a lány pajzsmirigyén három daganatot fedeztek fel. Nem érezte jól magát. Azt hitte, ez annak következménye, amit az utóbbi hónapokban átélt, de azért felkereste a körzeti orvosát. Az még el sem végezte a vizsgálatokat, kitapintotta a lány nyakának elülső részén a göböket, amelyeket a szakember szeme rögtön észrevett. A lány elmondta, hogy az utóbbi időben gondot okozott neki a nyelés. Az ultrahangvizsgálat, majd a biopszia kimutatta, hogy rosszindulatúak a csomók, a kezelés első lépéseként műteni kell.

Borika a nagymamával együtt meglátogatta nővérét a kórházban. Odaült az ágyára, hosszasan nézett rá, s a gyerekek könyörtelen őszinteségével azon nyomban nekiszögezte a kérdést: „Ugye te nem halsz meg, mint anyuka?” Márti nagyot nyelt, hirtelen fogalma sem volt róla, mit mondjon a húgának, csak azt tudta, hogy valami olyat kell kitalálnia, amit elhisz, és ami megnyugtatja. Semmi más nem jutott eszébe, mint hogy „ne félj, nem hagylak itt!”. S megszorította a kislány kezét, a szemébe nézve. Bori odabújt hozzá; ez annak volt a jele, hogy hisz neki, s megkönnyebbült.

Nem adják fel

Hat héttel a műtét után izotópkezelést kapott, majd otthon gyógyult. Borika, mintha nem is tízéves lenne, átvállalt mindent, amit lehetett, takarított, bevásárolt, hogy segítsen a nagyinak, mert Mártinak nyugalomra és szigorú diétára volt szüksége. A lányok nem dúskáltak a javakban, Márti havonta 54 euró táppénzt kapott, Bori árvasági járadékot, s ha nem lett volna a nagymama nyugdíja, nehezen tudtak volna megélni. Bár nagyon szerényen éltek, Márti szeretette volna, ha a húga is kaphat ezt-azt, ami a többi osztálytársánál természetes: új tabletet, mobilt, szép új ruhát, cipőt. Nekik ilyenekre nem tellett. Hiába áhítozott új tapétára, arra, hogy lovagolni fog, szóba sem jöhetett. Márti jobban viselte a sorsát. Anyjától és a sorstól megtanulta, hogy nem szabad sajnálnia magát, sem sajnáltatnia, mert ez nem hoz semmi jót. „Élek, ahogy élek, de feladatom van – gondolta. – Felelős vagyok a húgomért.”

Maga sem tudta, honnan meríti az erőt. Testileg néha szörnyen fáradtnak érezte magát, s ami rosszabb, lelkileg is egyre jobban kimerítették a történtek. Mindaz, amit az utóbbi hónapokban átélt, fölemésztette minden erejét. Sokszor úgy érzi, jártányi ereje sincs, de csak összeszedi magát, mert ott áll előtte a kishúga, akinek szüksége van rá. Nem mutatja neki, hogy mit érez, nehogy megijessze. Harcol tovább, mert érzi, hogy van miért. A napokban újabb vizsgálaton volt, s attól, amit megtudott, újra erőre kapott...