Keserves harc az unokáért

Nagyobb fájdalmat, mint amikor a szülő kénytelen eltemetni a gyermekét, aligha lehet elképzelni. Ezt csak az tetézheti, amikor a temetés után a legközelebbi hozzátartozók ahelyett, hogy összefognának, egymást vigasztalnák, széthúznak. Ez történt a nyitrai Morvay házaspárral is, akik fiuk halála óta az unokájukat is alig láthatják.

Morvay László és felesége, Laura nyugdíjas pedagógusok; nemzedékeket tanítottak és neveltek. Az idős úr zsigárdi származású, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola fizika tanszékén oktatott. Felesége, Laura asszony nagykaposi, évekig a vajáni alapiskolában dolgozott. 1965-ben jött férjhez Nyitrára, először Berencsen, az ottani magyar iskola megszűnését követően Nagycétényben, majd nyugdíjazásáig Gímesen tanított.

Figyelnek az olvasókra

Morvayék kezdettől előfizetői a Vasárnapnak, kötelességüknek tartották az egyetlen hazai magyar családi lap támogatását. „Ez olyan természetes dolog volt számunkra, mint az, hogy magyar könyveket vásárolunk. Az elejétől a végéig elolvasom a lapot, de legjobban az emberi sorsokról beszámoló riportokat és a főszerkesztő asszony jegyzeteit kedvelem. Nem mindig értek vele egyet, de mindig elgondolkodtat. Magam is írogatok, naplót, jegyzeteket, de inkább csak a fióknak, ritkán szánom rá magam, hogy elküldjem valahová. Személyes kapcsolatba akkor kerültem a szerkesztőséggel, amikor az orvosok sztrájkját bírálták. András fiam is orvos volt, ezért megírtam, hogy itt nem csak a pénzről van szó, hanem arról is, hogy minden betegre jusson elég idő és energia, mert a lelkiismeretes, jó orvosok is keveset keresnek, sőt ők keresik a legkevesebbet. A főszerkesztő asszony olyan megértően reagált, olyan szép személyes levélben válaszolt a lap hasábjain, hogy akkor azt mondtam: ez a lap az, ahol tényleg figyelnek az olvasókra. Ezért is fordultam bizalommal önökhöz a problémánkkal” – mondja Laura asszony.

Említett levele alapján indult a Jó orvos sorozatunk, amelyben közkedvelt, a betegekkel együttérző orvosokat mutattunk be. Ilyen volt a fia, az egy éve fiatalon elhunyt Morvay András, az egyetlen nyitrai gyermek-endokrinológus is, akit máig betegek százai gyászolnak és hiányolnak. Szüleinek nem ő az egyetlen tragikus vesztesége: a hetvenes években egy teherautó elütötte második lányukat, az akkor hét és fél éves Andreát. „A nagyobbik lányunkkal, Ildikóval együtt jöttek haza a zeneiskolából, a rendőrségi jelentés szerint a kesztyűjét elfújta a szél, az után szaladt. Az autó minden valószínűséggel túllépte a megengedett sebességet, de mi nem mentünk bíróságra, a lányunkat ez már nem adta volna vissza” – mondja Laura asszony, aki a tragédiát követően azokban az időkben nem szokványos döntésre jutott. Harmincnyolc évesen nem csak a pszichológus tanácsára, hanem belső meggyőződésből is újra gyermeket vállalt, így született meg 1977-ben András fia. „Megpróbálta pótolni a pótolhatatlant. Mindenben kitűnt, jó tanuló, engedelmes fiú volt. Kiskorától orvos akart lenni, már a komáromi gimnáziumban is mindenki tudta, hogy erre a pályára készül. Pedagógusként is azt mondom: neki az összevont osztály is csak javára vált; ez senkit ne rettentsen el a magyar iskolától.”

Csalódtak a menyükben

András álma teljesült: köztiszteletben álló, mindenki által megbecsült gyermekorvos lett belőle. Szülei úgy érezték, végre révbe ért, amikor már harmincon túl bemutatta nekik a jövendőbelijét. „Szlovák lány volt, de elfogadtuk, hiszen az idősebb lányunk is egy zsolnai származású szlovák fiúhoz ment férjhez, és nagyon jó a viszonyunk a vejünkkel. Azt láttuk, hogy a fiunk nagyon szereti, és számunkra az ő boldogsága volt fontos. Tudtuk, hogy András így sem fogja megtagadni magyar identitását, és reméltük, hogy ezt a felesége is elfogadja” – mondja az édesanya. A szülők aggodalma nem volt alaptalan, fiuk választottja a Szlovák Nemzeti Párt helyi funkcionáriusának lánya volt. Apja, Vladimír Ďuga a harmadik Mečiar-kormány idején a járási, az első Fico-kormány idején a kerületi oktatási hivatalt vezette az SNS jelöltjeként, végül a Nyitrai Városi Hivatal oktatási osztályának élén fejezte be a karrierjét. Jóhiszemű veje azt hitte, kilépett a pártból, és felhagyott a politizálással, de 2009-ben még megyei képviselőnek jelöltette magát a nacionalista párt színeiben – sikertelenül. Soha nem palástolta magyarellenességét, de Morvayék bíztak abban, hogy a családi viszonyokra ez nem lesz befolyással. Sajnos, fiuk halála után csalódniuk kellett.

Míg András élt, úgy látták, hogy minden rendben van, apósáék a saját fiukként szerették, és a fiatalok is rendezett családi életet éltek. Készbe költöztek, András még legénykorában szülei segítségével felépítette a házat, amelybe a feleségét vitte, és amelyet halála után az asszony örökölt, mert férje még életében így rendelkezett. Hogy mennyire tiszta tudattal és szabad akaratából, az már kérdéses, mert a szülők szerint halála előtt a hospice-ba hívatták a közjegyzőt. „Minden családi összejövetelen ott voltak, szinte sugárzott róluk, mennyire szeretik egymást. Nem akarom azt hinni, hogy ez csak színjáték volt, de ma már tisztában vagyok vele, hogy mindig a fiam volt az, aki alkalmazkodott és hallgatott. Talán ez is közrejátszott a megbetegedésében, de a családjáért mindig mindent megtett. A kislánya, Tamarka volt a szeme fénye, mi is őt látjuk benne; annál nagyobb fájdalom, hogy el akarják idegeníteni tőlünk” – mondja könnyek között az édesanya.

Betegség és rosszindulat

Andrásnál 2014 augusztusában agydaganatot diagnosztizáltak, azonnal meg is műtötték. A szüleinek ugyan elmondta, mi a baj, de azzal biztatta őket, hogy nagyon jó helyen van a daganat, minden rendben lesz. „Az első műtétet követően szépen rendbe is jött, dolgozni kezdett; valamennyien reménykedtünk. Már akkor is voltak jelei, hogy a menyünk és a szülei ki akarják sajátítani a fiunkat. Nem értettük a dolgot, de nem róttuk fel nekik: úgy vettük, hogy őket is megviseli az aggodalom. Később jöttünk rá, hogy bár nem voltak hívők, egy dolgot szó szerint vettek a Bibliából, azt, hogy a férj, elhagyja apját és anyját, s feleségéhez ragaszkodik. Akkor még nem tudtuk, nem is akartuk elhinni, hogy szerintük nincs helyünk a fiunk és az ötéves unokánk életében.”

2014 karácsonyát még együtt ünnepelte a család, de 2015 nyarán már többször is epilepsziás rohama volt Andrásnak. 2015 júliusában másodszor is megműtötték, utána pedig már károsodott a látása, és romlott a járása is. „A kollégái tudták, hogy elkezdődött a leépülés, és orvosként neki is tudnia kellett, milyen súlyos a baj, de nem mondta meg, mert kímélni akart bennünket. Mindig biztatott valamivel, még a halálát megelőzően a hospice-ban is azt mondta, hogy karácsonyra hűtőt vesz nekünk. Amikor ezt elmondtam az ottani apáca főorvosnak, könnybe lábadt a szeme, mert ő már tudta, hogy itt a vég.”

Morvay András harmincnyolc évesen, 2015 decemberében hunyt el. A temetésről már a szülők megkérdezése nélkül rendelkezett a felesége és annak szülei. „Evangélikus gyászszertartást rendeztek, holott András katolikus volt; elhamvasztatták, és csak többszöri telefonálásunkra közölték, mikor avatják fel a táblát az urnasíron. Abban az évben a lányom meghívta a menyemet az unokával szentestére, de ő nemet mondott. Januárban felhívtam, hogy mikor adhatjuk át Tamarkának az ajándékot. Azt mondta, majd eljönnek, de nem jöttek – folytatja a keserves történetet Morvay László. – Májusban elvittem neki, de a menyem csak az előszobába engedett, azt is az apja jelenlétében. Alig tudtam beszélni az unokával, már ki is tessékeltek. Amikor megkérdeztem, hogy most már így lesz-e, a nászom azt mondta, hogy ez nehéz helyzet, mert a lányuk úgy érezte, mi nem fogadtuk el őt. Erre nincs semmi bizonyíték, de így indokolja, miért nem engedi, hogy találkozzunk az unokánkkal.”

Nem szólhatnak magyarul

A bánatba belerokkant nagyszülők ezek után csak az óvodában látogatták az unokájukat. Ott is csak addig, amíg az ugyancsak gyermekorvos menyük utasításba nem adta az óvónőknek, hogy ne engedjék. „Azt sajnáljuk nagyon, hogy azóta nincs, aki magyarul szóljon a most hétéves Tamarkához. Nagyon szépen beszélt magyarul, András életében az volt az egyezség, hogy ő csak magyarul beszél vele, és akkor ezt a menyünk is elfogadta. De ma már azt követeli meg, hogy mi is csak szlovákul beszéljünk vele” – mondja Laura asszony. Azt sem akármikor: a nagyszülők kéthavonta egyszer két órára találkozhatnak az unokájukkal; jó időben a játszótéren, rossz időben cukrászdában, a gyermek anyja jelenlétében.

„A feltételeket és az időpontokat a menyünk szabta meg, azzal az indoklással, hogy ő az anya. Ezt is csak azt követően, hogy miután fél éve nem láttuk Tamarkát, a családügyi hivatalhoz fordultunk” – mutatja menyük e-mailben küldött levelét Morvay László. A temetés óta csak így kommunikálnak, a telefont nem veszi fel a fiatalasszony. A levélben az áll, hogy a nagyszülők csakis az ő jelenlétében találkozhatnak az unokájukkal, és kizárólag szlovákul beszélhetnek vele, hogy ő is értse. Biztosítja őket arról, hogy ez nem a magyar nyelv ellen szól, a kislány állítólag nem felejtette el, mert sok magyar mesét néz. „A gyakorlatban úgy néznek ki ezek a találkozók, hogy a nászék is ott vannak, és árgus szemekkel figyelnek, miről beszélünk a kislánnyal. Két óra nagyon kevés, és az elmúlt tizenöt hónap alatt mindössze háromszor láttuk” – mondja a könnyeivel küszködve Laura asszony. „András fiunk idén januárban lett volna negyvenéves, ha megéri. Írtam a menyemnek egy e-mailt, nem láthatnánk-e soron kívül is az unokánkat, de válaszra sem méltatott” – fűzi hozzá szomorúan a férje.

Természetesen felhívtuk Tamarka édesanyját, Adriana Morvayová doktornőt is, azt mondta, egyáltalán nem igaz, hogy korlátozza a Morvay nagyszülőknek az unokájukkal való kapcsolattartását. „Most gyakrabban láthatják, mint a férjem életében. Akkor jó, ha félévenként találkoztak” – mondta az asszony, majd átadta a telefont az apjának, Vladimír Ďugának. Ő felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak Morvayék pedagógusok, hanem ők is. Miután megkérdeztük, miért kell egy normális családban megszabni, mikor láthatják a nagyszülők az unokájukat, azt mondta, inkább Morvayéktól kérdezzük meg, hányszor hívták a lányát és az unokájukat magukhoz. Végül Morvayová doktornő figyelmeztetett, nem kívánja, hogy az ügyben újra keressük, és letette a telefont. Azt, hogy a nagyszülők gyásza és kitartó igyekezete nem elég ok-e arra, hogy ő is félretegye vélt vagy valódi sérelmeit, már meg sem kérdezhettük. 

Megküzdenek az unokájukért

A két nyolcvanhoz közeli embernek, sajnos, véges az ideje, nem várhatnak addig, míg az unokájuk felnő, és maga dönti el, találkozik-e a nagyszüleivel. Ezért Morvayék azt fontolgatják, hogy bírósági úton szereznek érvényt láthatási joguknak. Mi is megszólítottuk azt a nyitrai ügyvédet, Martin Hurtajt, aki vállalta a képviseletüket, és egyértelműen azt mondta, hogy a nagyszülőknek joguk van rendszeresen találkozni az unokájukkal – ha a gyermek apja, a fiuk meghalt, annál inkább. „Ha a gyermek ismeri a nagyszüleit, és azelőtt is kapcsolatban volt velük, akkor semmi akadálya annak, hogy akár kéthetente találkozzanak, és havonta egy teljes hétvégét töltsön náluk. Annak meg végképp nem látom okát, hogy csak az anya felügyeletével találkozhassanak, mert nem csecsemőről van szó, akinek szüksége van az anya folyamatos jelenlétére” – mondta Martin Hurtaj, hozzátéve, hogy azért nem lesz egyszerű a dolog, mert a gyermekláthatási perek soha nem azok. Számolni kell hazugságokkal, támadásokkal, azzal is, hogy az anya ezentúl mondvacsinált indokokkal akadályozza meg az elrendelt találkozókat.

Morvayék azt mondják, ha lesz elég erejük, és az egészségük engedi, megküzdenek az unokájukért. „Nem nyugodhatunk bele, hogy őt is elveszítjük, hiszen az egyetlen, aki a fiunk után maradt. Magunkat hibáztatnánk, ha nem tennénk meg mindent azért, hogy szerethessük, foglalkozhassunk vele, amíg képesek vagyunk rá. Ő még kisgyerek, semmit sem tehet, de mi úgy érezzük, senkinek, még a saját anyjának sincs ahhoz joga, hogy megfossza két szerető nagyszülőtől” – mondja Laura asszony. A baj csak az, hogy az idő a két, bánatába belefáradt és belebetegedett idős ember ellen dolgozik. A menyük nyilván tudja ezt, és azzal is tisztában van, hogy minden bírósági végzést bojkottálni lehet mondvacsinált betegségekkel, szándékos elutazásokkal, kitalált indokokkal. Ha az anyja úgy akarja, a gyermek el fog idegenedni a nagyszülőktől, és el fog felejteni magyarul. Mire pedig Tamarka maga is rájöhetne, mit veszített, már lehet, hogy késő lesz.