<p>Nyolc éve a legkisebb esélyt sem adtak az orvosok annak, hogy Alžbetka elvégezheti az iskolát. Sőt, még annak sem, hogy járni fog, és legalább homályosan, de lát. </p><p> </p>
Alžbetka egészséges gyerek volt. Egy napon azonban – tízéves korában, épp erdei iskolába készült – lázas lett. A szülők orvoshoz vitték, a doktornő megvizsgálta, s azzal engedte el őket, hogy nincs nagyobb baj, a gyerek influenzás. Otthon maradt, de a láz csak nem akart lemenni; végül a kramárei gyermekkórház ügyeletén kötött ki. Ott vért vettek, elvégezték a vizsgálatokat, megröntgenezték az üregeket, minden eredmény negatív lett. Az ügyeletes orvos ennek ellenére felküldte az infektológiai osztályra, de ott sem találtak semmit. Mivel azonban már egy hete lázas volt, benn fogták megfigyelésre. Mindez vasárnap történt. Kedden a kislány felhívta a szüleit, kicsit zavartan, hogy áthelyezik. A szülők rohantak a kórházba. Bár az anya, Irina Poláková maga is egészségügyis, nem engedték be a lányához, aki akkor már az intenzív osztályon feküdt – kómában. Az orvosok epilepsziás rohamra (is) gyanakodtak, és várták a vizsgálat eredményét. Amikor kisebb-nagyobb bonyodalmak után végre megszületett, kiderült, hogy Alžbetkának vírusos agyhártyagyulladása van.
Hiba a kezelésben
Bár az egész család tele van az egészségügyben dolgozókkal, a kezelésbe mégis hiba csúszott. Az infektológiai osztályon ugyan megmérték a lányka súlyát, 65 kiló volt, de az intenzíven hasból 45-öt írtak be, s egy álló hétig alulkezelték őt. Állapota nem és nem javult, a herpeszes gyulladás egyre tovább terjedt, arcának egyik fele megbénult, nem tudta emelni a kezét, lábát, s újra kómába esett. A család mindent megpróbált, még természetgyógyászt is megkerestek, míg a lányka végre kinyitotta a szemét. De az öröm nem tartott sokáig, mert kiabálni kezdett, hogy „kapcsoljátok fel a villanyt, mert sötét van”. A szülők azonnal hívták a szemészt, s az megállapította, hogy a gyerek látása teljesen ködös.
Az apának, tudván, hogy a lány él-hal a két kaukázusi juhászkutyájukért, megváltó ötlete támadt. „Alžbetka, ha ki akarsz velük menni, meg kell tanulnod fütyülni, mert csak arra reagálnak” – mondta neki. A kislány három napon belül fütyült, s lassan rendbe jött a bénult arcizma. Nővére segítségével, aki fizioterapeuta, keményen tornázott, s mire elhagyhatta a kórházat, már nem volt teljes sötétség a szeme előtt: homályosan, de látta a személyek, tárgyak körvonalait, és a szülőkre támaszkodva a saját lábán távozhatott. „Ez volt a legnagyobb ajándék – meséli Ika, az anya. – Hazaérve mondtuk neki, hogy a földszinten berendezünk neki egy szobát, de rögtön tiltakozott, hogy ő fönt és a saját ágyában akar aludni. Tapogatózva maga ment föl a lépcsőn.”
Mindenkinek példa lehet
A kislány, bár senki sem remélte, hogy talpra áll, megtanult járni, s van, amikor legalább homályosan, de valamicskét lát szép kék szemével. Az ő esete, ahogy az édesanyja mondja, „mindenkinek példa lehet arra, hogyan kell összeszorított fogakkal küzdeni. Akadnak ugyan pillanatok, amikor őt is elfogja a szomorúság, de ez nem csoda azok után, amiken átesett az elmúlt nyolc évben. Annak idején a legkisebb esélyét sem látták az orvosok annak, hogy elvégezheti az iskolát, és járni fog. Manapság meg sízik, úszik, biciklizik. Ott, ahol a fiunk lakik, van egy olyan hely, ahol maga is felmerészkedett a biciklire, s hiába kértem, hogy hagyja, mert annyiszor leesett, leverte a térdét, könyökét, mindig azt felelte, hogy ezt neki meg kell csinálnia. Neki minden, még a legkisebb siker is, óriási győzelem önmaga fölött. Megértettem, hogy isteni ajándék, amit kaptam, már másodszor az életben. A férjem onkológiai páciens volt, s a két nagyobb gyermekünk után hiába akartunk harmadikat, azt mondták, lehetetlen. Alžbetka mégis megfogant. Szerelemből. Ez az első csoda. A második, hogy egy ilyen komoly betegségből keményen küzdve felépült.”
Az, hogy a családban szinte mindenki az egészségügyben dolgozik, nem könnyítette meg a dolgukat, ellenkezőleg. „Tudtuk, hogy milyen következményei lehetnek, s ezt lidércnyomásként éltük meg – emlékszik Ika. – Ha a lányom nem olyan erős, szívós, ma magatehetetlenül feküdne, pelenkázni, etetni kellene. Szerencse, hogy összeszedett magában minden erőt, küzdött, s bennünket is sok mindenre megtanított; ezért nem tudok eléggé hálás lenni. Az ápolószolgálattal, amelyet alapítottam, ebből és így próbálok valamit visszaadni.” Alžbetka élete példaértékű nemcsak a hasonló sorsúaknak, hanem nekünk, egészséges embereknek is: a nehézségeket le lehet győzni, csak önbizalom és erős akarat kell hozzá.
És újra pajkos...
Alžbetka mindeddig csak ritkán szólalt meg, ül mellettem, de egy percig nem marad nyugton: folyton valami huncutságon töri a fejét. Ideje őt is bevonni a beszélgetésbe, de mindjárt az első próbálkozás meghiúsul, igaz, csak annyiban, hogy arról, ami nyolc esztendeje történt, semmit sem tud mondani, nem emlékszik rá. Sem arra, ami a kórházban lejátszódott, sőt, arra sem, ami előtte. „Néha egy-egy apróság felmerül, de ezek csak mozaikok. Amikor apu hozott haza a kórházból, nem tudtam, hol vagyok. Csak a kutyák ugatását ismertem fel.”
„Egy teljesen más gyermeket kaptunk vissza. A pajkos, játékos, boldog gyermekből komor, érett, egészen más, de nem sírós kislány lett. Egy ilyen csapás sok esetben a család felbomlásához vezet, náluk pont fordítva történt. Bennünket még jobban összefogott, s ez mindmáig így van. A két idősebb testvére nagy segítségünkre volt, a fivére 28, a nővére 24 éves volt, anyagilag is támogattak, alkalmi munkát vállaltak. Én nem tudtam egész napos munkát végezni, szerencsére a férjem, aki rendőr volt, rövidesen szolgálati nyugdíjba mehetett, így vihette-hozhatta, ha kellett, otthon lehetett. Alžbetka az első fél évben magánúton tanult, két tanító járt hozzánk.”
Polákék hihetetlen erővel és elszántsággal láttak neki újjászervezni az életüket. Nem volt könnyű, ez nem is kérdés. Az anyának most is könnybe lábad a szeme, amint erre terelődik a szó. A lánya dobja be a mentőövet. „Fél év múlva beadtak a gyengénlátók károlyfalui iskolájába. Előbb nem akartam odamenni, sírtam, féltem, hogy csúfolni fognak, de ahogy megismertem a társakat, elszállt a félelmem: mindegyik segítőkész volt, az iskola pedig olyan, mint egy nagy család.”
Eduárd herceg gratulált
Az alapiskola befejeztével egészségügyi középiskolába kezdett járni, idén végez. „Anyu mondta, hogy elmehetnék valamilyen szalonba masszőrnek, de engem jobban vonzanak a sérült, idős, segítségre szoruló emberek.” Egyébként ez volt az egyik feladat, amellyel bekapcsolódott az 1956-ban Nagy-Britanniában indított Edinburgh Hercege Nemzetközi Díj programjába. A másik kihívás, amelynek megfelelt, hogy újra felült a tandemkerékpárra. A díjat 53 társával együtt az alapító Fülöp herceg és II. Erzsébet királynő legfiatalabb fiától, Eduárd hercegtől vehette át személyesen.
Alžbetka szó szerint veszi azt, amit az iskolában hallott, hogy ha beteg közelébe kerül, mindig mosolyogjon. Tele van optimizmussal, s olyan légkört teremt maga körül, hogy attól mindenki feledi gondját-baját. Hiába, a gének… A rákmegelőző osztályt vezető nagynénje és az annak idején ott nővérként dolgozó anyja, bár sok szomorú sorsnak voltak tanúi, is pont ilyen volt.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.