Író méhész, vadász, építész

A Szilicei-fennsík keleti lejtőinek tövében, a Torna folyócska völgyében meghúzódó Jablonca község olyan békésen szép, hogy az odaérkező idegen úgy érzi, örökre itt szeretne maradni. A helybeliek mégis egyre kevesebben vannak, de aki marad, az nem tudja máshol elképzelni az életét. Így van ezzel Kovács Jenő is, aki Gombások című könyvével tisztelgett szülőfaluja és annak mindenkori lakói előtt.

A könyv helytörténeti kalauz és olvasmányos anekdotagyűjtemény is egyben, aki belelapoz, az a jabloncaiak életszemléletéről, humorérzékéről is képet kap. Mert bizony szükség is van szívós, kitartó természetre, és mindent feloldó derűre ezen a tájon, ahol erdő, mező, gomba és vaddisznó ugyan sok van, de pénzkereseti lehetőség ma már annál kevesebb.

A legendás iskola

Kovács Jenő is ilyen tudatos, kitartó ember, mindig volt célja, és annyi minden érdekelte, hogy, mint mondja, soha nem volt ideje hiábavalóságokon merengeni. Nyilván azért is, mert kiskorától munkára és minden helyzetben való helytállásra nevelték. „Nem voltam még tízéves, amikor édesapám minden előjel nélkül meghalt. Felpakolta a búzát a szekérre, vitte Somodiba a malomba, és útközben szívinfarktus végzett vele. Háború után egy ilyen kis faluban nem volt mindegy az édesanyámnak három gyereket felnevelni – főleg úgy, hogy a szövetkezetesítés után mindent elvittek a padlássöprők. Nem is nagyon fűlött a tanuláshoz a fogam, mert tudtam, hogy úgyis dolgoznom kell. A bátyám kőműves tanonc volt, láttam, hogy jól keres, gondoltam, ez nekem is jó lesz. Jelentkeztem az építészeti inasiskolába Kassára, fel is vettek, és mivel bentlakásos iskola volt, más dolgom nem lévén, csak belenéztem a könyvekbe. A harmadik évben már osztályelső voltam, és az egyik tanárom biztatott, hogy tanuljak tovább, érettségizzek le, mert a kőműves csak addig dolgozhat, amíg egészséges. Akkor már nem kellett engem nagyon győzködni, de a kassai esti iskolába nem vettek fel. Megtudtam, hogy Losoncon van felső építőipari iskola, és rábeszéltem egy barátomat, próbáljunk ott szerencsét. Sikerrel jártunk, mert jó tapasztalatuk volt azokkal a diákokkal, akik a gyakorlatból jöttek. Ezek voltak életem legszebb és legmeghatározóbb évei, mert az akkor kötött barátságok máig élnek, és olyan emberek tanítottak, akikre most is hálával emlékezem. Az osztályfőnököm volt Scholz Andorné, tanított Winkler Oszkár, akinek a nevét ma viseli az iskola, Kozma Géza bácsi, aki hatvanéves volt, amikor az iskola indult, és még több mint huszonöt évig állt a katedrán. A szocializmusban sem volt tanár elvtárs, hanem mérnök úr. Olyan gyakorlatias volt, hogy a felmérőknél is mindent használhattunk, mert azt mondta, az életben is minden rendelkezésünkre áll, csak használni kell tudni. Szaktantárgyakat tanított, és csak egyetlen osztálytársunknak, Molnár Lajosnak volt nála egyese, de nem buktatott meg senkit. Arra intett bennünket, hogy egy négyes tanulónak éppúgy meg kell tudnia oldani a feladatát, mint egy egyesnek, csak tovább tart neki. A családom mellett ez az iskola határozta meg leginkább az életemet és a gondolkodásomat” – mondja Kovács Jenő olyan tisztelettel, amilyennel ma már kevesen beszélnek egykori iskolájukról. Talán még most is a diákkori történeteit hallgatnánk, ha nem szólunk közbe, hogy életének további alakulása is érdekel.

Jabloncai történetek

Így tudjuk meg, hogy az iskola befejezése után a Járási Építővállalatnál dolgozott, majd technikusi állást kínáltak fel neki a Járási Nemzeti Bizottság építésügyi osztályán. „Hat évig ott voltam, de nem nagyon tetszett a hivatalnokoskodás. Arra volt jó, hogy beleláttam az ügyintézésbe, és amikor visszakerültem az építőiparba, már tudtam, mi mindennek kell papíron is ülnie.” A hivatali munka után a tornaljai cementgyár építkezésén dolgozott építésvezetőként. „Akkor kezdtem építeni a családi házunkat is, és amikor kiderült, hogy harmadik gyermekünk születik, minden folyamatot elterveztem, hogy a babát a feleségem már ide hozhassa haza. Sikerült is, minden pontosan elkészült, amikorra kellett. Az egész életemet így éltem, és azért vagyok elégedett ember, mert soha nem voltak elérhetetlen vágyaim. Mindig tudtam, mit akarok elérni, és végiggondoltam, hogy ahhoz milyen út vezet. Ez segített abban, hogy tartalmasak legyenek a napjaim, hogy értelmét lássam annak, amit csinálok.”

Márpedig Kovács Jenő nagyon sok mindennel foglalkozott és foglalkozik ma is, túl a hetvenen. Mindemellett még könyvet is írt a falujáról, mert azt akarta, hogy az utódok is megtudják, kik és hogyan éltek egykor Jabloncán. „Csobádi Józsi barátom, a rozsnyói múzeum igazgatója biztatott, én pedig úgy vállalkoztam rá, hogy ez egy személyes emlékezés lesz. Mindazokra az emberekre és történetekre, akiket és amelyeket én még ismertem, vagy az öregektől hallottam. A rímfaragó Sárog János bácsi kisbíró, Lenkey Barna tiszteletes, Csontos Zsuzsi, a szelíd vadmalac, a helyi vadászok, gombászok és csempészek mind-mind helyet kaptak a könyvben, ezáltal bízvást az utókor emlékezetében is.

Családtag a Vasárnap

Mivel írni csak az tud, aki olvasni is szeret, Kovács Jenőnek mondania sem kell, hogy mindig szívesen forgatta a könyveket és az újságokat. Köztük megjelenésétől kezdve, azaz fél évszázada a Vasárnapot is, mert mindig úgy érzete, egy magyar embernek kötelessége magyar lapot rendelni. „Nálunk ez a lap már szinte családtag. El is képzelem, milyenek a szerzők, és akit eddig megismertem, az mind igazolta az elképzelésemet” – mondja huncut mosollyal anélkül, hogy részleteket árulna el. Mivel épp kedden járunk náluk, az asztalon ott a friss Vasárnap, épp akkor hozta a postás. Elmondása szerint ő annak rendje s módja szerint mindig a főszerkesztő vezércikkével kezdi az olvasást, az eligazítja őt a lapszám tartalmát illetően is. A többi írás aszerint következik, mi kelti fel az érdeklődését, de mindent elolvas. „Nagyon színes a lap, mindenki találhat benne kedvére valót és olyat is, amiből tanulhat, ha érdekli a világ” – mondja, és tudja miről beszél, mert őt igazán sok minden érdekli. A könyve tanulsága szerint sokat utazott, de itthon is mindig akad dolga. Évekig fotózott, kiállításai is voltak, de a digitális technikát már nem érezte magáénak, ezért abbahagyta, de a sok régi fotó jól jött a könyveibe. Mert már készül a második, afféle krónika, kizárólag családi használatra a Kovácsok következő nemzedékeinek. Szép nagy a család: feleségével, Terézzel negyvenhét éve házasodtak össze, három gyermekük született. A legidősebb, Ágnes, volt újságíró kollégánk, második Karcsi fiuk, a harmadik pedig Oszkár. Három unkájuk is van már, a negyedik pedig úton. 

Emellett, mint ezen az erdős tájon minden férfi, vadászott, még ma is méhészkedik, építkezés dolgában most is sokan kikérik a tanácsát a környéken, és időnkét előadásokat is tart a méhészetről és a vadászatról „Voltam már óvodásoknak is mesélni a méhecskékről, arra készültem a legtöbbet, mert a gyerekek figyelmét a legnehezebb lekötni, de szájtátva hallgatták. A méhecskék élete valóban egy csoda, a mai napig köztük tudok leginkább megpihenni” – mondja, miközben már a gyönyörűen rendben tartott kertet mutatja. A ház mögötti veteményes inkább Teréz asszony munkáját dicséri, de a gyümölcsfákkal és a kaszálóval ő törődik – meg is kínál a saját sompálinkájával és illatos aszalt almával. Ha nyugalomra vágyik, csak kiül a kaptárak elé hallgatni a méhek zümmögését. Egy szorgalmas, céltudatos ember az állatvilág legszorgalmasabb munkásai között.