Ideje van a gyásznak, és ideje az elengedésnek

„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük, nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsul halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá –, amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)

Egy internetes bejegyzésében írt arról, hogy a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Ez biztató, de mindig körbenövi?

Valamilyen formában mindig. Persze tudunk segíteni az életnek, hogy körbenője a veszteséget, ám a folyamatot nem érdemes siettetni. A gyász érzése mélyen emberi. Ha valakit elveszítünk, akit szerettünk, akihez kötődtünk, aki az életünk része volt, az megrázó élmény. A léleknek pedig időre van szüksége, míg a veszteség fájdalmából fel tud épülni. Ez eleinte biztosan nehezen megy, a múlt még szinte fogva tartja a gondolatainkat. Aztán idővel már érdemes kicsit figyelnünk és nyakon csípni a fantáziánkat, amikor az elindul a múlt felé, és többet a mára, a holnapra koncentrálnunk. Ha így teszünk, akkor egy idő után érezhetjük azt, hogy kicsit talán könnyebb. Már nem az emlékeknek élünk, vannak jövőbe mutató terveink, és egy-egy pillanatra az öröm is vissza tud térni az életünkbe.

A mindennapok tudatos megélése azt jelenti, hogy a gyászoló elvégzi a feladatait, van bizonyos időbeosztása, akkor is elmegy bevásárolni, társaságba, ha semmi kedve hozzá?

A napirend megtartása minden nehéz élethelyzetben nagyon fontos, mert nemcsak a napunkat, az életünket strukturálja, hanem a lelkünket is összetartja. Amikor megtörténik a tragédia, utána egy ideig eltart az a krízisállapot vagy sokkhatás, amikor az ember beburkolózik a saját fájdalmába, és szétfolynak a napjai. De egy idő múlva jó, ha megpróbál visszatérni az életbe, és ilyenkor egy feszesebb napirend sokat tud segíteni.

Mert nem marad idő gondolkozni?

Főleg arra nem marad idő, hogy folyamatosan a múltba révedezzünk, hosszan nézegessük a régi fényképeket, hiszen ez idővel inkább önmarcangolás, amely újra és újra feltépi a sebeket, és hátráltatja a gyógyulásukat. Ezt nemcsak én mondom, a rezilienciakutatók, akik azt vizsgálják, hogyan lehet fejleszteni a lelki ellenálló képességünket, szintén azt tanácsolják, hogy szakítsunk a nosztalgiázással, a régi történetek öncélú felelevenítésével. Ez nem felejtést jelent, mert van ideje az emlékezésnek is, de ez ne legyen önmarcangolás.

Mikor kell kezdenie a gyászolónak társaságba járni? Menjen akkor is, ha nincs kedve, vagy várjon addig, amíg már maga is igényli?

Régen pontosan tudták, milyen tempója van a veszteség feldolgozásának. A gyászév első hat hónapja volt a fekete gyász, amikor a gyászolótól teljes visszavonulást vártak el. Nem véletlenül, hiszen ez az az időszak, amíg teljesen fogva tartja, szinte megbénítja az embert a fájdalom. A következő fél év a szürke gyász időszaka, amikor fokozatosan érdemes visszatérni az életbe. Úgy, hogy a gyászoló se érezze azt, hogy ez még túl korai, semmi helye ott, ahol van. Ilyenkor általában ő sem érzi jól magát, és mások is feszengenek a társaságában. Érdemes mindenkinek figyelnie a saját lelki tempójára, és amíg szükséges, befelé fordulni, de amint lehetséges, nyitni a külvilág felé, elengedni az elhunytat.

Illő, vagy egyenesen szükséges a gyászolót noszogatni, hogy itt az ideje a nyitásnak?

Fontos a hozzátartozóinkat egy idő múlva bátorítani, hogy nem sértik meg az elhunyt emlékét, ha ideig-óráig jól érzik magukat. De közvetlenül a veszteség után nem érdemes ezt erőltetni, mert senki sem érezné jól magát. Sem a gyászoló, sem a környezete, mert mindenki túlságosan óvatos. A gyászoló arra vigyáz, hogy ne rontsa el mások kedvét, ne csak vele foglalkozzanak, a többiek pedig arra, hogy ne érintsenek fájó pontokat. Várni kell egy ideig, amikor már tényleg a kikapcsolódást szolgálhatják ezek az együttlétek.

Ki vigasztal jól? Mert zavarunkban gyakran csak közhelyekre telik tőlünk.

Azt gondolom, azt vigasztal jól, aki a megmondás helyett a meghallgatást választja. Nem akar feltétlenül valami bölcset mondani a gyászolónak, hanem meghallgatja, hogy ő hogyan érzi magát. Nyitott a belső folyamataira, nem akarja megmondani neki, mit tegyen. Ilyenkor nem kellenek megoldások, merthogy nincsenek is, a gyász úgyis járja a maga belső útját.

Mikor lehet azt mondani, hogy túl sokáig tart a gyász, már-már kóros?

Ha azt látjuk, hogy egy év elteltével is nagyon beszűkült a gyászoló gondolkodása, még mindig kizárólag a veszteséggel foglalkozik, társas kapcsolatai nagyon lecsökkentek, ugyanazzal a hevességgel éli meg a fájdalmat. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni.

A legnagyobb fájdalom a gyermekünk elvesztése lehet, sok pszichológus szerint mégis a házastárs elvesztése a legnehezebben feldolgozható. Akkor hogy is van ez?

A gyermek elvesztése attól nagyon nehéz, hogy nemcsak személyes fájdalom, hanem az élet alapvető törvényével megy szembe. Ez a törvény azt diktálná, hogy a szülő jár elöl, és a gyermek követi őt – életben, halálban egyaránt. Ha ez megfordul, az akkora igazságtalanság, hogy alig lehet vele megbékélni. A partner elvesztése pedig az identitásunk egy részének elvesztését jelenti, hiszen akivel hosszú évekig, évtizedekig együtt éltünk, az szinte beépül a magunkról kialakított képbe. Egy hosszú párkapcsolatban rengeteg megszokás, rítus, közös tevékenység van, onnan kezdve, hogy ki főzi reggel a kávét, egészen odáig, hogy esténként például végigbeszéljük a napot. Amikor az egyik fél meghal, ezek a szokások mind ott lebegnek a semmiben, és nem tudunk velük mit kezdeni. Nincs kihez szólnunk, nincs kiről gondoskodnunk, rólunk sem gondoskodnak, a hétköznap apró dolgai megszűnnek létezni. Ilyenkor a teljes identitását kell nőként vagy férfiként újra felépítenie a gyászolónak, és ez egyáltalán nem egyszerű.

Szakemberként mit tapasztal, a gyász feldolgozását illetően van különbség a hosszú betegség után bekövetkezett vagy a tragikus hirtelenségű halál, a gyilkosság és az öngyilkosság között?

A feldolgozás sok-sok tényezőtől függ. Számít a gyászoló személyisége, az elhunythoz fűződő kapcsolat minősége, de az is, hogy van-e megfelelő társas támogatása a gyászolónak. Ha csak a halál formáját tekintjük, azt látjuk, hogy egy hosszú betegség esetében a lélek szinte felkészül a veszteségre. Van ideje ráhangolódni, sőt ha a betegség sok fájdalommal, szenvedéssel jár, sokszor a hozzátartozó is úgy érzi, hogy a halál megváltás. Ha hirtelen történik a haláleset, akkor az sokkoló élmény, s ettől talán nehezebb a feldolgozás. Öngyilkosság esetében ehhez a sokkhoz még bűntudat is társulhat: miért nem figyeltünk jobban az illetőre, mit nem vettünk észre. A legnehezebb az erőszakos halál feldolgozása, vagyis ha az elhunyt bűncselekmény áldozata volt. A hiányán kívül az emberi gonoszsággal is szembesülniük kell a hozzátartozóknak, meginog a biztonságos világba, az igazságszolgáltatásba vetett hitük.

Mi van azzal, aki beteg hozzátartozója ápolása közben elszigetelődött, vagy nincs támogató családja, közelben élő barátai?

Nála fenyeget az elmagányosodás veszélye. A társak, barátok, rokonok segítenek hordozni a bánatot, jó, ha meg tudjuk osztani velük az érzéseinket. Ezeket a kapcsolatokat is tudatosan kell ápolni, őrizni a gyászban, de ez inkább a gyászolót körülvevők dolga. Nekik kell odafigyelniük arra, akit veszteség ért, érdeklődni a hogyléte felől, nyitni felé. Érezzék ezt a saját felelősségüknek, hiszen mindannyian könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor jó lenne, ha valaki megcsörgetné a telefonunkat, vagy bekopogna hozzánk.

Nagyon sikeres tavaly megjelent könyve, az Örökölt sors, amely a nemzedékeken át öröklődő családi traumákról szól. A leírtak szerint örököljük elődeink veszteségeit, fájdalmát, a gyászhoz való hozzáállását is. Hogyan lehet ezeket a traumákat, félelmeket leküzdeni?

Szembenézéssel. Úgy, hogy feltárjuk a család múltját, és kiderítjük szorongásaink okát. Amint megvan a racionális magyarázat, lehetőség nyílik arra is, hogy feldolgozzuk ezeket a többgenerációs traumákat, de ez hosszú folyamat, és jó, ha szakember segít benne.

Ez genetikai, sejti szinten működik? Belénk van kódolva, hogy ha például a családban sokan haltak meg fiatalon, mi is ettől fogunk rettegni, holott semmi okunk rá?

Az epigenetikai kutatások azt mutatják, hogy sejtszinten is öröklődik a félelem. A környezeti tapasztalatok hatására más gének aktiválódnak, és ez nemzedékről nemzedékre öröklődik. De van hiedelemszintű átadás is, mert ha valaki átél egy háborút, elveszíti a gyermekét, vagy bántalmazó családban nő fel, számára a világ veszélyes hellyé válik. Fokozott szorongással éli az életét, és ezt öntudatlanul is átadja a gyermekeinek, unokáinak.

Ez a rettegés szinte önbeteljesítő jóslatként is működhet?

Tud úgy is működni, hiszen nagyrészt nem az számít, mi történik a világban, hanem az, hogy mi ezt hogyan éljük meg és értelmezzük. Mindenképp érdemes feltárni a családi múltat, mert ezzel bővíthetjük az önismeretünket, magyarázatot találhatunk a saját reakciónkra, érzéseinkre.

Gyakran hallja terapeutaként a pácienseitől, mennyire sajnálják, hogy a már elhunyt családtagtól még életében nem kérdeztek többet?

Igen, és mindig mindenkinek azt javaslom, hogy merjen kérdezni, amíg van kitől. Szüleink, nagyszüleink sokkal szívesebben beszélnek, mint gondolnánk, ne engedjük, hogy elvigyék magukkal a történeteiket. Amikor kérdezünk, nemcsak a válasz számít, hanem maga a kérdezés gesztusa is, hiszen azt üzeni: fontos vagy nekem, érdekel az életed, nyitott vagyok az örömödre, fájdalmaidra, arra, hogyan tudtál helytállni az életben. Mert ez a példa nekem is segíthet, amikor válaszút elé érkezem.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 45. számában jelent meg!