Hogyan fejlődtek az edzésmódszerek?

Ki kellett dolgozni a versenyszabályokat, ezért kezdtek különbözni az egyes távok edzésmódszerei: ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a felkészülésnek az adott távhoz kellett igazodnia. A versenyeket méterben vagy yardban magadott távokon bonyolították le, az időt stopperórával mérték. Ha nem így történt, a versenyt nem vették komolyan. Azok az évek óriási fejlődést hoztak az élet minden területén, így az atlétikában is.

Az első igazi könnyű futócipőt a német Adi és Rudi Dassler cége készítette az első világháború után. A testvéreknek – a későbbi Adidas és Puma cég alapítóinak – alapötlete az volt, hogy minden egyes sportágnak más és más jellegű cipőre van szüksége. Adi első cipője ejtőernyőhöz használt selyemből és vászonból készült, s akkor két márkába került. Az 1936-os berlini olimpián Jesse Owens parádésan szerepelt az Adi Dassler által gyártott cipőben: 12 számban indult, négyben aranyérmet nyert, és szinte mindegyikben új olimpiai csúcsot állított fel.

A finnek a 20. század elején a hosszú sétákat kedvelték, a futás a Kolehmainen fivéreknek köszönhetően vált népszerűvé. Ők sífutókból lettek atléták, s egyikük, Hannes az 1912-es stockholmi olimpián három számban is győzött: 5000 és 10 000 méteren, valamint a 12 000 méteres mezei futásban. Ezután a finneknél nemzeti sport lett a futás, és sok éven át vezettek a hosszútávokon; 1924 és 1940 között 70 világcsúcsot döntöttek meg.

Ebben nagy érdeme volt Paavo Nurminak. A „csodafutó”, aki Turkuban nőtt fel szerény körülmények között, 13 évesen kezdett futni, s az 1920–30-as években a világ legjobb közép- és hosszútávfutója lett. Ő volt az első, aki edzéseit 3–4 hetes ciklusukra osztotta be. A legkülönbözőbb távokon, 1500 m-től 20 km-ig összesen 22 hivatalos és 21 nem hivatalos világcsúcs fűződik a nevéhez, s 12 olimpiai érem; ebből kilenc arany. A futók királyának és repülő finnek elnevezett Nurmit, aki nagyon zárkózott ember volt, és aszketikus életet élt, minden idők egyik legnagyobb olimpikonjának és atlétájának tartják.

A II. világháború idején jöttek a svédek; tőlük ered a fartlek (sebességjáték) szó. Ellentétben a tempó- és az intervallumos futásokkal, a fartlek strukturálatlan, s a közepes-gyors meneteket váltogatja az egészen könnyűekkel. Az intervallumos edzés nagy művésze a négyszeres olimpiai bajnok, Emil Zátopek volt: egy edzésegységben 40 x 400 métert, majd a maratonra készülve 100 x 400 métert futott.

A magyar Iglói Mihály közép- és hosszútávokon ért el sikereket, de világszerte edzőként lett ismertté. A Bp. Honvédban alkalmazta először a Finnországban elsajátított és általa továbbfejlesztett edzésmódszert, amelynek lényege a rövid, 100–400 méteres résztávok futása 20–30-szor megismételve, szinte pihenők nélkül. Heti 13–14 edzést tartott, a reggeli órákban és délután, alkalmanként két – két és fél órában. Ezzel a módszerrel leghíresebb tanítványai, Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László15 világ-, 3 Európa- s 45 országos csúcsot értek el.