Győzött az Élet!

Ha kimondja az orvos a diagnózist: rák, sokan úgy érzik, hogy a halálos ítéletet hirdették ki felettük. Beletemetkeznek a bánatba, könyveket bújnak, információkat hajszolnak a neten, hogy mindent megtudjanak a betegségről. Sokszor csak a legszörnyűbb dolgok ragadnak meg az emlékezetükben, s pokollá válik az életük.

Kata története mindennek épp az ellenkezője. Miután leukémiás lett, még szorosabban kötődött a környezetéhez, a munkatársaihoz, és a kórházban találta meg élete párját. Kettejük kapcsolata példázza, hogy két negatív élményből is lehet valami csodás.

A diagnózis

A harmincas éveinek közepén járó életvidám, gyönyörű Kata akkoriban egy sportközpontban dolgozott személyi edzőként, s külön gyerekekkel is foglalkozott. Sokat utazott, rengeteg barátja, ismerőse volt. Zajos volt az élete. Aztán egyszerre felborult minden. Egyre gyakrabban érezte magát rosszul, elment orvoshoz, aki vérvizsgára, szakorvoshoz küldte. Egy szép, őszi napon újra bement a klinikára, hogy megtudja, mi a baja. Az orvos nem sokat teketóriázott, közölte a diagnózist. Katának meg kellett támaszkodnia a kórház ajtajában, mert forgott vele a világ. Kilépve egy padra rogyott le. Próbálta összeszedni a gondolatait, de ahogy mondja, üres volt a feje, hang nem jött ki a torkán. Jó néhány percig bámult a semmibe, míg végre képes volt előkotorni a telefonját. Úgy érezte, elsőként az édesapjának kell elmondania a szörnyű valóságot, de villámcsapásként nyilallt bele, hogy a mindig optimista apja, aki most is biztatná, hogy »ne félj, minden jó lesz!«, a sír mélyén nem hallaná a telefont.

A kezelés kezdete

Gyorsan peregtek az események: a vizsgálatokat követően kemoterápiás kezelést kapott, napokon át csordogált az ereibe a sok méreg. Egy hét után jött a sokk fésülködés közben: nagy csomó haj maradt a tenyerében. Egy fodrász barátját kérdezte, aki azt tanácsolta neki, mielőbb nyírassa kopaszra a fejét, hogy ne kelljen végignéznie, míg szép hosszú fekete haja mind egy szálig kihull. Nagyon félt tőle, de megtette. Várta a sokkhatást, de elmaradt. Döbbenetére a kopaszság teljesen hidegen hagyta. Talán, mert időközben rájött, hogy ez mennyire mellékes. Nem az a fontos, hogy kopasz, hanem az, hogy él. A dolog csak akkor jutott újra eszébe, amikor kilépett a jól fűtött kórházból a hideg szélbe, s nagyon fázott a feje, sapkát kellett húznia.

Katát minden alkalommal elkísérte valaki a kórházba, a nővére, az anyja, valamelyik barátja, s az osztályon is összebarátkozott az orvosokkal, nővérekkel. Megnyerő egyénisége, lelkiereje, bátorsága miatt, ahogy foggal-körömmel küzdött az életéért, mindenki csodálta és szurkolt neki. Kata soha nem csüggedt, a legnagyobb fájdalmak közepette sem siránkozott, csak ha nagyon nagy volt a kínja, tűnt el a mosoly az arcáról. Pedig a sors alaposan próbára tette: az immunrendszere annyira legyengült, hogy nemcsak a haja hullott ki, a körme is úgy tönkrement, mintha tövig lerágta volna, a bőre csupa kiütés. A legelviselhetetlenebb az volt, hogy a szájpadlása csúnya, fájdalmas hólyagokkal lett tele, ami miatt enni sem tudott. Állandóan magas volt a láza, izzadt, éjszaka többször kellett átöltöztetni. Lefogyott, azelőtt kemény izmai lötyögtek rajta. Úgy érezte, ez már nem is ő. A kezelés ugyanis épp arra szolgál, hogy előkészítse a terepet a gerincvelő-átültetésnek, lerombolja a szervezet ellenálló-képességét, hogy az elfogadja az idegen testet.

Katának a betegség előtt rengeteg gyereke volt a központban, tucatszám edzette őket, de az anyaszerepet még nem ismerte. Sajnos, a betegség miatt soha nem is fogja megismerni. Bár gondolt arra, hogy megpróbálhatná a petesejt-leszívást és -fagyasztást, de erre már nem volt lehetőség. Sürgette az idő, az élete volt veszélyben, a tét a túlélés volt! A sportban megtanult győzni is, veszteni is, de most csak a győzelem jöhetett számításba.

Találtak donort!

Az orvosok először a rokonok körében igyekeztek donort találni – ez a leggyorsabb. Elsőként a nővérével próbálkoztak, ő nem volt alkalmas. A család többi tagja, a barátok, kollégák következtek, akik a felhívásra jelentkeztek. Minél többen vannak, annál nagyobb az esély, hogy megtalálják a megfelelőt. A kollégák, barátok morálisan és tettekkel is segíteni akartak. Nyolcvannégyen jelentkeztek, sajnos egyetlen sem bizonyult alkalmasnak közülük. Elfogadták az orvos vigaszát, hogy mások életét viszont megmenthették.

Kata 34. születésnapja előtt egy héttel az orvosa azzal rontott be a szobába, hogy találtak donort. Külföldön. Akkor már több mint egy hónapon át feküdt az elkülönítőben, s csak az üvegen át és telefonon tarthatta a kapcsolatot a külvilággal. Nullára süllyedt az ellenálló-képessége, megkaphatta az új gerincvelőt. Fél órán át csurgott ereibe az új élet.

Fél évvel azután, hogy felfedezték a leukémiát, került sor a transzplantációra, komplikáció nem jött közbe, leszámítva, hogy három nap múlva a szervezete harcolni kezdett az idegen test ellen, s Kata pokolian érezte magát. Azt hitte, itt a vég. Két hét alatt 12 kilót fogyott, mindene fájt. De győzött!

Esély az életre

Végre újra képződtek a vörös vérsejtek, s hazamehetett, bár jártányi ereje sem volt. Úgy érezte magát, mint egy kisbaba, gondoskodásra szorult. Szerencséjére a család minden kívánságát leste, eszébe sem jutott, hogy terhükre lehet. Rádöbbent, milyen csodálatos emberek veszik körül. A kollégái, akik nem tudták, meddig fog tartani a kezelés, mi fog következni aztán, elhatározták, hogy segítenek neki, mert nemcsak a betegséggel kell megküzdenie, hanem a megélhetésért is. Bevétele nem volt, a betegpénz édeskevés, a lakbért fizetni kell, a gyógyszerek, a kórház sem volt teljesen ingyen. Csakhogy Kata visszautasította, hogy pénzt fogadjon el tőlük. A barátok kicselezték: számlát nyitottak, arra utalták a segítséget, neki pedig elmagyarázták, hogy ha majd meggyógyul, ledolgozza: edzéseket vesznek nála. „Rengeteget segítettek, nem volt miből élnem. Töröm a fejem, hogy fizessem vissza, de eddig még mindig nem reális” – mondta Kata, s szavaiból érződött a meghatottság. 

Kezdetben hetente, majd kéthetente, havonta járt ellenőrzésre, manapság háromhavonta megy. A központba is visszaért, eleinte csak négy órában vezette az edzéseket, ma már a nyolc órát is kibírja. A régi formájától ugyan még messze van, de fokozatosan tréningezik maga is, már nagyobb túrákra is vállalkozik. Lassan visszatér az ereje.

Győzött – él! Élete legádázabb harcát vívta meg.