Fonal és Csipke Birodalom

 Balogh Lídiáék vágsellyei lakásában nincs egy négyzetcentiméternyi üres hely sem a falakon. Tényleg. Mindegyiket kereszthímzéses képek borítják. És a legtöbb díjnyertes. Akárcsak egy magángalériában.

Szépen kell hímezni

„Nyolcéves koromtól kézimunkázom. Hárman voltunk lányok testvérek, a nővéreimtől tanultam az alapokat. Amióta harmadik gyermekem megszületett, háztartásbeli vagyok, s nem múlik el nap, hogy ne venném a kezembe a varrótűt. Egy internetes fórumon találtam rá olyan emberekre, akiknek szintén a hímzés a hobbijuk. Mivel találkozókat is szerveztek Budapesten, fogtam magam, elmentem egyre. Ott be lehet szerezni a szükséges alapanyagokat, és egy szórólapról megtudtam, hogy évente kiállítást és versenyt is szerveznek. Ennek már nyolc esztendeje” – szedi elő számos oklevelét Lídia.

Az Országos kézimunka-kiállításon a Camponában a szakmai zsűri külön kategóriában értékeli a horgolást, kötést, hímzést, gyöngyözést, gobelint, patchworköt, pixel hobbit és minden egyéb kreatív alkotást papírból, szalagból. Lídia ritkán jött haza díj nélkül. „Kérdezgettek is, mi a titka, hogy mindig benne vagyok az első háromban. Nincs titok. Szépen kell hímezni!” – nevet.

Első a Zöld faluval

Nagyon emlékezetes számára a 2014-es verseny megnyitója. „Elég titokzatos volt, mert senki nem tudta előre, mint máskor, hogy melyik alkotások nyertek. Ezért csupa fül voltunk, amikor a neveket felolvasták. Nekem még akkor sem esett le a tantusz, hogy díjazott lehetek, amikor láttam a többieknél a színes okleveleket. Csak később tudatosítottam, hogy hiszen az én hímzett képem részlete díszíti mindegyiket. Akor lettem első a Zöld faluval.”

De nemcsak képeket hímez előszeretettel. Kereszhímzéssel díszít jegyzetfüzetet, neszesszert, díszpárnát, terítőt, banner akasztókat... Két éve szüksége volt új varrógépre, és ezúttal olyat vásárolt, amellyel már hímezni is lehet. Azóta készülnek a szebbnél szebb csipkeholmik, nemezdíszek, pólóminták. Folyamatosan igyekszik továbbfejleszteni tudását, jelenleg egy orosz internetes fórumon tanul mintákat tervezni. „Sokáig blogot is írtam, de annyi mindennel foglalkozom, hogy erre már nem jut idő.”

Vannak darabok, amelyektől nem válna meg soha. Ami azonban nem nőtt annyira a szívéhez, azt elajándékozza. „Árusítani nem szoktam a munkáim. Megveszem a készletet a mintával és alapanyaggal, mondjuk, 60 euróért, aztán fél évig dolgozom rajta, hát ugyan kinek adnám el?” – tárja szét a karját a háromgyermekes édesanya.

Van utánpótlás is

Legidősebb fia harminc-, a fiatalabb huszonhat, lánya, Bianka tizenöt éves. „Volt egy korábbi terhességem, de a nyolcadik hónapban szerencsétlenül hasra estem, és a baba meghalt. Egy kislány. Amikor aztán sok-sok év múlva Biankával váratlanul várandós lettem, rögtön úgy éreztem, csak kislány lehet. Az előző helyett érkezik...” Mára Bianka elsős magyar gimnazista Érsekújváron, kitűnő tanuló, ráadásul édesanyja kivételes kézügyességét is örökölte. Nyolcéves kora óta ő is rendszeresen megméretteti magát gyermek kategóriában a budapesti zsűri előtt.

A díjak motiválják őket, hiszen jólesik, ha a szakma elismeri az ember munkáját. „De ugyanolyan fontos, hogy a férjem, a család büszke rám – ismeri el Lídia. – És igazából nyugtató hatása miatt szeretem a kézimunkát. Türelemre szoktat. Ha előfordul, hogy valami nem sikerül, fejteni kell, egyszerűen pár napra félreteszem.” És Bianka rögtön hozzá is teszi, hogy anyu bizony a mindennapokban végtelenül türelmes. Néha akadnak ugyan apró bosszúságok a már kész alkotásokkal is. Teszem azt, a képkeretező figyelmen kívül hagyja Lídia elképzelését, és aztán oda az összhang. Talán ezt is sajátkezűleg kéne végezni – javaslom. És akkor kiderül, hogy az asszony szakmáját tekintve eredetileg – kapaszkodjanak meg –: bútorasztalos! De hiába, a keretezéshez gépek is kellenének. Szerencsére végül Budapesten sikerült olyan hozzáértő keretezőt is találnia, aki a kész munkákat kímélve önti végső formába műveit.

Miközben végignézem ezt az egyedi gyűjteményt, arra gondolok, kár, hogy csak az a kevés kiválasztott láthatja, aki látogatóba jön. Nyilvános kiállításon volna ezeknek a remekműveknek a helyük. Erre azonban Lídia sosem gondolt. Pedig látja az idegenek érdeklődését. „Egyszer beteg voltam, mentőt kellett hívni. A kiérkező orvos és ápoló úgy rácsodálkoztak a képeimre, hogy el is felejtettek velem foglalkozni...”

És ami számomra a legmeghökkentőbb: magam is kedvet kaptam újra kézimunkázni. Ez egészen hihetetlen. Oly sokakhoz hasonlóan én is abbahagytam néhány éve a „böködést”, nem értékeltem ezt a munkát. Most látom csak, hogy mekkora ostobaság volt.