Bezárt kapuk

Ezzel a jelenettel zárja varázsos szövegét Bohumil Hrabal, a cseh széppróza utolérhetetlen mestere. Jiří Menzel filmjében, amely e mű alapján készült, Francin a biciklikormányra ülteti rajongva szeretett párját, hogy a sörgyár mögötti töltésoldalon elkerekezzen vele oda, ahol senki sem látja őket, a tavaszi mezőre. Ott vallja be neki Mariska, vagyis Magda Vášáryová, hogy babát vár, írót hordoz a szíve alatt.

Sugárzó nőiesség, mámoros derű hatja át Magda Vášáryová játékát. Elbűvölő egyéniségével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Jiří Menzel filmjét ma már legendás alkotásként emlegetjük. Bohumil Hrabal születésének 100. évfordulója alkalmából erről is kérdeztem az egykori színésznőt, aki a rendszerváltást követően nagykövetként, majd egy külpolitikai társaság élén tevékenykedett, most pedig parlamenti képviselőként és a pozsonyi Via Cultura művelődési központ vezetőjeként van jelen a közéletben.

* Itt lakik a Kis Színpad szomszédságában, pár száz méterre a Nemzeti Színháztól. Mit érez, amikor elmegy régi sikerei színhelye mellett?

Semmit. Az égvilágon semmit. De már a külügyminisztérium épülete előtt sem tolulnak fel bennem a régi emlékek. Máshol tartok már az életemben. Lezártam magamban a színészetet és a külpolitikát is. Legutóbb a közép-európai antiszemitizmusról tartottam előadást Budapesten. Előtte a nacionalizmusról Krakkóban. Ha lezárok valamit, azzal már nem foglalkozom. Rengeteg munkám van. Egész nap meg sem állok. Ma este is hét után értem haza, nyolckor tettem fel főni a levest, a férjem tíz után jön meg, addig el kell olvasnom valamit. És tanulok magyarul. Itthon, egyedül, könyvből. Túl vagyok a tizedik leckén.

* Csak most fel ne adja, ha már ilyen komolyan veszi. Az alapok, gondolom, nem halványultak el az évek során.

Kislányként, Selmecbányán folyékonyan beszéltem magyarul. Ceglédi születésű volt a nagyapám, és az édesapám is kitűnően társalgott magyarul. Nagy valószínűséggel rokonságban vagyunk Vásáry Tamással, a világhírű magyar karmesterrel. Apám azt mondta: másodunokatestvére Vásáry Tamás. Nagyapám, aki kései gyerekként született, úgy került ide, hogy amikor a szülei már nagyon idősek voltak, és nem bírtak vele, a nővérei vették magukhoz, akik Selmecbányára jöttek férjhez. Itt tanult ki hentesnek, és le is telepedett. Ő hatvanhárom éves volt, apám ötvenhét, amikor meghalt. Mindkettőjüket a szíve vitte el. Vásáryból Magyarországon sincs sok, de ahogy a családfánkat kutattam, kiderült számomra az is, hogy a legtávolabbi ősünk, egy Vasari nevű katona a 15. században Észak-Olaszországból jött ide, amikor Zsigmond király hadsereget toborzott. Ő lett aztán földbirtokos Cegléd mellett. Apámtól többször is hallottam: a nagyszülők komoly birtokokra tettek szert. (A második világháborúban, sajnos, leégett a ceglédi városháza, így semmiféle hivatalos okmány nem maradt fent a Vásáryakról. A Vasari-leszármazottak közül az egyik esztergomi érsek lett.) De hogy apám nagyszülei hol vannak eltemetve, azt nem tudjuk. Ötvenhatra emlékszem még nagyon, hiszen akkor már nyolcéves voltam, és apám egész nap Amerika Hangját hallgatta a rádióban. Jött az unokatestvére Budapestről, a lányával. Csodálkozva nézték, hogyan élünk. Szép, tágas lakás, perzsaszőnyeg, nekik meg minden ruhájuk kézzel volt varrva. Hoztak két kiló paprikát és egy kiló kukoricát, anyám pedig melegítőszettet vett nekik ajándékba, mert az volt minden álmuk. Egyébként minden rokonunknak lánya született, ez is érdekes. A mi családunkban is két lány van. Milu, a nővérem és én. Hogy a nevünk fennmaradjon, Milu fia megváltoztatta a nevét, és Vášáry lett.

* Vásáry Tamással mikor vették fel a kapcsolatot?

Valamikor a hatvanas évek elején, amikor lazult a politikai helyzet. De még ezt is apám szorgalmazta annak idején. Tamás nem. Ő ötvenhatban disszidált, Londonban élt, s talán attól félt, hogy a nyakába akarjuk varrni magunkat.

* Miért kezdett el most magyarul tanulni?

Beszélek csehül, lengyelül, szerbül, horvátul, oroszul, ukránul, németül, angolul és franciául, szeretnék magyar könyveket is olvasni. Sok szóra, kifejezésre emlékszem. Számolni is tudok magyarul, sőt még különböző szólásmondások is megmaradtak a fejemben.

* Jiří Krejčík filmjét, az Éjféli misét ugye Selmecbányán forgatták?

Én is benne vagyok.

* Bara Margité a női főszerep.

Tizenkét éves voltam, amikor a film készült. Miluška, a nővérem tizenkilenc évesen komoly szerepet kapott benne, én csak egy rövidke jelenetben tűnök fel, amikor a razzia van. Egy házaspárt rángatnak le a lépcsőkön, az ő gyerekük vagyok. Apám fontos személy volt a városban, a stáb, élén a rendezővel, nemegyszer vacsorázott nálunk. Krejčík úr meglátott, és azt kérdezte apámtól: »Ez a kis copfos a maga lánya? Elvihetném egy jelenetbe?«

* Akkor állt először kamera előtt?

Negyvenöt másodpercig.

* Nagy élmény volt?

Semmi különös. Késő esti jelenet volt, többször meg kellett ismételni, föl-le rohangáltunk a lépcsőkön, összevissza rángattak. Nem akartam színésznő lenni. Engem a matematika érdekelt. Néha elmentem moziba, mindig valamilyen szovjet filmet adtak, de akármit láttam is, nem hajtott a vágy, hogy egyszer én is játszhassak. A Szenzációs mamába sem én jelentkeztem. Ismert a rendező, mellettünk lakott az édesanyja. Szólt apámnak, hogy engedjen el filmezni Pozsonyba. Nagy meglepetésemre apám elengedett, persze azzal a feltétellel, hogy lesz velünk egy nevelőnő, aki vigyáz ránk, mert többen voltunk gyerekek. És nyáron le is forgattuk a tévéfilmet. Aztán mindettől függetlenül filmesek jöttek az iskolánkba, tizenöt év körüli lányt kerestek. Kiengedték a hajamat, a fal előtt lefényképeztek, kérdezték, hogy hívnak, mondtam, Ada Vášáryovának, mert mindenki Adának, Adikának szólított, de a végén másvalaki kapta a szerepet. Egy sebesült partizánba lettem volna szerelmes, ha engem választ a rendező, csakhogy túl fiatalnak látott. Attól félt, hogy senki nem hiszi el neki, hogy már elmúltam tizenöt éves, és nem akart bajba keveredni. De a fotó, ami a válogatáshoz készült rólam, később elkerült František Vláčil asszisztenséhez, aki hosszú, szőke hajú lányt keresett a Marketa Lazarová címszerepére, Prágában. Apám megint elengedett. Jött velem egy tanítónő. A színművészetire már felvételi nélkül is bejutottam volna, addigra annyi film volt mögöttem, én mégis a szociológiát választottam. Nincs is színészi diplomám. Itthon nem is kaptam soha semmilyen elismerést az alakításaimért.

* Külföldön viszont annál rangosabbakat. A magyar nézők a Sörgyári capriccio bájos, élethabzsoló Maryškájaként zárták a szívükbe. Bohumil Hrabal hogyan fogadta Jiří Menzel döntését, hogy ön játssza majd a filmben az ő örökké vibráló, vállalkozó szellemű édesanyját, aki jókedvében még a sörgyár kéményére is felmászik?

A legelső pillantásából éreztem, hogy nem lesz semmilyen ellenvetése.

* Hol találkoztak először? A műteremben?

A kerskói házában. Jiří Menzel vitt el hozzá. Akkoriban ott lakott Hrabal úr a feleségével. A szomszédban élő fivérénél ebédeltünk, jól szórakoztunk. Volt egy közös játékunk, már nem emlékszem, melyikünk találta ki. Én Kisfiamnak szólítottam, ő engem Anyukámnak, bár sokkal idősebb volt nálam. Egyszer becsípve aludt egy utcai padon Karlovy Varyban. Ő is, én is a fesztivál vendégei voltunk. Odamentem hozzá, felébresztettem, megdorgáltam, és hazakísértem őt a szállodába. Utolsó találkozásunkkor már tolószékben ült, komoly ízületi bántalmak gyötörték. Ünnepség volt a prágai Várban. Leguggoltam hozzá, megfogtam a kezét, és azt kérdeztem tőle: »Hogy vagy, Kisfiam?« Bánatosan rám nézett, és csak annyit mondott: »Szarul, Anyukám, nagyon szarul!«

* Egy kerskói látogatásának emléke az a portréfilm is, amely a Szlovák Televízió számára készült. Figyelő szemek egy ágas-bogas fán. Ezzel a címmel vetítették annak idején.

Nagyon szerettem Hrabal urat, de nem vettem komolyan minden szavát, hiszen tudtam, hogy nagy ámító volt. Meg is jegyezte többször, hogy: »Anyukám, te nem hiszel nekem!« »Nem hiszek, Kisfiam, mert sok mindent kitalálsz, de az is szép, ami csak a fejedben történik meg« – mondtam neki anyai iróniával. S ahogy szorosan mellette ültem a szék karfáján, titokban simogatta a kezem. Mivel félénk, visszafogott emberrel élek én is, Hrabal urat egészen tisztán láttam. Bár nagyon kellemes benyomást keltett még az idegenben is, alapjában véve zárkózott, nehezen megközelíthető ember volt. Pontosan olyan, mint a férjem. Itthon ő is keveset beszél. Hrabal úr is inkább a novelláiban beszélte ki magát. Érzékeny, de inkább neurotikus természet volt. »Gondolatban mindig máshol jársz« – panaszolta neki az édesanyja, és ez tökéletes megállapítás volt a részéről.

* Ebben az említett dokumentumfilmben Hrabal úr többek között azt is megjegyzi: ugyanolyan temperamentumos, mint az édesanyja.

Ezért is volt olyan dús, hosszú hajam. Állítólag csak az energikus nőké nő meg ennyire. Én pedig tényleg gyorsan gondolkozom, gyorsan hozok döntéseket, gyorsan átlátok az embereken. És valóban nagy a hasonlóság köztünk. Hrabal úr édesanyja sem idegeskedett soha. Azt mondta, ő élete végéig csak örülni akar. Derűs, víg kedélyű asszony volt. Én is ilyen vagyok. Hatvanöt évesen még mindig harmincnak-negyvennek érzem magam. Kiváló a hallásom, nem kell szemüveg, nem kínoz semmilyen betegség.

*»A nőké a jövő« – írja Hrabal.

Igaza van. De ne legyenek illúzióink. A nők is tudnak csalni, hazudni, csúnyán viselkedni. Viszont más az élettapasztalatunk, mint a férfiaké. Gyerekeket nevelünk. Komputer az agyunk, mert több szerepben kell helytállnunk. A kompromisszumra is készek vagyunk, ami mindkét félnek előnyösebb. Félreértés ne essék: nem vagyok férfiellenes. Néha még keresem is a férfiak társaságát. Csak ne mondja rólunk senki, hogy a konyhában a helyünk. Van nekünk eszünk nagyon sok mindenhez, és még szolidárisak is vagyunk.

* Visszatérve még egy kérdés erejéig Bohumil Hrabalra: hogyan fogadta a kész filmet?

Jiří Menzel szerint tetszett neki. Mi másról beszélgettünk, ha találkoztunk. Hegelről, Nietzschéről, Schopenhauerről. Én nem is láttam a Sörgyári capricciót, csak sok-sok évvel a bemutató után. Nem szoktam megnézni magamat a filmekben. Diplomáciai ügyben egyszer Washingtonban jártam, ahol éppen akkor cseh filmhetet tartottak. Milos Forman rábeszélt, hogy üljek be vele a moziba, és nézzem meg végre, hogy mit hozott ki belőlem Jiří Menzel. Végig fogta a térdem, nehogy kiszökjek a sötétben, majd azt mondta: »Ez a film olyan, mint a bor. Érik az időben. Mindig jobb lesz.«

* Elő tudna húzni egy fotót, amelyen…

Semmilyen fotót nem tudnék előhúzni. Amikor feladtam a színészi pályát, megkértem a lányaimat, hogy a rengeteg felgyülemlett fénykép közül válasszanak ki húszat, a többit rakják zsákba, és dobják ki a kukába. Ez meg is történt, de már arra sem emlékszem, hol van az a húsz, ami megmaradt. Minden, ami lényeges volt az életemben, az itt van a fejemben.