Az igazgatónő

Erre a megújulásra volt képes az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium Peternai Zsuzsanna vezetésével, akinek a neve nemcsak az iskola kapcsán lehet ismerős olvasóinknak. Hat éve a Vasárnap rendszeres szerzője is

Világlátás és közösségi élmény

A lelkesedésével minden kollégáját magával ragadó igazgatónő hat éve vezeti a gimnáziumot, amelynek maga is diákja volt. Alig fél éve tanított ott félállásban angolt, amikor az előző igazgató lemondott, és kollégái biztatták, hogy pályázza meg az állást.

„A Komenský Egyetem Pedagógiai Tanszékén oktattam, de egyéves volt a fiam, egyre megerőltetőbb a Pozsonyba való beutazás, tenni is akartam egykori iskolámért – gondoltam, belevágok. Pályázatomban felvázoltam, hogy az egyéni képzésre szeretnék építeni, utaztatni a gyerekeket, részt venni olyan projektekben, amelyeknek köszönhetően élő helyzetekben gyakorolhatják az idegen nyelveket. Ez rögtön a kinevezésemet követően meg is valósult. Felvettük a kapcsolatot külföldi iskolákkal, és közös projekteket találtunk ki. Írtunk például könyvet egymás történelméről. Nagyon sok olyasmit tanultak belőle a gyerekek, amit a tanórán nem lehet elsajátítani. Három-négy havonta más országban találkoztunk, ezáltal megismerték az adott ország kultúráját, étkezési szokásait, zenei divatját, öltözködését, hagyományait. A végén pedig szerveztünk egy kvízjátékot, mindenki minden résztvevőből felkészült. A gyerekek nagyon izgultak, ki fog nyerni, de nem ez volt az igazán fontos, hanem az a sok minden, amit a felkészülés során kaptak. Most egy environmentális projektben veszünk részt francia, olasz, magyar, ciprusi és lengyel partnerekkel. Szeptemberben Franciaországba utazunk ennek kapcsán, de voltunk már Hollandiában, Norvégiában, Spanyolországban, Olaszországban, Romániában, Angliában, Lengyelországban és Ausztriában is. A Határtalanul program keretében magyarországi iskolákkal vagyunk kapcsolatban, mi megyünk hozzájuk, ők pedig bennünket látogatnak meg. De ha a gyerekek azt mondják, hogy szeretnének elmenni a Csodák Palotájába vagy a Terror Házába Budapestre, oda is elvisszük őket, mert a közösségi élmény mindig más és több, mint ha valamit egyedül néznek meg.”

Személyre szabott foglalkozások

Az INEKO gazdaságkutató intézet legújabb listája szerint a Pázmány Péter Gimnázium Nyitra megyében a gimnáziumok közül az első, az összes középiskola mezőnyében pedig a második legjobb a versenyeken elért eredményeket, projektekben való részvételt és más tanításon kívüli tevékenységet illetően.

„Ahhoz kevés a diákunk, hogy egy-egy osztályt vagy csoportot kiválasszunk, és szakosítsunk, egyfajta irányban képezzünk tovább. Ehelyett már a jelentkezéskor megnézzük, ki miben jó, és hozzá próbálunk alkalmazkodni, hogy nálunk is fejlődhessen. Pedagógusaink állandóan figyelik a versenykiírásokat, pályázatokat, és mindenhová benevezünk. Nemcsak az eredményekért, hanem azért is, hogy diákjainknak a tanórákon elsajátított tudás mellett valami mást is adjunk. Legfőképp sikerélményt, szereplési készséget, tágabb látókört. Ebben tudunk versenyezni a nagyobb iskolákkal, amelyeknek több a lehetőségük” – mondja az igazgatónő. Talán épp a tehetségek felkarolásának köszönhetően a gimnázium azzal az általánosnak mondható gonddal sem küzd, hogy romlana az ide jelentkezők átlaga. 1,8-as átlag alatt senkit sem vesznek fel, sőt ami még fontosabb, nem is nagyon jelentkeznek ide rosszabbak. „Fontosnak tartom, hogy a pedagógusok és a szülők is tudják, ki való gimnáziumba, s ne csak azért jöjjön ide valaki, mert még nem tudja, mit akar, vagy mert ez az iskola van a legközelebb. Nekünk is kevesebb a diákunk, mint régebben; tíz éve, amikor a régi épületből átköltöztünk, 380 volt, most 143 van. Hat éve tizenöt elsőssel vettem át az igazgatást, és erről a mélypontról fejlődtünk oda, hogy harmincas osztályokat tudtunk nyitni, a második és harmadik évfolyamban párhuzamosakat is. Mindezt úgy, hogy nem vezettünk be új szakokat, nincs új irányultságunk, csak szemléletváltás következett be. A tanítás melletti nevelés-művelés ugyan nagyobb terhet, több munkát ró a pedagógusokra, de megéri, mert diákjainknak olyan többletet adunk, amelyre a továbbtanulás során is építhetnek.”

Afganisztáni benyomások

Peternai Zsuzsanna rendszeres szerzőnk, hat évvel ezelőtt olvashatták afganisztáni naplóját, amelyet az ázsiai országban tett tanulmányi-szolgálati útjáról írt. Először szinte véletlenül került oda, másodszor már örömmel mondott igent, és ha volna rá alkalom, harmadszor is visszamenne.

„Együttműködünk a Človek v ohrození – Emberek veszélyben elnevezésű szervezettel, és ők 2009-ben közös projektet indítottak azzal a svéd bizottsággal, amely iskolákat épít Afganisztánban. Mivel onnan semmilyen visszajelzést nem kaptak, kitalálták, hogy Anglia, Svédország, Észtország és Szlovákia összefog, az itteni iskolák keresnek ottani partneriskolákat, s tartják egymással a kapcsolatot. Ez 2009-ben kezdődött: leveleket írtunk, fényképeket cseréltünk, majd a következő évben meghirdették, hogy a részt vevő iskolák pedagógusai elmehetnek afganisztáni iskolákba workshopot tartani. Nem éreztük veszélyben magunkat, mert vigyáztak ránk, és megtartottuk az előírásokat. Én is kendőt, hosszú ujjú blúzt, a szoknya alatt is nadrágot viseltem. Ennek ellenére a hazaiak rögtön kiszúrták, hogy európai vagyok, és nagyon rossz véleménnyel voltak rólam. Általában sem kedvelik az európaiakat, de azon, hogy a férjem nélkül mertem odamenni, egyenesen megbotránkoztak. Az ottani kollégáknak csak ízelítőt tudtunk adni a módszereinkből, mert a két iskolarendszer egyáltalán nem hasonlít egymásra. Ők még ott tartanak, ahol a mi falusi egyosztályos iskoláink a múlt század elején. Főleg a Koránt olvassák, írni-olvasni tanulnak. A szaktantárgyak a felső tagozaton kerülnének az órarendbe, de addigra a tanulók kimaradoznak, mert a gyermekmunka nagyon elterjedt. Kérdeztük a kollégáktól, mi segítene nekik a tanításban. Mind azt mondta, hogy a számítógép, pedig fogalmuk sincs, mit kezdenének vele. Nemcsak azért, mert nem értenek hozzá, hanem azért sem, mert a legtöbb faluban áram sincs. Egy mintaórán VIII. Henrikről és a feleségeiről beszéltem nekik; őket is kérdeztem közben, mit tehetett, amikor sorra megunta őket. Az ő szemszögükből a probléma nem is létezett, hiszen egy moszlimnak több felesége is lehet, de érdekelte őket a történet. Élvezték is az órát, de csak mint afféle kalandot, amely náluk elképzelhetetlen volna. Az elvont és térbeli gondolkodásmódnak teljesen híján vannak, mert nem gyakorolják ezt a készséget. Ilyen hiányos képzéssel mindent a korrupció old meg: az orvos éppúgy veszi a diplomáját, mint a mérnök, és csak rajta múlik, hogy gyakorlat közben mit tanul meg a szakmájából. Amikor a következő évben újra kimehettem, már tudtam, hogy mire számítsak, és jobban tudtam értelmezni a látottakat. A tartózkodást és a bizalmatlanságot akkor is éreztük, de egy eldugott kis faluban a határtalan arab vendégszeretetet is megtapasztaltuk. Az igazgató, aki a helyi mecsetben tanította a gyerekeket, leölte egyetlen kecskéjét, és azzal vendégelt meg bennünket az otthonában, mert azt hitte, mi vagyunk azok, akik eldöntik, lesz-e ott iskola, vagy nem. Akkor sem sajnálta a kecskéjét, amikor megmondtuk neki, hogy semmit sem tehetünk az iskoláért, mert náluk a vendég Isten áldása. A második alkalommal fedeztem fel azt is, mennyire vadregényesen szép Afganisztán. Csak egy töredékét láttam, de ami a műemlékekből, mecsetekből megmaradt, az lenyűgöző. Annál döbbenetesebb volt a lebombázott városok, poros országutak és piszkos nejlonzacskókat, kocsikról lehullott gyümölcsöt szedegető gyerekek látványa. De ami a legmélyebb benyomást tette rám, és amit próbálok itthon is beleplántálni a diákjaimba, az a tudás iránti vágy. Az ottani gyerekek képesek hajnalban kelni és akár két órát is gyalogolni az iskoláig. Egy kisfiú naponta elkísérte oda mozgássérült húgát, hazament dolgozni, majd délután visszament érte. Nagyon nagy tiszteletben tartják a műveltséget. Ezt kellene visszahozni nálunk is, hogy újra méltó helyükre kerüljenek az iskolák.”