Az elfeledett hősök

 Pedig azok közé a kevesek közé tartoztak, akiknek sikerült megszökniük a legnagyobb és legkegyetlenebb náci koncentrációs táborból, Auschwitzból. Ez már önmagában is figyelemreméltó bravúr, de hőstetté az emeli, hogy a két fiatalember nem csak a saját életét mentette. Végig az a szándék hajtotta őket, hogy figyelmeztessék a még deportálás előtt álló magyarországi zsidókat.

Az övéivel is perben állt

Küldetésük nem járt teljes sikerrel: jelentésük, amelyben pontosan leírták, hogyan működik a halálgyár, nem jutott el a vagonokba engedelmesen beszálló magyar zsidók tömegeihez. Mint később kiderült, épp a zsidó vezetők hallgatták el előlük, mi vár rájuk. Rudolf Vrba élete végéig nem tudta megbocsátani ezt a kollaborálást, a zsidó árulókra éppúgy haragudott, mint a náci hóhérokra. Megszöktem Auschwitzból – Nem bocsáthatok meg című könyve, amelyet Alan Bestickel, a Daily Herold riporterével 1963-ban írt, most jelent meg először szlovák fordításban.

A könyv magával ragadó olvasmány, de sokkal több is annál. Szívbe, lélekbe markoló tanúságtétel arról, hová vezethet a kivételesség érzésével párosult gyűlölet. Ami pedig különösen hitelessé teszi, az Rudolf Vrba minden pátosztól mentes, tényszerű látásmódja, amely a zsidókban sem csak áldozatokat lát, hanem a gyilkos masinéria tevékeny részeit is. A kápók kegyetlenségéről vagy a blokkfelelősök üzleteléseiről éppolyan kendőzetlen őszinteséggel ír, mint egyes zsidó vezetők suba alatt kötött alkuiról. Ezért állt perben holtáig az övéivel is, és végül ezért költözött el Izraelből. Tíz éve bekövetkezett halála előtt egy interjúban azt mondta, nem akart abból élni, hogy holokauszttúlélő, mert ezt önmagában nem tartotta érdemnek. Jellemző, hogy érdemeit Szlovákiában is csak halála után ismerték el, 2007-ben a köztársasági elnök in memoriam a legnagyobb állami kitüntetést, a Fehér Kettős Kereszt érdemrendet adományozta neki és egykori fogolytársának, Alfred Wetzlernek.

Rudolf Vrba Walter Rosenberg néven Nagytapolcsányban született 1924-ben. Tizenöt éves volt, amikor a zsidótörvények alapján kizárták a pozsonyi gimnáziumból, és még nem töltötte be a tizenhetet, amikor Magyarországra menekült. Budapesten nem talált segítőkre, ezért úgy döntött, visszatér Szlovákiába, és itt szerez árja okmányokat. A határon elfogták, s először a nyitranováki munkatáborba vitték. Innen néhány hét múlva sikerült megszöknie, de Nagytapolcsányban ismét letartóztatta egy rendőr – az tűnt fel neki, hogy a fiú a rekkenő hőség ellenére két pár zoknit visel.

Beolvadni és hallgatni

1942 júniusa volt, amikor Walter Rosenberg két pár zokni miatt marhavagonba került. Az első állomás Majdanek volt, és mivel akkor még rosszabbat nem tudott elképzelni, önként jelentkezett Auschwitzba, mezőgazdasági munkára. Naivan azt hitte, hogy a földekről majd könnyebben meg tud szökni, holott szó sem volt holmi kertészkedésről. A legjobban őrzött és legkegyetlenebb náci haláltáborban kötött ki, s a szerencse mellett emberi jóakaratra, sorstársi szolidaritásra is szüksége volt ahhoz, hogy életben maradjon.

1942. július 30-ától 1944. április 7-éig először a nácik élelmiszer-küldeményeit vagonokból kirakó, majd a deportált zsidók csomagjait szortírozó kommandók tagja volt – ennek köszönhette, hogy a fejadagon túl némi plusztáplálékhoz jutott. Kibírta a többórás sorakozókat, a veréseket, nem vitte el a tífusz és a vérhasjárvány sem. Így is sokszor került halálközelbe, például amikor az egyik kápó utasítására csempészett csemegeárut, rajtakapták, és úgy megbotozták, hogy meg kellett műteni. Életét annak köszönhette, hogy nem vallotta ki megbízója nevét. A kápó elintézte számára az operációt, az antibiotikumot és azt is, hogy a többiek bújtassák, amíg nem bír dolgozni. Auschwitzban folyamatosan ilyen kölcsönösen előnyös üzletekre, viszonzott szívességekre volt szükség ahhoz, hogy valaki túlélje a nehéz munkát és a könyörtelen szelekciókat. A fiatal Walter hamar megtanulta, hogy be kell olvadnia, s mindent meg kell tennie azért, hogy testileg-lelkileg erős maradjon, és semmit nem szabad elárulnia magáról. Legfőképp azt nem, hogy minden gondolata a szökés körül forog.

„Magyar szalámi” érkezik

Pedig Auschwitzból megszökni lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Azokat, akik megpróbálkoztak vele, rendre elkapták a nácik, és az egész tábor előtt akasztották fel, aztán „Visszajöttem” feliratú táblával tették közszemlére. Sokáig Walter Rosenberg sem talált rést a rendszerben, de nem adta fel. Amikor a táborban terjedni kezdett a hír, hogy nemsokára tetemes mennyiségű „magyar szalámi” érkezik, minden eddiginél erősebb motivációja is volt már: azért akart szabadulni, hogy figyelmeztesse a magyarországi zsidókat. 1944 tavaszán egész Európában a magyarországi volt az utolsó népes zsidó közösség; az auschwitzi foglyok azt remélték, hogy ha idejében figyelmeztetni tudják, fellázad. Ma már hihetetlen, de a németeknek valóban sikerült titokban tartaniuk a halálgyárak létezését, ez volt a kulcsa annak, hogy komolyabb ellenszegülés nélkül sikerült másfél millió zsidót odaterelniük.

Nem csoda, azt a borzalmat, amely Auschwitz-Birkenauban várta a zsidókat, senki sem tudta elképzelni. Ezért volt szükség pontos adatokkal alátámasztott tanúságtételre, és Walter Rosenberg módszeresen készült rá. Megfigyelte s észben tartotta, hány transzport érkezik, a kirakott csomagok és a krematóriumból szerzett adatok alapján kiszámította, hány zsidót égettek el, és mekkora vagyont koboztak el tőlük. Amikor a náci masinéria a magyar transzportok fogadására kezdett készülni, Rosenberg már Birkenauban volt, és ott adódott az első reális lehetősége a szökésre. Társával, az ugyancsak nagyszombati Alfred Wetzlerrel együtt terveztek el mindent, és három napig lapultak a kutyák megtévesztésére benzinbe áztatott orosz dohánnyal megszórt deszkarakás alatt, amíg a kommandósok le nem fújták a készültséget. Aztán kúszva-mászva, erdőkben bujkálva, lengyel parasztok segítségével jutottak el Szlovákiába, ahol egy csacai gazda, Ondrej Čanecký fogadta be őket. Ahogy a tábori túlélés, úgy a menekülés sikere is a véletlenen múlt, nem lehetett előre megszervezni. A két szökött foglyot senki sem várta, és kezdetben hinni sem akart nekik senki.

Elhallgatott jelentés

A Szlovákiai Zsidó Tanács tagjai külön hallgatták ki őket, jegyzőkönyvbe vették az általuk elmondottakat, és csak miután összevetették a két beszámolót, döbbentek rá, hogy minden szavuk igaz. Walter Rosenberg és Alfred Wetzler pedig akkor döbbent rá, hogy a magyarországi zsidókhoz nem jutott el a 32 oldalas jelentésük, amikor megtudták, hogy Budapestről elindultak az első zsidó transzportok. Rosenberg ekkor találkozott egy magas rangú vatikáni diplomatával, aki aztán eljuttatta az auschwitzi jelentést XII. Pius pápához, Churchill angol miniszterelnökhöz és Roosevelt amerikai elnökhöz. Végül nemzetközi nyomásra 1944 júliusában Horthy Miklós leállította a magyarországi transzportokat, de ekkor már 437 ezer magyar zsidó Auschwitzban volt. Kasztner Rezső, a Budapesti Segély- és Mentőbizottság, a Vaada vezetője, bár tudott az auschwitzi jelentésről, csak a leggazdagabb zsidókat figyelmeztette. A magyarországi deportálásokat szervező Adolf Eichmannt ékszerrel, pénzzel és teherautókkal fizette le, hogy 1700 zsidót egy különvonaton Svájcba menekíthessen. Walter Rosenberg ezt már akkor is önzésnek tartotta, és még inkább annak látta, amikor már felvett nevén, Rudolf Vrbaként Izraelben tanúja volt annak, hogy Kasztnert hősként ünneplik. Később egy volt honfitársa beperelte Kasztnert, és a jeruzsálemi bíróság el is ítélte a nácikkal való együttműködésért. 1957-ben merénylő végzett vele a saját háza előtt.

A cinkosok felelőssége

Kasztnerrel ellentétben Rudolf Vrbát soha nem övezte a zsidó államban az őt megillető tisztelet. A magyarázat egyszerű: a megalkuvókat mentegető cionistákkal nem értett egyet; talán ezért sem volt maradása Izraelben. A konfliktus a nácikkal egyezkedő zsidó vezetők számára mentséget kereső, a zsidók tehetetlenségével és tudatlanságával érvelő történészek és Vrba között Adolf Eichmann 1961-es pere kapcsán éleződött ki igazán. Ekkor kezdett el elsőként a németekkel kollaboráló zsidók felelősségéről cikkezni Hannah Arendt amerikai újságíró. A cionisták azzal támadták, hogy a zsidó állam létjogosultságát kérdőjelezte meg, s az európai zsidók szenvedéseit gyalázta meg. Jacob Talmon, a Héber Egyetem professzora azt írta, hogy a zsidó tanácsok tagjai a nácik tehetetlen túszai voltak, mert az auschwitzi foglyok akkor sem hitték el az igazságot, amikor látták a krematóriumok kéményéből felszálló füstöt. Érvelése szerint a deportálásokat nem lehetett megakadályozni, mert a zsidókat a nácik megfosztották az akaratuktól, erejüktől és életkedvüktől is. A bírálatokra Vrba, aki ekkor már neves biokémikus volt, Londonból reagált egy cikksorozattal, amelyben leleplezte a korrupt zsidó tanácsok felelősségét, két évvel később pedig megjelentek visszaemlékezései.

Tanúságtétele ettől a tárgyilagosságtól hiteles, ezért kellene ismernie minden középiskolás diáknak, még mielőtt tanulmányi kirándulásra indul Auschwitzba. Hogy ne csak azt lássa, mire képes a gonoszság, hanem azt is megértse, hogy mindenki vétkes, aki szövetkezik vele, vagy akár csak néma cinkosként tűri. Mert ilyen értelemben nincs különbség a hetven évvel ezelőtti árulások és a szélsőséges nézetekre a közösségi oldalakon manapság nyomott lájkok között.