A rosszban is megtalálni a jót

„Normális család a miénk” – ejtette el beszélgetés közben Marika, aki szíve-lelke a kis közösségnek – nemcsak azért, mert ő a feleség és az anya. Ülünk nagykaposi irodájukban, könyvek, papírok között mind a négyükkel, s mielőtt rátérnénk utunk céljára, emlékezünk. A múltra, hiszen a Bésből származó Sanyit (Ferinek is becézik, mert sok Sanyi volt a családban), aki később benősült az abarai Komáromi családba, még iskolás korából ismerem – finom arcú, jóvágású, csinos fiú volt –, Marikát meg szülőfalumból. A lányokat, akikre a mi vasárnapos angyalunk, Czap Magduska hívta fel a figyelmünket, most látom először, bár megpillantva Zsuzsát, mindjárt szembetűnik a hasonlóság.

Normálison azt értik, ahol nem aszerint működik minden, hogy anyagilag jólétben élnek-e, mindenük megvan-e, hanem ahol szeretet van, megértés, ahol a nehézségeket is képesek kezelni, azokból is létre tudnak hozni valami jót. Nagyéknak a gondokból kijutott bőven. „Idén december 29-én lesz a harmincnegyedik házassági évfordulónk – jegyzi meg Marika, s közben kérdőn néz a férjére; az megerősíti, hogy így igaz. – Az esküvő után alig telt el öt év Sanyi balesetéig.” A lányok picik voltak, Zsuzsi négy és fél esztendős, Aranka egy évvel fiatalabb.

Sanyi a vajáni villanytelepen a szénszállító szalag mellett dolgozott, 32 éves volt. A húsvéti ünnepek utáni napon délutáni műszakra ment be; azzal fogadták, hogy elakadt a szalag, le kell takarítani, s a berendezést újraindítani. Nekilátott letisztítani a szalagot és kiszedni a dobból a szenet. „A dob negyven centire van a korláttól, s ahogy huzigáltam, elveszítettem az egyensúlyomat, és háttal leestem két méter tíz centi magasból. Sokszor leugráltunk onnan, hogy ne kelljen akkorát kerülni, akkor azonban olyan szerencsétlenül estem, hogy mikor felültem, nem tudtam mozgatni a lábam – három helyen tört el a gerincem.”

A bajt még tetőzte, hogy nem az orvos ment ki hozzá, hanem szénportól feketén a munkatársai cipelték le a rendelőbe; de nem tudtak vele mit kezdeni vele, beküldték Nagykaposra, onnan pedig tovább, a királyhelmeci kórházba. Az őt szállító mentős ismerte a szüleit, nekik szólt, Marikáék csak este tudták meg, mi történt, akkorra már elvitték őt Kassára. Vanický doktor megoperálta, és rögtön közölte, hogy nem fog tudni járni. Szerencséjére Sanyi nem emlékszik rá, mi játszódott le benne, hogy egyáltalán felfogta-e a szörnyű valóságot. „Meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudok majd járni, hiába mondták, pedig amikor elvittek rehabilitációra Hrabyněbe, s próbáltak felállítani, a lábam csak libegett. Amikor odáig jutottam, hogy átülhettem a tolókocsiba, s azt odatették mellém, fel akartam állni az ágyból, de összecsuklottam – Sanyi még mosolyog is az eseten, ahogy meséli. – A nővérke segített, mondtam neki, hogy no, ezen se fogok én sokáig közlekedni, amint lehet, elindulok a saját lábamon.”

Áprilisban ment el otthonról, december 19-én került haza. Tornázott szorgalmasan, eltökélte, hogy lábra áll, de még az is gondot okozott neki, hogy a házba vezető tizenkét lépcsővel megbirkózzék. A korlátba kapaszkodva húzta fel magát. Ötvenen túl ez már egyre nehezebben megy...

„A pizsamáját öleltem éjszaka”

Az ember azt gondolná, akkor a legszörnyűbb, amikor valaki megtudja a baleset hírét. Marika szerint nem így van. Akkor még nem fogja fel. „Van az ijedelem, a félelem, s az első, ami egész éjszaka ébren tartott, hogy ha el merek aludni, mire felébredek, Sanyi már nem lesz. A pizsamáját ölelten magamhoz, ültem az ágy fejénél, a két gyermek az emeletes ágyon aludt, én meg átbőgtem az egész éjszakát, másnap a buszban pedig a Kassára vezető utat. A kórházban műtét előtt, amikor beengedtek hozzá, törött gerinccel megfordult az ágyon. Mivel jógázott, a csontjai hajlékonyak voltak...” Sanyi a műtét után is jógázott, amikor az utókezelésen a nővérke előtt fejre állt, az majdnem infarktust kapott. Bár a lábát ma sem tudja mozgatni, órákon át ül lótuszülésben.

„Irtózatos szerencséje – néz a férjére Marika –, hogy a Jóistenke olyan optimista természettel áldotta meg, hogy mibennünk is ő tartotta a lelket. Mindig azt mondta, minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni. Volt, amikor kibukott belőle, de ritkán. Az ember nem tudja csak úgy áttenni magát ilyesmin. Voltak rossz napjai, de ő volt az, aki lélekben erősebb volt. A gyermekek miatt nem lehetett sírni, mert akkor megrémisztem őket, a szüleim öregecskék voltak, anyu 43 évesen szült engem, ők is segítségre szorultak. Ha nekikeseredtem, mentem a kert végébe az állatoknak enni adni, s közben kibőgtem magam. Mire visszajöttem, megszáradt a szemem.”

A családnak az adott tartást, hogy együtt vannak. A legnehezebben azt viselték, hogy az életvidám, pattogó járású fiatalembert tolószékben látják. Pedig nem volt – és a mai napig nincs – olyan, amit meg ne csinálna. Igaz, az életük teljesen átrendeződött. „A házból eltűntek a szőnyegek, úgy rendezkedtünk be, hogy parádé, pucc ne legyen” – magyarázza Marika, és Zsuzsa lánya is bekapcsolódik. „Azon voltunk, hogy mindent a keze ügyében találjon.”

Hogyan élte meg a történteket a két pici gyerek? „Nekem apuka ott volt, ha kellett, s míg iskolába nem kerültem, és azt nem mondta valaki, hogy a nyomoréknak a lánya, amitől begerjedtem, s megvertem az illetőt, addig igazándiból nem érzékeltem, hogy más. Az összetartozás olyan pozitívumot adott, ami más családokban nem volt” – mondja Aranka. Abban mindketten egyetértenek, hogy a szerencsétlenség átrendezte az értékeket, a fontossági sorrendet, emberileg nagyban formálta őket – tartást adott nekik.

Indul a kocsi

A gyerekek nem érezték az apa hiányát, sok időt töltöttek együtt, sokat játszottak. Egyikük apa térdére ült, a másik a háta mögé állt, s indult a kocsi. „Ha visszagondolok, apu balesete után tényleg nagyon szegények voltunk, de akkor ezt nem éreztük: utólag tudtuk meg, milyen problémák voltak. Zsuzsával sokat beszélgetünk arról, hogy nekünk valójában fantasztikus gyerekkorunk volt – néz a nővérére Aranka. – Nem voltak nagy igényeink, nekünk az volt a csoda, hogy apu mesél, játszik velünk. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. Apu otthon volt mindig, anyu hébe-hóba vállalt idénymunkákat, de az elején ott voltak a nagyszüleink is, kerek volt a család, valaki mindig tudott foglalkozni velünk. Nagyapa elvitt tengerit morzsolni, közben mesélt, apu elvitt horgászni, a szőlőbe...” „Fenekemen csúszva húztam fel nejlonzsákban a trágyát a homokdombra” – teszi hozzá Sanyi. Az élet sok olyanra tanítja meg az embert, amiről el sem hinné, hogy képes rá.

„A ’85-ös karácsony előtt elmentem Sanyi fizetéséért, a borítékban ötszáz korona volt – Marika hangja elcsuklik, ahogy ezt kimondja. – A gyárból hazafelé a buszban végigbőgtem az utat, hogy mitévő legyek. Ötszáz koronába került az út Hrabyněbe, ahol kezelték, valami pénzt neki is kellett hagynom, s nem tudtam, miből veszek valami apróságot a gyerekeknek karácsonyra. Ilyen volt a baleset utáni első karácsonyunk.”

Mégis volt fenyőfa. „Mi a gyermekkorunkat senkivel sem cserélnénk fel – szólal meg Zsuzsi. Neki is volt egy hasonló élménye, mint a húgának. – »Ti szegények vagytok« – vágták a fejemhez, én meg nem értettem, mert mindenem megvolt. A mai napig nincs meg bennünk ez a fajta anyagiasság. Megesett ugyan, hogy az iskolai kirándulásokra nem mehettünk el, de ezt sem vettük a szívünkre.” „Középiskolás korunkban eljöttek hozzánk az osztálytársak, s irigyelték tőlünk a szüleinket. A légkört, a hangulatot” – emlékezik Aranka. Nyolc nagyon nehéz évet éltek át, de a család nem roppant össze. Sanyi szerint ez Marika érdeme, a lányok gyorsan hozzáteszik, hogy mindkettőjüké. Erős volt a családon belül az összetartás. Ha nincs az egyiknek az optimizmusa, a másiknak a kitartása, ragaszkodása, gondoskodása, önfeláldozása, mindkettőjük szeretete, akkor ők sem úgy nőttek volna fel, ahogyan felnőttek. Nem azt kapták volna, amit kaptak, a valódi értéket. Így tulajdonképpen nagyon gazdag emberek lettek... S boldogok, de makacsok is. Aranka szavain, hogy ezt is és még sok mást tőlük örököltek, a szülők jót nevetnek. Aranka kitart amellett, hogy ő külsőre apura hasonlít, de természetben anyura, Zsuzsi meg fordítva. De valahol ez a harmónia. „Mindketten olyanok, hogy azt mondják: csak azért is megmutatom – zárja le a vitát a mama azzal, hogy a szeretettel úgy van, hogy minél többet adsz, annál több lesz belőle. Persze vannak, akik ezzel visszaélnek...”

Másokon segíteni

A szülők továbbra is a családi portán laknak, ahogy ők mondják, „egy szigeten”. A lányok kirepültek. Zsuzsa a férjével Nagykaposon él, Aranka meg Magyarországról ingázik. Mindannyian Kaposon dolgoznak, családi vállalkozást alapítottak. Sanyi, aki a nagykaposi Erdélyi János Ifjúsági Klubnak is elnöke volt, 1994-ben elvégzett egy könyvelői tanfolyamot, s mindjárt fel is vette egy cég. Akkor kezdett újra kinyílni előttük a világ. A családapa végre hasznosnak tudhatta magát, a család pedig fellélegezhetett.

Cégüket 2003-ban hozták létre, azután, hogy Zsuzsa elvégezte Budapesten a Közgazdaság-tudományi Egyetemet. Bár volt lehetősége, nem akart maradni, hazavágyott. „A családi vállalkozásban anyuka a beszerző – vázolja Zsuzsa, de Marika kijavítja, hogy ő az ötödik kerék meg a kifutófiú. – Édesapánk könyvelt, mi meg be-besegítettünk Arankával, végül elég gyorsan belekeveredtünk a civil életbe is.”

A cég mellett beindították a Patrónus Polgári Társulást. Édesapjuk sorsának tanulságaiból indultak ki: látták, ahogy a szülők végigkínlódták a dolgokat, mert nemegyszer kerültek olyan helyzetbe, hogy bezárták előttük az ajtót, mégis megtalálták a megoldást. Megpróbálják kamatoztatni a tapasztalatokat. Másokon is segíteni, mert sok ember van a környéken, akinek nincs ereje, energiája, hogy megvívja harcát az előbbre jutásért. „Hálás vagyok az egyetemnek, ahol tanultam – jelenti ki Zsuzsi, aki rengeteget utazik külföldre is –, mert nem tananyagot adott át, hanem széles látókörben gondolkozni tanított meg.” Zsuzsi még a nagykaposi városi hivatal ifjúságpolitikáért felelős fiatal projektmenedzsereként összedugta a fejét néhány más fiatallal, hogy segítsenek másokon. Pályázati források felhasználásával számos olyan ifjúsági tevékenységet végeznek, amely az itthon maradást, a lakhelyen való érvényesülést ösztönzi. „Anyukaklubbal kezdtük a tevékenységüket. Azon kívül, hogy a fogyatékkal élőkkel foglalkoztunk, a fiatal anyáknak próbáltunk segíteni – nemcsak a munkába való visszatéréskor –, hogy visszataláljanak az életbe, megoldják problémáikat, elintézzék ügyeiket a hivatalokban. Helyi kezdeményezés keretében barátainkkal írtunk egy pályázatot a Fiatalok programban, kilenc hónap alatt, attól kezdve, hogyan lehet a saját életüket megszervezni, a gyermekgondozáson keresztül a munkaügyi hivatalokkal való tárgyalásokig nagyon sok mindenfélét megtanulhattak az anyukák, míg mi vigyáztunk a gyerekekre.”

Sokrétű volt a program, ma már példájuk nyomán számos hasonló működik az országban. Sokrétű Zsuzsáék tevékenysége, gazdag, mint az életük. Erejüket, energiájukat, hitüket, optimizmusukat onnan merítik. A szerencsétlenség, mely érte őket, a sorcsapások megerősítették a két lányt, az egész családot, s példaértékű módon a rosszból jót tudtak kovácsolni.