A római csoda

Magyar anya, szlovák apa lánya Rómában Angelo Gigli felvételei

Filmbeli kosztümjeire gondolom, mindig odafigyel.

Igen, igyekszem vigyázni rájuk.

A tervező munkájába beleszól néha?

Ja, úgy gondolja? Nem. Nekem csak az a fontos, hogy a ruha kényelmes legyen. Hogy ne gátoljon a mozgásban.

Pedig egy kosztümös film esetében nem épp a kényelem az elsőrendű szempont.

Ezért is örülök, hogy most egy mai filmben játszom. Elfáradtam a sok korabeli kosztümtől. Egy mai ruha sokkal nagyobb szabadságot jelent. Egy barokk vagy egy reneszánsz korabeli kosztümmel mindig rengeteg baj van. Azt egyfolytában igazgatják rajtam. A »ruhás« minden felvétel előtt körbejár, és alaposan szemügyre vesz. Neki egy apró kis gyűrődés rontja az összhatást. Én meg épp annak örülök. Nem szeretem, ha annyira tökéletesen áll rajtam, mintha ott és akkor léptem volna le egy aranykeretes festményről. Én érezni akarom a kosztümöt, még a földre is képes vagyok leülni benne, csak hogy életet vigyek bele. A »ruhás« meg kikészül ettől. Ő azt is zokon veszi, ha a falnak dőlök benne. Így aztán megpróbálok elbújni előle. Egy több hónapig tartó forgatás végén mindig nagy öröm, ha megszabadulok a »féltve őrzött« kosztümtől.

Előfordult már, hogy a felvételek szünetében »merényletet követett el« a ruha ellen?

Nem. Erre mindig nagyon ügyelek. Mégpedig úgy, hogy rögtön az elején megkérem a »ruhást«, hogy szerezzen nekem réklit, nehogy valamivel lecsöpögtessem magam. A gallér vagy a blúz ujja mindig veszélyben van. Arra vagyok a legkényesebb.

Viselt már olyan ruhadarabot, amelyet nem tudott megszeretni?

A fűző. Számomra az a legszörnyűbb. Ezt azért adják rám, hogy a ruha szebben álljon rajtam. De ha a forgatás során felszedek egy-két kilót, úgy szorít, hogy megfájdul tőle a derekam.

Láttam egyszer egy remek olasz filmet, amelyben Gian-carlo Giannini szénában hemperegve próbálta megszabadítani a szépséges Laura Antonellit fűzős fehérneműitől. Sziszifuszi munka lehetett számára, a nézőnek viszont annál mulatságosabb volt a jelenet.

Igen, ennek is meglehetett a maga varázsa. Időbe telt, míg a férfi »kicsomagolta« a nőt, a vágya pedig csak nőtt és nőtt közben.

Vagy éppen lelohadt. Mire »célba ért«, elment a kedve az egésztől.

A nőiesség mindenesetre megkövetelte a magáét. Az az idő is érdekes lehetett, amikor a nők még nem hordhattak nadrágot. Én ezt már elképzelni sem tudom. Én a blúzhoz is farmernadrágot húzok. Szoknya és magas sarkú cipő nagyon ritkán van rajtam.

Rómában most éppen mi a divat?

A fekete. Meg a csíkos.

Nem is láttam még feketében.

Pedig szeretem. Praktikus. Én amúgy sem vagyok olyan nagyon öltözködős. Ha több hetes forgatásra utazom, biztos, hogy nekem van a legkevesebb cuccom. Két nadrág, két trikó, két ing. Még a partikra sem szoktam kiöltözni. A kamera előtt egész nap kosztümben vagyok, utána a lehető legkényelmesebb ruhadarabokat veszem magamra. Amúgy sem szeretem, ha mindenki engem néz. Az extravaganciát sem nekem találták ki. Másokon szeretem, magamon elképzelni sem tudom.

De ha azt mondom, extra dekoltázs…

…természetesen van olyan estélyi ruhám. Ha a helyzet úgy kívánja, felveszem. Az elegancia természetesen számomra is fontos.

Belső eleganciája a legegyszerűbb ruháin is átragyog.

Köszönöm. Ezt gyakran hallom, de nem tudatosítom.

Az olasz férfiak mitől vonzóak?

Jól öltöznek, és jól főznek. Ennyi. Mutatósak, és remek szakácsok. De ha tovább elemeznénk őket, kiderülne, hogy elég felszínesek. Nyitottak és felszínesek. Nem igazán veszik komolyan az életet.

Az amerikaiak mások?

Ezt most azért kérdezi, mert a kedvesem amerikai? Egy évig éltem New Yorkban. Az alatt az egy év alatt nem találtam igazán jó barátot. Lehet, hogy bennem van a hiba. De az amerikaiak ha elkezdenek valamit, azt be is fejezik. Az olaszoknak elég a nap és a tenger. Ők annak örülnének, ha dolgozniuk sem kellene. Hozzájuk képest mi munkagépek vagyunk. Pontosan és kitartóan dolgozó munkagépek.

New Yorkban vett magának valamit?

Sok szépet láttam New Yorkban, de Rómában jobban tudok vásárolni. Az olasz divattervezők ízlését ugyanis nem könnyű felülmúlni.

Audrey Hepburn Háború és béke-beli kosztümjére miképpen tett szert?

Nem tudom, kinek az ötlete volt; nekem nagy örömet szereztek vele. Kihozták a múzeumból, Rómában felpróbáltam, Cannes-ban pedig, a Homburg hercege bemutatóján már ebben hajoltam meg. Mintha egyenesen nekem varrták volna. Olasz kolléganőim közül eddig senkire sem volt jó, mert alkatilag egészen mások, mint én. Mozogni és leülni én sem nagyon tudtam benne, de a filmvászon előtt kellemes érzés volt, hogy viselhettem. A fétis mint olyan távol áll tőlem, de amikor belegondoltam, hogy előttem egy csodálatos színésznő lehelt életet bele, furcsa borzongás hullámzott végig a testemen. Fotóztak is benne rengeteget, a végén már azon izgultam, hogy a ruha fontosabb, mint én.

Kislányként, a mamája szekrényében talált olyan ruhákat, amelyek ugyanezt a bizsergető érzést váltották ki önben?

Egyszerű családban nőttem fel. Édesanyám mérnökként dolgozott, de a szekrénye nem volt dugig drágábbnál drágább ruhákkal. Magas sarkú cipőből is legfeljebb három párra emlékszem. Természetesen alig vártam, hogy egyedül maradjak otthon, azonnal beöltöztem, és kifestettem magam. A tükör előtt énekeltem »angolul«, a stoppolófa volt a mikrofon. Szerintem nekem sincs sok ruhám, de ami van, azt mind szívesen hordom. Időnként persze én is kiszuperálok néhány darabot. Kiteszem egy zsákba az ajtó elé, és elviszik a segélyszolgálat emberei. Ők aztán szétosztják a rászorulók között. Nekem jó érzés, mert segítettem másokon, aki pedig megkapja, az boldog, mert lesz néhány használható ruhája. Amúgy sem szoktam felhalmozni a dolgokat. Mániákus rendszerető vagyok.

Öltözködés szempontjából melyik évszakot kedveli a leginkább? A nyarat vagy a telet?

A nyarat, amikor nem kell mindent magamra szednem. Rómában a január és a február a leghidegebb. Még a robogón is bundában ülök.

Bunda, csizma, miniszoknya?

Én a legnagyobb hőségben sem hordok minit, nem még télen! Először is: nem tetszik a térdem, másodszor pedig nem szeretem, ha a férfiak gátlástalanul gusztálnak. Tehát bunda, meleg cipő, farmernadrág.

Pedig miniben még mindig úgy nézne ki, mint egy érettségi előtt álló gimnazista.

Hát épp ez az! Mindenki tizennyolcnak gondolna, és úgy kezelne, mint egy csitrit. Azt meg nem szeretném. Huszonnyolc éves vagyok, és aszerint is öltözködöm.