A képzelet szárnyán

Matrka Simon neve nem cseng ismeretlenül a Vasárnap gyermekolvasói körében – hiszen folytatásos képregényének főhősei hamar belopták magukat kicsik és nagyok szívébe, de a huszonöt éves fiatalember tehetségére és humorára e kedves rajongótáboron kívül már a szakma is felfigyelt. Mégis szűkszavúan válaszol, amikor eddigi sikereiről, elismeréseiről faggatom.

Szerénységének titka talán az, hogy maga is örömét leli abban, amit csinál. Ahogy mondja, elvarázsolta ennek a műfajnak a vidámsága, s hogy gyermek maradhat, nagyokat álmodhat. Minden képregénykockája egy-egy utazás. A képzelet szárnyán.
Dénes György unokájaként volt kitől örökölnie a művészet iránti fogékonyságot, még ha ő a rímek helyett inkább ceruzát farag is. (Bár az előbbi sem áll tőle olyan távol.) Rajzkészsége már kiskorában megmutatkozott, szülei nem véletlenül terelgették e pálya felé. Az anyai és apai befolyás szerencsére tehetségén kívül ösztönös tudásvággyal párosult, így a „kettős” igyekezet meghozta gyümölcsét. Simon a gimnázium befejezése után egy egyéves tanfolyamon sajátította el az alapokat, jelenleg pedig ötödéves a pozsonyi művészeti egyetem animáció szakán; vizsgafilmjének, egy hatperces alkotásnak az utolsó simításait végzi. „Szüleim jó nevelőként megérezték, mi áll hozzám a legközelebb – mondja Simon. – Nagyon hálás vagyok nekik, amiért azon túl, hogy felfedezték bennem a tehetséget, irányítottak, segítették fejlődésemet. Középiskolás koromban még karikatúrákat rajzoltam, de mivel ezt nem tanítják az egyetemen, s ehhez legközelebb az animáció áll, végül – vagy inkább egyelőre (?) – az utóbbit választottam. Az első szakmai tapasztalatokat az egyéves tanfolyamon szereztem. Egy stúdióban dolgoztam, profi rajzolóktól leshettem el e mesterség csínját-bínját, amit csak technikailag tudni kell. Az egyetemen tanáraim inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy művészileg kiforrott legyen, amit csinálok, és legyen saját elképzelésem, egyéniségem.”

Ha összeáll a kép
A képregény mint műfaj nem áll messze az animációtól, rajzfilmtől – tudom meg Simontól –, hiszen az utóbbiak az előbbiből fejlődtek ki. Nagyon leegyszerűsítve valójában mind egymás után következő képek sorozata, ahol az egyes kockákból áll össze a történet. De míg a képregény inkább a képzőművészet és az irodalom sajátos keveréke, addig az animációban a mozgássorozatot létrehozó sok-sok képkocka mellett emberi hangok, zörejek, zene segítenek életet lehelni a főhősökbe, s a technikai megjelenítés és képi világ is nagyon sokféle lehet. Mégis szorosan összefüggnek egymással – nem véletlenül foglalkozik sok animátor képregényrajzolással. S hogy hogyan született meg Simon fejében Oszi, a huncut kutya és barátai meséje?
„A Vasárnap főszerkesztőnője, Cs. Liszka Györgyi keresett meg azzal a kéréssel, hogy találjak ki egy kedves történetet a gyermekolvasók szórakoztatására. Az ötletnek rögtön megörültem, s mivel az ihlet gyakran villámcsapásszerűen ér, ahogy elkezdtem dolgozni a figurákon, próbálgattam, rajzolgattam, fokozatosan összeállt a kép. A cselekmény persze még most is alakul, állandóan továbbformálható, fokozható, s még rengeteg fordulattal gazdagítható, hiszen a rajzkézség mellett a dramaturgiai érzék és az ötletesség sem elhanyagolható. Ha felnőtteknek rajzol képregényt az ember, több mindent – például mélyebb, filozófiai gondolatokat, durvább jeleneteket – is megengedhet magának, viszont ha óvodás- és iskoláskorú a célközönsége, a legfontosabb az, hogy bele tudja élni magát az ő kis világukba. Rengeteget segít nekem ebben tanárnő édesanyám s az, hogy sokat játszom kisgyerekkel. Remélem, a gyermeknap alkalmából készült társasjáték is elnyerte a kicsik tetszését, nagy szeretettel készítettem számukra ezt a kis meglepetést.”

Életre kelt figurák
Egy-egy történet vizuális megjelenítésekor a ceruzarajzok elkészítése a legélvezetesebb munkafázis számára: akkor érzi magát a legszabadabban, amikor nagy vonalakban felvázolja a figurákat a papírra, de leírhatatlan érzésnek mondja azt is, amikor az apró részekből egésszé kerekedik a kompozíció. „Először mindig a történetet firkantom le vázlatszerűen, képekben, ezután képzelem el és alkotom meg egyenként papíron a szereplőket, s készítem el tussal kihúzott változatukat. Majd a figurákat külön-külön kivágom, a számítógépben kialakítom a hátteret – általában ez veszi el a legtöbb időt –, és ráillesztem a szereplőket. A következő fázis a színezés, ezt követi a szöveg megírása és szóbuborékokba való helyezése.”
Bár a számítógép térhódítása, a digitális képalkotás divatja némiképp háttérbe szorítja a hagyományos grafikát, Simon szerint mégsem állítható, hogy teljesen átvette volna a hatalmat. „Noha a különböző számítógépes fogásoknak köszönhetően sokkal gyorsabban elkészíthetők a rajzok, animációk, s a precízebb kidolgozást is megkönnyítik, az így létrehozott figurák sokkal hidegebbek és élettelenebbek, mint a kézzel alkotottak. Amit maga rajzol vagy más technikával készít el egy művész, az minden egyes vonásával új tulajdonságokkal, lélekkel telítődik. Ezt még a legmodernebb eszközökkel sem lehet helyettesíteni.”

Jóleső sikerek
Simon fiatal kora ellenére több szakmai elismerésben részesült. Hogy csak párat említsek: 2002-ben például a kroměříži filmfesztiválon Prikler Mátyással készített experimentális filmjüket a nemzetközi zsűri harmadik díjjal jutalmazta – ezzel megelőztek több évtizedes tapasztalattal rendelkező filmeseket. A légy élete című alkotásuk kidolgozott koncepciójának, lendületének köszönhetően az angliai és további fesztiválsikerek mellett a 2004-es besztercebányai Cineamán az amatőrök között első helyet hozott alkotóinak. Egy kismalac sorsa című animációs filmjével is több hazai és külföldi elismerést zsebelt be, s a Cent lieux d’art elnevezésű nemzetközi projekt résztvevőjeként 2004-ben neves külföldi művészekkel állíthatta ki animációját és performance-ait a somorjai At Home Galleryben. Amikor azonban ezekről kérdezem, meglep szűkszavú és őszinte válaszával. „Nem tartom fejben az összes eredményt, és nem tekintem életem legnagyobb műveinek ezeket az alkotásokat. Persze jólesik a dicséret, s hogy itt és itt sikert arattam. De ennyi.” Később némi pajkos mosollyal az arcán hozzáfűzi, hogy azért ha egyszer felajánlanák neki az Oscar-díjat, azt nem utasítaná vissza, egyébként azonban inkább azt tartja fontosnak, hogy legyenek céljai, és tudja, hogy mit akar elérni az életben, merre tartson. Az egyik legszebb, legkedvesebb munkája az volt, amikor a költő nagypapa, Dénes György Vaskabóca című kötetét illusztrálhatta. Hirtelen jött az ötlet, de annál nagyobb örömét lelte a közös munkában, meghatódva alkotott.

Dobos és dalszövegíró is
Simon sokoldalúságát bizonyítja, hogy a képzőművészet mellett erős a zene iránti vonzalma is, a Royko Passage zenekar tagjaként leginkább a dobok mögött érzi jól magát, de már dalszövegírással is próbálkozott. „A zenekar jelenleg szünetet tart, mivel a többi tag két évre Angliába ment. Tényleg sok mindennel foglalkozom, sokszor nem is tudom, hogy ez előnyömre válik-e, mert szerintem legfeljebb két dologra kellene koncentrálni. Rájöttem, hogy egyszer eljön az az idő az ember életében, amikor választania kell, de egyelőre igyekszem minden impulzust befogadni és a javamra fordítani. Ha közvetlenül nem is, közvetve azért az animációban is hasznosítani tudom a zenei érzékem, hiszen a mozgásnak is megvan a maga ritmusa.”
Simon az inspirációt a mindennapokból meríti, nincsenek példaképei. Mindig talál egy-egy szép filmet, jó zenét, gyűjti a meséket, s ezek feltöltik munkakedvvel, energiával. Sokat szeretne még fejlődni, hiszen úgy tartja, hogy ebben nincsenek határok. S hogy hogyan képzeli el a jövőjét? Ismét rövid a válasz. „Úgy, hogy boldog, gazdag és egészséges leszek.” Lehet őt nem komolyan venni?