A hullám tetején Saullal

Tavaly tavasz óta keresztül-kasul utazik a világban, a legrangosabb fesztiválok meghívottja, a Saul fia egyik emblematikus arca. A cannes-i és még harmincvalahány tekintélyes elismerés után újabb fényes sikert aratott a film, amikor az Aranyglóbuszt is elnyerte. Hogyan éli meg mindezt?

Mintha csak egy tarajos hullám tetején ülnék. Még mindig nem tudom, hogyan bírjuk ezt ép ésszel. A rengeteg jó is sok tud lenni. Cannes-ban azzal a megvilágosodással, hogy egyéb dolgom nincs, mint ott lenni és jól érezni magam, nem remegett a nadrágélem. Nem kapott el a túlizgulás, élvezni tudtam minden pillanatot. Már ott is azzal próbáltam talajszinten maradni, hogy ezeknek a nagy eseményeknek is van másnapjuk. Nem erre koncentráltam, csak ezzel a hátsó gondolattal tartottam magam a jelenben. Ugyanakkor átadtam magam az örömnek. Beszélgettem, találkoztam, ismerkedtem, hiszen egy olyan dolog részese voltam, amelyért nem kell szégyenkeznem. De ahogy Cannes-ban, úgy a többi helyen és az Aranyglóbusz-gálán is normális emberként lehettem jelen. A filmiparnak ez a periszkópja, ez az ünneplés, amikor kilátszik egy kicsit a tengeralattjáró.

A Saul fia most körbejárja a világot, s vele együtt ön is eljutott a filmipar Mekkájába. Fogalmazhatunk persze úgy is: hetek óta a szakma Himalájáján napozik.

De ahogy az ember nem kapkodja el a felfele vezető utat, úgy a lefele vezetőt sem. Ott is vannak szünetek, megállók, amelyeket egészségi szempontból be kell tartani. A mentálhigiéniámat nagyon védem. Nem szeretnék nagyot zuhanni. Szerencsés vagyok, hogy eljutottam ezekre a helyekre, így már azt is tudom, milyen érzések kapják el az embert ilyen eseményeken. Ez is érdekes tapasztalat. Biztosan időbe telik, míg tisztán fogok látni, el kell múlnia ennek a történetnek, vissza kell szépen kérnem az életem feletti parányi kontrollt, és lekapcsolódnak majd ezek a megtisztelő reflektorfények. Ha mélyen belegondolok, mi minden történt már eddig is velem az elmúlt csaknem egy évben, hevesebben kezd verni a szívem, felgyorsul a lélegzésem. Ezek a fényes helyszínek csak hajtókerekei, munkaünnepei ennek az iparnak. Aztán elindul majd egy újabb vetésforgó, lesz új Cannes, következő Aranyglóbusz, 2017-ben újabb Oscar-gála, és minden lecsendesül bennem. Nekem nem nehéz normálisnak maradni. Ebben az is segít, hogy tudom, ez a sok elismerés nem lottónyeremény. Nem a szerencse műve. Rengeteget dolgoztunk érte, nem kis munkával jutottunk el az Oscarig. Mindenki rendesen odatette magát. Egyébként pedig jobban szeretek dolgozni, mint ünnepelni. Nem olyan felépítésű ember vagyok, aki egy ilyen eseménysorozatban nagyon hevesen részt akar venni. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy adott egy ilyen nagy vadászszezont. Mert ez az. Itt repültek a golyók rendesen. De már jönnek a következő munkák. Cannes óta újabb és újabb forgatókönyveket kapok.

Forgatott is tavaly, már Cannes után egy tévéfilmet.

Kovács István rendezte A szürke senkik címmel. Első világháborús történet. Felderítő akcióba küldenek a déli fronton öt bakát, átmennek a Piavén, miközben nincsenek tudatában, hogy lassan vége a háborúnak. Izgalmas történet, jó volt részt venni benne.

Cannes-ban többek között a Coen fivérekkel és Mads Mikkelsennel fogott kezet, az Aranyglóbusz J. K. Simmons és Michael Fassbender gratulációját fogadta. Nyilván ezek is meghatározó élmények maradnak.

De nem kell nagyot forogni ebben sem. A csillogás, a tűzijáték, a zsizsegés az ünneplésnek szól. Kivételes helyzet, amelynek résztvevője lehetsz, hoznak-visznek, fényképeznek, névjegykártyák repülnek feléd, sistereg a levegő, de ezt is gyorsan átlátod, és tudod, hogy csak arra a napra érvényes, tehát nem veszítheted el a józan ítélőképességed.

Hol égett nagyobb lázban? Cannes-ban vagy Los Angelesben?

Kolozsváron, a szolgálati garzonomban tavaly áprilisban, amikor a barátaimmal együtt élőben néztük a cannes-i fesztivált megelőző sajtóértekezletet, ahol bejelentették, hogy a Saul fia bekerült a versenyprogramba. Örömtáncot jártunk és ordibáltunk. De az Aranyglóbusz napja is emlékezetes marad. Elsétáltam szépen a szállodából, és körülnéztem egy kicsit a városban. Januárban, pólóban. Kellemes idő volt. Mondtam a telefonba az édesanyámnak, hogy ha leülnék az óceánparton, és erős honvággyal néznék magam elé a nagy semmibe, akkor is rossz irányba néznék, hiszen arrafelé Japán van. A ceremónia pedig a Beverly Hilton udvarán zajlik, ott tesz egy furcsa kört az ember. Minden irányban nagy zaj, üdvrivalgás, a vörös szőnyeg partja tele fotósokkal, tévésekkel, és én úgy éreztem magam, mint Máramaros megyében, Nagysomkúton hétfőn, a marhavásárban. Majdnem ugyanaz a hangulat.

Érezte, hogy nyerni fog a film?

Minden egyes alkalommal, amikor nem az ösztöneimre hallgatok, tévedek. De ilyen helyzetben, mint Cannes vagy Los Angeles, nem foglalkozom ezzel. Egyébként nem szomorkodtam volna, ha nem nyerünk, hiszen már ott lenni, bejutni a legjobbak közé is nagy elismerés. Mint most, az Oscaron.

A Saul fia voltaképpen két fej filmje. Saulé és Abrahamé. Hiába vártam, hogy kiderüljön, miért kellett lefogynia huszonhárom és fél kilót a szerephez.

Játszottam egy rövidfilmben Derzsi Jánossal, a Hawaiiban. Aki abban is megnéz, láthatja, miből kellett leadnom. Akkor még mások voltak az étkezési szokásaim. A változtatás igényét a Saul fia váltotta ki bennem. Meg is bolygattam a szervezetemet rendesen. Voltak napok, amikor nem volt könnyű ellenállni a hűtőszekrénynek. Egyszer aztán úgy megdühödtem, hogy kihúztam a zsinórt a falból, hogy még csak a kísértés se legyen jelen az életemben. A forgatás érzelmileg is megszálkásított. Nem a kilók leadása volt nehéz, hanem három hónapig folyamatosan figyelni magamat, hogy mi történik velem. Nemcsak a szerephez, a történethez vitt közelebb a külső változás, hanem magamhoz is. Ez nagyon fontos számomra. Negyvenéves leszek rövidesen. Szükségem volt erre az átalakulásra. Tavasszal két hónapos tisztítókúrát tartok, rengeteg friss zöldséggel, salátával.

Abraham a táborbeli lázadás elindítója. Végig ott áll Saul mellett, hogy rabbit találjon fia holttestének zsidó szertartás szerinti eltemetéséhez. A szerepnek köszönhetően rádöbbent valamire?

Arra, ami a filmből is kitűnik. Egymásra vagyunk utalva. S hogy ugyanarra a kérdésre más és más válaszokat vagyunk képesek generálni. Nincs egyetlen helyes út. Konszenzus van valamelyik verzió irányában. Jó gondolat kell, amely katalizálja a jó energiát. Abraham egy összefogás elindítója. A sonderkommandósok halálgyárat működtetnek. Az ember sajnos – és ez nem kelet-európai sajátosság – képes nagyon szép, de nagyon ocsmány dolgokra is. A sonderkommandósok előbb a lelkükkel, később az életükkel fizetnek azért, hogy egy ideig hajszállal könnyebb sorsuk volt, mint a társaiknak. Itt mindenki magáért harcol. Abrahamot a remény élteti. Úgy akar kimenni a világból, hogy egy szikrát még felvillantson az emberségéből. A saját társainak a nyomát kell eltüntetnie, de ezt megelőzően még arra kötelezik, hogy hazudjon nekik. Elvégeztetnek vele, velük egy műveletsort, minden a szemük előtt zajlik, hallják a szívet tépő hangokat a gázkamrákból, az ő feladatuk a holttestek elégetése, és még a hamut is nekik kell eltakarítaniuk. Mi lehet ennél nagyobb borzalom?

Színészként pedig ezt kellett megélnie.

Ha valami változtatott a lelkemen a film kapcsán, akkor az, hogy a forgatás heteiben már nagyon beteg volt az édesapám. Vagy azért jöttem haza Kolozsvárra, mert este előadásom volt, vagy azért, hogy az édesapámat kórházi kezelésre vigyem. Elég hosszan tartó betegség volt ez, aminek sajnos nem lett jó vége. Tehát az élethez való viszonyomon változtatott a film. És bár durván hangzik, azt is ki kell mondanom: ez egy szakma, és én ebbe nem szeretnék belehülyülni. Ezért aztán nem vagyok sem 24 órán át, sem 7 napig, sem 365 napon keresztül színész, ami mégsem tesz kevesebbé, mert ha kamera előtt vagy színpadon állok, akkor teljes odaadással végzem a dolgomat. De nem tovább! Ha vége, leteszem a szerepet. Nem viszem haza. A Saul fia elég nagy pont az életemben, mégis azt mondom: nem az első és nem is az utolsó filmem. Volt egy elég komoly felkészülési periódusa, és ezt a lehetőséget mindegyikünknek megadta a rendező. Többször átmentünk a forgatókönyvön, és nemcsak azokat a jeleneteket vettük át, amelyekben ott a fejem. Voltak kérdések, amelyekre nem kaptunk azonnal választ, de rengeteg olyan kérdés is felvetődött, amire egyszerűen nem létezik válasz. A kamera előtt azonban már mással voltunk elfoglalva, főleg Erdélyi Mátyás operatőr, aki kezében a kamerával mindig előttünk járt, és folyamatosan hátrafelé közlekedett.

Egy ilyen film nyilván komoly szűrő a soron következő ajánlatok terén.

Továbbra is csak olyan munkákban akarok részt venni, amelyek provokálni tudnak. Ahol alkalmam nyílik olyan emberekkel találkozni, akikkel érdemes együtt dolgozni, és olyan gondolatokkal foglalkozni, amelyek rezonálnak bennem. Ennek a szakmának az a betegsége, hogy a karriert és a magánéletet nem mindig engedi elválasztani. Keveri, vegyíti elég büdösül. Ebbe én nem tudok belenyugodni, és meg is teszek mindent, hogy a kettőt szétválasszam.

Február 28-án, amikor eldől, hogy melyik alkotás kapja a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, már nyomdában a Vasárnap. Ezért hadd tegyem fel úgy a kérdést: mi lesz, ha nyer a Saul fia, és mi történik, ha nem?

Mindkét esetben ugyanaz. Két fogmosás, amely egymáshoz nagyon közel lesz. Késő éjjel és kora reggel, mert már hajnalban ki fogok menni az óceánpartra. Szeretek vízközelben. Sétálok majd egyet, és beülök ugyanarra a kellemes kis helyre, ahol az Aranyglóbusz után ültem. Ott nagyon jó a zene. Rendelek majd egy kávét, hozzá egy kis konyakot, egy nagy pohár vizet, és belebambulok az óceánba.