A gyűjtögető ember

Sokáig kanyargunk Újbást zegzugos utcácskáiban, mire a falu végéhez közelítve megtaláljuk Ladóczky Vilmos házát. Újabb kori parasztporta a domb alatt, az udvaron két őrző kutya, ahogy illik. A ház körül tudatos rendetlenségben megmentésre váró tárgyak, öntöttvas kályhától kezdve lószerszámon keresztül Madonna-szoborig. Limlom, ócskaság. Az út menti szemétdombokon belerúg az arra járó, még jó, ha a gyűjtögető cigányok beviszik az ócskavastelepre. Aztán kinyílik a konyhaajtó, s kitárul előttünk egy több évszázadra visszanyúló világ. Nem történelemkönyvekben, nem elmondásokban, hanem ezer meg ezer tárgyban.

„Soha nem számoltam meg – mondja Ladóczky Vilmos –, megbecsülni sem tudnám, hogy mennyi, de látod, milyen szép a magyar nyelv? Aminek számát megbecsülni sem tudom, azokat azzal becsülöm meg, hogy megmentem őket, letisztogatom, visszaállítom a maguk valahai valóságába, aztán átrakom miattuk a fél házat, hogy megtaláljam az illő helyüket. Gyűjtök mindent, s mindenhol, ahol lehet: ócskásnál, zugpiacon, lomtalanítások alkalmával, szemétdombon, de a legtöbb tárgyat mégis házaknál, ahol a még élők vagy a régiek eltették pincébe, padlásra, mondván: jó lehet az valamire, s ott maradt. Rozsdásodott és szuvasodott, de nem került beolvasztásra, nem tüzelték el. S persze vásárolok is, amikor futja rá. Ritkán adok el bármit is a gyűjteményből, bőrdíszművesként inkább a saját portékáimat árulom a piacokon, vásárokon. Olykor erre járó turisták, csoportok is betévednek; nem kérek pénzt az érdeklődőktől, elmondom, amit tudok, attól függően, hogy ki mire kíváncsi.

Amit én élek, az a normális emberek számára szokatlan életforma, voltam én már minden, csak akasztott ember nem. Elsősorban emiatt vándoroltam át fél Magyarországot, de a gömör-nógradi táj elvarázsolt, vonzott magához, és úgy néz ki, hogy itt végleg megtelepedtem. Nem tudom, a faluban kedvelnek-e, de azt tudom, hogy szeretek itt lenni. Amint járom a falvakat, sok helyen már rám köszönnek, vagy felhívnak telefonon, hogy valami olyan tárgyról kaptak hírt, ami engem biztosan érdekel. Valószínű, hogy nem létezik olyan használati tárgy, amely a gyűjteményemben ne volna megtalálható, de mindenhova elmegyek. Olyan is előfordult, emlékeim szerint egy fali tükör volt, hogy egy idős házaspár úgy ígérte nekem, a haláluk után elvihetem. Nagyon rossz, szívbemarkoló érzés volt, nem vártam a halálukat, aztán a gyermekeik nekem adták; de ahányszor ránézek, annyiszor hallom a néni hangját: „Ha meghalunk, a magáé lehet.”

Eleinte úgy gondoltam, hogy a házat alapminta szerint rendezem be: konyhát, lakó-, hálószobát, tisztaszobát, de az idő folyamán annyi tárgy gyűlt össze, hogy a használati eszközökből akár többtucatnyi helyiségbe is jutna elegendő. Egyre nagyobb a zsúfoltság, de számomra nincs értéktelen tárgy. Amikor valamelyiket elmozdítom kiállításra vagy más alkalom miatt, hiányzik.

A másik bűnöm, hogy az állattartó népek, a gulyások, csikósok, kondások, pásztoremberek mindennapos használati eszközeit is itt bent tartom, mert egyrészt nincs rá alkalmas helyem, másrészt pedig a történeti értékük, koruk és szépségük miatt. 

Itt van például ez a birka nyakába készült csengő, 1893-ból, itt találtam Újbástban. Olyan rátétes munka, amit a pásztor magának megcsinált, hogy én a bőrművestudásommal és a mai eszközeimmel ha elvállalnám is, azt az órabért senki nem fizetné meg. Nem csupán a motívumvilága miatt, mert azt minden pásztor ösztönösen és örökölt tudás által kitalálta, hanem elsősorban a bőr vastagsága miatt. Az a több száz lyuk, vagy talán ezer is, amit a varrás miatt árral ki kellett szúrni, nem csupán időigényes volt, de fizikailag is végtelenül megterhelő.

És itt kerül szembe a mostani ember életmódja, életvitele a régi emberek mindennapjaival. Náluk mindennek rendelt ideje volt. Ideje volt a nyáj őrzésének, a kolomp elkészítésének, az ostor megfonásának, a nyírásnak, a sajt elkészítésének, mint ahogy ideje volt az imádkozásnak is. Szinte minden szükséges tárgyat vagy a természettől vettek, vagy a nevelt állatoktól. Alig vásároltak, mégis megvolt mindenük. Nem hallgattak időjárás-jelentést, elég volt, ha felnéztek az égre. Nem néztek televíziót, mégis megtalálták a szépséget. Nem hallgattak rádiót, de voltak saját dalaik, meséik. Olyan kultúrát teremtettek maguknak, amely a hagyományon alapult, s ennek a magyar hagyománynak részei a bútorok, a tárgyak, a használati cikkek, amelyeket én küldetésnek tekintve átmentek valahova abban reménykedve, hogy ezt a szépséget egyszer majd valaki újra tovább menti.

A nógrádi palóc ember életét Isten köré építette. A tisztaszobát szinte szentélynek tekintette, oltárt épített magának a saját házában. Nem az a fontos, hogy az egyes kegytárgyaknak – hiszen a zömüket búcsúkban vásárolták –mekkora a művészeti értékük, hanem az, hogy milyen hittel tekintettek a Megfeszítettre vagy Szűz Máriára. Ezért sorakoznak itt az imakönyvek, a szenteltvíztartók, a rózsafüzérek, a porcelánangyalok, a tömjénezők, a szentek szobrai, mert ezek valakiknek valamikor egy felvidéki házban a hit megerősítését jelentették. S külön kategóriát képez a szentképek sokasága, amely nem hiányozhatott egyetlen katolikus porta hitvesi ágya fölül sem. Engem mindig elborzaszt, ha egy szentképet a szemétdombra kivetve látok. Mert láttam ilyent. Akkor, amikor a szentképeket, őseinktől öröklött tárgyainkat szemétre dobjuk, történetünket, kultúránkat, a teljes önmagunkat tagadjuk meg. Ezáltal megszűnnek a tájegységeink, a tájegységekben élő fajtánk, eszközeink elhajigálásával kopik a nemzettudatunk, az önbecsülésünk, egy multikulturális hazugság áldozataivá leszünk.

Nem érzem megszállottnak magam, még csak elhivatottnak sem. De ez a néhány ezer tárgy bizonyíték a történetünkre, hordoz magában némi esélyt arra, hogy megmaradjunk. Addig, amíg lesz, aki anyanyelvén meg tudja nevezni őket. Aztán már nem.”