Viszlát, diktátor bátyka!

Már az év első felében érezni lehetett, hogy az idei belarusz elnökválasztás nem lesz olyan megúszós az országot vezető Aljakszandr Lukasenka számára, mint az elmúlt negyedszázad mindegyike. Több komolyabb kihívóval is számolnia (értsd: leszámolnia) kellett, és még a járványhelyzet sem épp úgy alakult, ahogy képzelte, a vodka, a szalonna és a jégkorong nem mentette meg az ott élőket a megfertőződéstől, őt pedig még a karhatalmi beavatkozás és az ellenfelek likvidálása sem a tömeges tüntetésektől.

Európa utolsó diktátora

Lukasenka – vagy ahogy a köznyelvben gyakran említik: Bátyka, magyarul talán ehhez legközelebb a gazduram áll – 1994 óta vezeti a posztszovjet országot, és a közcímben levő jelzőt azóta magának tudhatja. Klasszikus példája ő ennek: olyan diktatórikus rezsimet állított fel ugyanis, melyben a választások szimbolikusak, nem kell az ellenfelektől tartani (általában nincsenek is, ha mégis, nem maradnak talpon sokáig), a gazdaság jó része állami kézben van, a sajtó pedig egyenesen vasmarokban.

Annak idején, több mint 25 évvel ezelőtt korrupcióellenes programmal került hatalomra, miután a Szovjetunió felbomlását követő időszakban az árak fel- és elszabadulása, valamint a privatizáció miatt borzalmas szintre csökkent az életszínvonal. Jött Lukasenka, megálljt parancsolt mindennek, és elérte, hogy az emberek megkapjanak egy olyan életszínvonalat, amelyért cserében a legtöbbnek nem volt kedve a hatalmat megkérdőjelező magatartáshoz. Akinek mégis, azt megfélemlítették, börtönbe zárták satöbbi, ahogy az már lenni szokott. És pont ilyen ahogy az már lenni szokott módon nyúlt tovább és tovább térben és időben az elnök hatalma: amikor már az alkotmány nem tette volna lehetővé az újabb mandátumot, hát módosítva lett.

Viharok, viharfelhők

A hatalom megtartása és bebetonozása eddig szinte zavartalanul történt. Emlékezetesek ugyan a 2006-os zavargások, amikor az alkotmánymódosító referendum nyomán Lukasenka harmadszor futott neki az elnökségnek, és a hivatalos adatok szerint elsöprő eredménnyel büszkélkedhetett – csakhogy ezzel nem mindenki értett egyet. Végül azonban sikerült megreguláznia a népét, és folytathatta uralkodását újabb ötévenkénti voksolással, amelyeken továbbra sem volt komolyabb kihívója.

Stratégiája továbbra is az oroszokkal való, nem abszolút odaadó barátság volt. Vagyis általánosságban jó kapcsolatot ápol Moszkvával, már csak azért is, mert az onnan érkező olcsó kőolaj kulcseleme a gazdaságnak, de időnként azért gesztusokat tesz a nyugati országok felé is. Ennek a sajátos ritmusú táncnak az egyik legnagyobb ballépése 2010-re érett be, ekkor annyira rossz lett a viszony Oroszországgal, hogy azok elzárták a támogatást, az olcsó gáz csapját.

Az azóta eltelt évtized a fehérorosz gazdaság köhécseléséről, leáldozásáról szólt (kivéve talán a számítógépes szektort, ahonnan azonban idén ellenzéki elnökjelöltet kapott), és ez bizony kihatással volt az elnök megítélésére is, nem csoda tehát, hogy a 2016-os választások idején úgy döntött, elég volt az államtól független közvélemény-kutatásokból, nem fogja tán nézni (és elnézni) a számára rosszul mutató számarányokat. Így aztán nehéz is megállapítani, nagyjából mekkora támogatottsággal várta be az idei elnökválasztást.

Korona és kihívók

A választások éve, 2020 a komolyabbnak ígérkező kihívók feltűnésével kezdődött Lukasenka számára, és erre tett rá még jó pár lapáttal a koronajárvány. Ez utóbbit nem volt hajlandó komolyan venni, védekezésül a szöveg elején megnevezett szentháromságot javasolta, de sajnos nem vált be, rengetegen megbetegedtek, és ezzel elég sok ember bizalmát veszítette el, éppen a közelgő augusztusi választás hajrájában.

A szűkebb értelemben vett kampányban azonban nem riadt vissza a diktátori feladatoktól: az ország egyik leggazdagabb bankárát például a támogató aláírásainak leadásakor letartóztatták, őt és pénzintézetét is vádakkal torpedózták meg. Szjarhej Cihanuszki videóival elhíresült blogger szintén indulni szándékozott, őt is őrizetbe vették még májusban, így kerülhetett az előtérbe felesége, Szvjatlana Cihanouszkaja, aki egyszerű angoltanárnőként vállalta, hogy férje helyett kiáll a hatalmát hatodszor hosszabbítani szándékozó diktátor ellen.

Az eredmények görbe tükrében

Végül elérkezett augusztus 9-e, a választások napja, majd az eredményhirdetés is, amelynek értelmében Lukasenka 80 százalékos támogatottsággal folytathatja ténykedését további öt évig. Cihanouszkaja pedig, aki a legfőbb ellenlábassá nőtte ki magát, alig több mint 10 százalékot kapott – azóta arról tart a vita, hogy a polgároktól-e, vagy az államtól. Az elnök szerint természetesen ez így van jól, szabályosan megválasztott vezetőnek tartja magát, Cihanouszkaja pedig tiltakozik, szinte azonnal kétes körülmények között Litvániába volt kénytelen menekülni, ahol azóta is fokozottan őrzik. Az Európai Unió az ő oldalára állt, de mindenképpen szembe helyezkedett Lukasenkával, és nem fogadja el az eredményeket. Ami viszont talán ennél fontosabb: az ott élők sem hajlandóak szó nélkül maradni tovább az eddigi légkörben.

A választások óta eltelt hetekben tüntetések és sztrájkok jellemzik a mindennapokat Fehéroroszországban, a megmozdulások általában hétvégente különösen tömegesek. Az elnök irányítása alatt álló karhatalmi erők erre diktatúrához méltó brutalitással reagáltak: az összecsapások több tiltakozó életét követelték, és rengeteg embert vettek őrizetbe, ahonnan egy részük elő sem került, mások komoly kínzások után, és ez alól az ellenzék vezetői sem kivételek, sőt, továbbá a (külföldi) sajtó szereplői is egyre súlyosabb elnyomásnak vannak kitéve.

Lukasenka, miközben görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz és az általa meghirdetett eredményekhez, egyrészt erőt demonstrál személyével is, katonai egyenruhát ölt, és gépfegyverrel jelenik meg, másrészt – vajon minek lehet ez a jele? – enyhe nyitottságot mutat a változtatásra, de természetesen csak saját elnöksége alatt. Hogy ez az elnökség és uralkodás napokban, hónapokban, mandátumokban vagy akár dinasztiaalakításban lesz-e még mérhető, a zűrzavarban elég kevéssé látszik, mindenesetre a jelek arra utalnak, hogy még ha erőszakkal vagy párbeszéddel leszereli is az ellenzéket, komoly táncmutatvány kell majd ahhoz, hogy az ország gazdasága talpon maradjon.

Fehérorosz vagy belarusz?

Az ország magyar megnevezése egy dilemma. Ha az érintettet kérdezzük, mármint figyelembe vesszük, hogyan nevezi meg országát Minszk vezetése, akkor a Belarusz Köztársaság a nyerő, így szerepel az ország budapesti nagykövetségénél is, ennek hivatalos rövidítése a Belarusz. A Fehéroroszországot nyilván azért kerülik, mert a név, benne a rusz, nem a keleti szomszédjukra utal, hanem a Rusz államra, így tehát nem megfelelő. A magyar helyesírás szabályait azonban, ahogy sok más esetben, nem túlzottan érdekli a megnevezett akarata, úgyhogy a legutóbbi kiadásban csak Fehéroroszországként találjuk, azzal a zárójeles kitétellel, hogy: „fehéroroszul Belarusz”.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 39. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene