Figyelem, ahogy a nővérek sietősen készítik a helyet az újonnan hozott súlyos betegnek. Utasítást teljesítenek, sürget az idő, az egész addigi napjuk felborul. Hosszúnak tűnő idő után minden a helyére kerül, onnantól az újonnan érkező beteg élete a tét. Rohannak, vért vesznek, monitorra kapcsolják őt, adatokat vesznek fel, és várják a következő utasítást.
Miután megérkezik a nagyfőnök, síri csend támad. Szemükben félelem, kétely. Elgondolkodom, lehet-e így jó munkát végezni. A nővér csak egy papírt szeretett volna aláíratni az orvossal, s máris jön a hideg zuhany: – Ne zavarjon! – vakkant dühösen, miközben a számítógép monitorját bámulja. Feljajdulok magamban. Mintha engem ütöttek volna meg.
Nem kevés nővértársamat kérdeztem meg, miért épp ezt a hivatást választotta. Amit mondtak, bizonyára sablonosnak tűnik, de mindannyian megegyeztek abban, hogy segíteni szerettek volna embertársaikon. Mind valamiféle euforikus állapotot éreztek, mikor először lépték át egy kórházi osztály vagy rendelő küszöbét. Az volt a nagybetűs élet, és lehetőség arra, hogy a segítségnyújtás szándéka, az empátia, az odafigyelés és nem utolsósorban az iskolában szerzett szakmai ismeretek végre a gyakorlatban is hasznosuljanak.
Régmúlt idők nyomában
Klárika néni már jó néhány éve nyugdíjas. Mosolygós szemek, törékeny alkat. Elgondolkozva mesél a múltról. „Szerettem a szakmámat. Nyugdíjazásomig rendelőben dolgoztam. Nem volt ez a rohanó világ. Már akkor is sok volt a beteg, de nem tolongtak az ajtó előtt. Várták a sorukat, beszélgettek. Ha akadt is egy-két türelmetlen várakozó, a nővér szava szent volt. Büszke vagyok, hogy az egészségügyben dolgoztam, de ma már nem volnék a helyükben. Tudja, aranyoskám, sajnos ma már én is a várakozók között vagyok, elnézem azt a sok embert, és azon töprengek, vajon hova ez a rohanás.”
Marika, tíz éve éli a nyugdíjasok mindennapjait. Sokat tanultam tőle jómagam is. Mikor kiderült, hogy betegség miatt nem tud tovább dolgozni, egy világ omlott össze bennem. Végtelen optimizmusa, talpraesettsége, nyugalma és szakmai tudása sok nehézségen átsegített. Szívesen hallgattam régi történeteit. „Nagyon sokat álmodom a kórházról, az osztályról, ahol kezdettől fogva dolgoztam. Nehéz volt, de így visszatekintve mégis gyönyörű. A nővérekre rengeteg feladat hárult, és nemcsak az osztályon kellett helytállnunk, sokszor a műtőben is be kellett segítenünk, hisz a műtősnővér nem győzte volna egyedül. Miután vége volt egy operációnak, reggelig figyeltünk a betegre, hisz akkor még nem létezett külön súlyos betegeket ellátó részleg. Sikerélmény volt minden egyes gyógyult páciens látványa. Természetesen minket is értek bántások, sok mindent el kellett viselnünk a betegtől is, meg a feletteseinktől is. Sokszor a humor, a nevetés segített át a nehézségeken. És persze az, hogy jó csapat dolgozott együtt. De azt is kell ám mondani, hogy volt bizony sok jóleső dicséret, meleg kézfogás, köszönet is. Ma már minden megváltozott. Nagyobb a rohanás, az időhiány, és minden a papírmunka körül forog.”
Jelenkor
Már az óvodától igyekeznek a legjobbra nevelni a gyerekeket. Sok más mellett elsősorban a helyes viselkedésre. Ne tolakodjanak, ne kiabáljanak, ne vágjanak egymás szavába, és természetesen a tiszteletadást is nagyon fontosnak tartják az oktatók. Ám sokszor egy pillanat alatt romba dől minden. Miért is? A gyermek sokszor látja a felnőtt reakcióit. Az pedig tolakszik, hisz nem fog egész délelőtt egy rendelő előtt várakozni, kiabál is, ha ugye szükségét látja, zúdítja a kritikákat az épp ott levő nővér fejére. És ha valaki próbálja csitítani, csendre inteni – mert azért valljuk meg őszintén, még mindig vannak türelmes, megértő, a másik munkáját tisztelő emberek is –, na, akkor kerekedik csak perpatvar.
Ülök a rendelő várótermében. A betegek beszélgetnek, vannak, akik zúgolódnak. Szidják a nővért. Mit csinál, miért nem nyit ajtót, talán operál? Ez már megszokott kérdés. Leül mellém egy hölgy, és azonnal méltatlankodni kezd: „Itt senki nem dolgozik? Mióta itt vagyok, még ajtót sem nyitott a nővérke!” Nem állom meg szó nélkül, közlöm, hogy a nővérke épp az imént hívta be a beteget vérvételre. Ugyanis reggel hét órától folyamatosan dolgozik, és megállás nélkül folytatja, miután megérkezik az orvos. A hölgy meg, amikor szólítják, meglepő módon mosolyogva indul befelé, mintha mit sem szólt volna az imént. Szíven üt a dolog.
Dóri tizenöt év után adta be a felmondását egy szakorvosi rendelőben. „Szerettem a munkámat, előtte kórházban dolgoztam, de amikor megszülettek a gyerekeim, egyre nehezebb volt beosztani az ügyeleteimet, hogy mindig legyen velük otthon valaki. Akkor jött a rendelői munka, kívánni sem lehetett volna jobbat. Gondoltam én” – kezdi a történetét. Idővel kiismerte főnöke rigolyáit, nem csoda, hogy egyre gyakrabban indult szorongva munkába. „Sajnos emberekkel dolgozni a legnehezebb. Gyakran fordult elő, hogy én voltam megjegyzéseik célpontja. Fájt, de hallgatnom kellett. Talán belefásultam, elfáradtam, nem tudom. Hogy mi lesz ezután? Fogalmam sincs. Először is, magamra szeretnék odafigyelni.”
Anikó ma már betegsége miatt nem dolgozik. „Az iskola elvégzése után ortopédiai osztályon kezdtem dolgozni, majd átkerültem a sebészetire. Bár nehéz munka volt, itt szereztem a legtöbb szakmai tapasztalatot.” Gyermeke születése után sclerosis multiplexet diagnosztizáltak nála, ezért néhány év múltán fel kellett adnia a hivatását. „Nagyon szerettem a munkámat, még a betegségem kialakulása után is dolgoztam egy ideig részmunkaidőben, ügyeleti rendelőben. Ám két év múlva felmondtam: eljött a nap, amikor el kellett döntenem, hogy a saját egészségemet helyezem előtérbe. Most már tudom, hogy még egyszer nem választanám ezt a szakmát. A nővérmunka nem sok megbecsülést kap, és sajnos, ahogy tapasztalom, a körülmények egyes osztályokon csak rosszabbak lettek. Egyre gyakrabban látom, akár rendelő előtt várakozva is, hogy bizony sok esetben siralmas a helyzet.”
Itt jutunk el arra a pontra, mikor egy nővér, hátrahagyva az álmait, élete célját, kilép addigi munkaköréből, és egész más utat választ, vagy külföldön kezd dolgozni mint ápoló. Van, aki néhány évi külföldi munka után visszatér, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Sokan viszont kint maradnak, vállalva a családjuktól való kétheti vagy hosszabb távollétet. Viszik magukkal addigi szakmai tapasztalataikat, és ha szerencséjük van, ott elismerik a munkájukat, és meg is fizetik.
„Hatalmas sokként ért, mikor 14 évi munka után, 2003-ban megszüntették az osztályt, ahol dolgoztam. Tizenegy nővért bocsátottak el – meséli Szilvia. – Mikor kezdtem, azt hittem, onnan megyek nyugdíjba. A három hónapos felmondási idő alatt más osztályon voltam, de aztán állandó munkát már nem tudtak adni. Egy intézetbe kerültem segédápolónak. Megalázó volt ez a beosztás, de szükségünk volt minden kis bevételre. Nagyon sokat elutaztam belőle ingázva a munka- és a lakhelyem között, közben pedig a lakásra felvett kölcsön is nyakunkon volt. Összeült tehát a családi tanács, és közös megegyezéssel 2005-ben én is belevágtam egy külföldi munkába. Nyelvórákra jártam, rengeteget tanultam, mert Ausztriában kezdtem dolgozni. Kéthetes távollét volt akkor a tét, és a legrosszabb időszakban mentem ki. Karácsonykor hagytam itthon a családomat, s csak az új évben jöttem haza. De nagyon sokat jelentett a támogatásuk, biztatásuk. Egy évre terveztem a külföldi munkát, és már a tizenötödik évemet töltöm kint. Megbecsülnek, szeretnek, és a családom sem szenvedett hiányt semmiben. Mindent megtettem és megteszek, hogy részese legyek az életüknek úgy, ahogy ők tartottak és tartanak ki mellettem.”
Természetesen minden igazi nővért megérint, ha egy beteg arról panaszkodik, hogy valahol nem veszik őt emberszámba, vagy figyelmen kívül hagyják panaszát, kérését. Amikor ezeket a sorokat írom, az emberek tapsolnak az egészségügyben dolgozók tiszteletére. Pedig lehet, hogy a megbecsülés, a megértés, a tanácsuk elfogadása és a legalapvetőbb tiszteletadás sokkal többet jelentene számukra.
Rajczi Emília
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/17. számában jelent meg❗️!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.