Hol vannak a tolerancia határai?

Nemrégiben „a Szlovákiai Magyar Pedagógusok 28. Országos Találkozóján, Rozsnyón kiosztották a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SZMPSZ) díjait”. Szkizofrén szóhasználattal a „Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat” is átadták. Még egyszer, ízlelgessük csak a szavakat: a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége „Felvidéki Magyar Pedagógus Díját”! De nem is ez ránt a laptopomhoz, hiszen ebbe már beletörődtem: szkizofrén szóhasználat, szkizofrén identitás, vagy annak hiánya vagy nem tudom, mije… Legyen.

Viszont egy antiszemita, xenofób és kirekesztő kijelentéseiről, a diákokat megfertőző ordas eszmék terjesztéséről hírhedt „felvidéki pedagógus” életműdíjat kapott. Nevét nem őt, hanem az olvasót óvandó nem írom le, s meg sem érdemli, hogy akár ilyen formában is tovább örökítődjék. Meg aztán a jelenségnek általánosabb vetületei is vannak. Ezért érdemes foglalkozni vele. Maga a döntés nemcsak a díjat odaítélő társaságot, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét minősíti, hanem (sajnos) a többi díjazottat is.

Fölvethető a kérdés, átvehető-e ilyen körülmények közt, ugyanannak a rítusnak a keretében, ugyanazoktól a díjat odaítélőktől, ugyanarra a színpadra felállva, a közös fotón ugyanúgy mosolyogva, ilyenekkel együtt a mégoly kiérdemelt és jogos elismerés? Nem fertőzi-e meg saját teljesítményemet ez a kénytelen-kelletlen közösködés? De kell-e feltétlenül közösködni? Nem lehet esetleg azt mondani, hogy nem, nem, köszönöm?

A díjazottak közt egy ember mindenképpen van, multikulturális és multietnikus családi háttérrel, amióta ismerem toleráns világszemlélettel, akin egészen konkrétan csodálkozom, hogy nem fordult sarkon, amikor szembesült ezzel a lehetetlen helyzettel. A botránytól való ódzkodás, vagy valamiféle rosszul értelmezett tolerancia munkálhatott benne? Lehet. De hát a toleranciának is vannak határai. Tudható, belátható ez Esterházy Péter nélkül is, de bekattan, hogy ezt valahol kifejtette. És persze a szentnek nem találom, hol is beszél arról, hogy az intoleranciával, az azt észre nem vevéssel szemben például nem lehetünk toleránsak. Hogy a toleranciának is megvannak a maga határai. Akárcsak az én kereső konokságomnak is, de azokon belül mégiscsak ráakadok (a konokság dicsérete!) a keresett helyre:

…a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések

– írja a 2000-ben született, Ama nagyon szép című esszéjében.

Az újságírónak, aki az eseményről tudósít, is lehetne persze annyi vér a pucájában, hogy a távolságtartó, objektív tájékoztatáson túlmenően véleményt is megfogalmaz. Mert a hír szent. De a vélemény, az szabad! Amennyiben az „egyetlen szlovákiai magyar (nyomtatott) napilap” ennyiben hagyja ezt a botrányt, akkor bűnrészes a szememben. És akkor most már a jövőben nekik se adjak cikket?

***

Nem hagy nyugodni a rozsnyói botrány, mert igen, az én szememben szégyenteljes botrány, ami ott történt, s eszembe jut, hogy a díjat odaítélők, a díjazottak, egyáltalán az ott ülő pedagógusok körében nyilván seregnyi magyar szakos volt, aki évről évre tanítja (és talán magyarázza, a diákokkal értelmezi is) Babits Jónás könyvét. Vajon eszébe jutott-e az ott ünneplők közül akár egynek is a híres sor: „vétkesek közt cinkos, aki néma…”, hogy legalább önmagában, belülről piruljon egy kicsit?

***

Ülök magam elé meredten, sehogy sem tudom az egészet megemészteni. Hogy hallgatólagosan megtűrjük magunk közt az efféléket, nagyon nincs ez sem jól, de lassan megszokja az ember. De hogy aztán még ki is tüntessük őket, s nem is akármivel, tehát nem egy egyszeri teljesítmény (mondjuk egy magasugrási csúcs megdöntése) okán, ami (elméletileg) még elvonatkoztatható is lehetne az illető egész habitusától, előéletétől, hanem életműdíjat adunk neki! Ezzel visszamenőleg is minden tettét, kijelentését elismerve, jóváírva. És nincs, aki az ott lévők közül felemelje a szavát. Vagy csak úgy, szó nélkül sarkon forduljon, s otthagyja az egészet.

Csak nézek ki a fejemből, s lassan beúszik az agyamba az a rendszerváltás előtt értelmiségi körökben gyakran hangoztatott szánalmas magyarázkodás, mely szerint az illető azért lépett be a kommunista pártba, hogy ott majd azt belülről bomlassza. Hol szemben, hol a hátuk mögött persze már akkor is kiröhögtük ezeket a szerencsétlen helyezkedőket, akik egyszerre akartak benn is lenni, meg kinn is… „Két helyen egyszerre, ó, de szép” – ahogy azt annak idején az LGT énekelte. Miközben tisztában vagyok vele, hogy a rockbanda metaforája annak idején legalább kétfenekű volt, s nem is biztos, hogy elsődlegesen a most szóban forgó helyzetekre alkalmazta, de engedjük meg, hogy ilyen értelmezése is elfogadható lehet. Most viszont már nevetni sincs kedvem, már csak azért sem, mert nem vagyok benne biztos, hogy az imént emlegetettek valóban kinn is, meg benn is szeretnének lenni. Lehet, hogy tényleg csak benn…  Amitől persze legalább tisztul a kép.

***

Ahogy így magamban füstölgök, megjelenik a másik, online szlovákiai magyar napilap, a főszerkesztő (részben) véleménycikke, melyben kiemeli, hogy az esemény „egyik érdekessége” az említett botrányos személy díjazása volt. Ezen a finomkodó „érdekességen” kicsit szintén fennakadok, merthogy ez azért jóval több, mint érdekesség. A továbbiakban viszont mélyebben is belemegy a kérdésbe, s a többi között a következőket írja az életműdíjazottról: „2011-ben azzal került be az országos sajtóba, hogy az elsők között vette fel a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítást lehetővé tevő magyar törvény alapján. Önként jelentkezett a szlovák hatóságoknál, így szlovák útlevelét elvesztette, amit sikertelenül támadott meg az Alkotmánybíróságon. Néhány évvel később antiszemita és gyűlölködő Facebook-posztjaival keltett figyelmet. »Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy tudjuk, hazaárulásért kötél, jobb esetben golyó jár. Remélem ezek a cionista férgek ki fogják érdemelni!« – írta a Facebookon…”

A vak is látja, jogos az életműdíj. Legalábbis bizonyos halmazon belül.

De ezekkel együtt? Nem, nem, köszönöm.

Mondhatta volna ezt ott Rozsnyón is valaki.

Bárki.