Együtt élni a rákkal

Mára elmondhatjuk, hogy a daganatok jelentős része a krónikus betegségek közé tartozik, ami azt jelenti, hogy akár áttétek esetén is jók a hosszú távú túlélési esélyek. Természetesen nagyon fontos az időbeni felismerés, a kezelés elkezdése, a szakemberek általi felvilágosítás vagy akár egy biztató szó. Mindezek mellett hatalmas jelentőséggel bír a beteg pozitív, életigenlő hozzáállása és a család szerepe. Mert ha ezek hiányoznak, hiába a test gyógyítása.

Élet az onkológián

Alena kicsit félve kezd történetébe. Még most sem hiszi el, hogy túl van a kemoterápián, annak minden nehézségével együtt. „Nőgyógyászom vette észre az elváltozást a petefészkemen egy rutinvizsgálat alkalmával. Azonnal további vizsgálatokat rendelt el, amik sajnos alátámasztották a gyanúját. Először kemoterápián kellett átesnem, hogy a daganat olyan méretűre zsugorodjon, amivel megműthetnek. A nőgyógyász a tőketerebesi onkológiát javasolta – itt már megjelennek a könnyek Alena szemében. – Nagyon féltem. Nem akartam itt hagyni a családomat. Az onkológia alkalmazottai minden helyzetben mellettem voltak. Annyi biztatást, nyugtató szót és megértést kaptam tőlük, hogy soha nem felejtem el. Ami pedig a legfontosabb, kezelésüknek köszönhetően javultak az eredményeim, hamarosan megműtenek.”

*

Amikor Gyula baráti köre megtudta, hogy daganatot diagnosztizáltak nála, azonnal jobbnál jobb tanácsokkal kezdték bombázni. „Mindenki azt kérdezte, miért nem mentem egy nagyobb kórház onkológiájára. Vajon miért mentem volna, vágtam vissza, itt is orvosok vannak, és nővérek. Akik ugyanúgy megadják, amire szükségem van. Szerintem a bizalom a legfontosabb. Úgy érzem, jól döntöttem, hogy nem hagytam másoknak beleszólni, amihez semmi közük. Ha a pozitívumokat kell keresnem, megtaláltam. Teljesen átértékeltem az életem, fantasztikus embereket ismertem meg mind a sorstársaim, mind az itt dolgozók között. Vannak közös témáink. Mivel a zöldségtermesztés, a kertészkedés a kedvenc hobbim, adok-kapok alapon még tanácsot is tudok adni, vagy én kapok néhány jó ötletet. Az itt dolgozó csapatnak köszönhetem, hogy nem adtam fel sem a munkámat, sem az élethez való ragaszkodásomat. Bár a kemoterápia utáni napok nehezebben elviselhetőek, én akkor is tovább tervezem és folytatom a mindennapjaimat.”

„Nagyon nehéz időszak van mögöttem és a családom mögött – mondja Margit. – Miután megtudtam, hogy tüdődaganatom van, teljesen megváltoztam. Mindennap csak arra tudtam gondolni, hogy itt a vég. Senkinek nem hittem, hogy lehet ez jobb is. Szinte az őrületbe kergettem a környezetemet az örökös negatív megjegyzéseimmel. Pedig annyi mindent megtettek és tesznek értem. Tudtam, éreztem, hogy nem jó ez így, de egyszerűen képtelen voltam magamnak parancsolni. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy belássam, igazuk van. Ma már erősebb vagyok. Vidámabb is, és a munka sem áll távol tőlem. Szívesen motoszkálok a kertben, vagy főzöm meg a kedvenc ételünket. Nagyon sokat köszönhetek az onkológián dolgozó orvosoknak, nővéreknek és ápolóknak. Rengeteg munkájuk mellett mindig van idejük a betegekre. Szinte alig várjuk, hogy bejöjjenek hozzánk egy kis beszélgetésre. Olyankor mindig feltöltődünk, és bizakodunk.” Talán kívülállóknak hihetetlen, bizony mosoly és vidám pillanat is rejtőzik odabent. „Amikor a kemoterápia alatt kihullott a hajam, kicsit fura érzés volt, de hamar orvosoltuk. Ott bent nincs szégyenérzet. Paróka vagy fejkendő nélkül közlekedünk. A mosoly, a nevetés akkor tör elő, amikor parókában nem ismerjük meg egymást. Például érkezéskor egy-egy kezelésre, vagy távozáskor.”

Erikánál két éve diagnosztizáltak emlőrákot. A kezelések megkezdése előtt láttam a rémületet a tekintetében. Kérdően néztem rá, ő csak egyetlen szóval mondta el, mi a baj. Legyintett és próbálta visszafojtani a sírást. Néhány hónap elteltével újra találkoztunk. Hosszú kendőjét jól elrejtette, azt mondja, látni sem akarja soha többé. „Nem mondom, hogy nem voltak nehéz napjaim. Kinek nincsenek, akinél rákot diagnosztizálnak. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hisz fantasztikus emberekkel találkoztam, akik mindvégig mellettem álltak. Elsősorban az onkológia alkalmazottaira gondolok. És persze új barátokat is szereztem a sorstársaim között. Annyit sütöttünk-főztünk, annyi finom receptet cseréltünk, hogy sokszor meg is éheztünk a jóízű beszélgetések alatt. Mióta kimondták, hogy tünetmentes vagyok, rengeteg időt töltök az unkáimmal és a barátnőimmel. Nincs ennél jobb érzés.”

Akiknek mindezt köszönhetik

Ahhoz, hogy kicsit jobban belelássunk az onkológia embert próbáló munkájába, Edit nővért – több mint negyven éve dolgozik az egészségügyben – kértem, meséljen az osztály mindennapjairól.

„Michal Licko doktor, akivel a belgyógyászati osztályon volt szerencsém dolgozni, szakképesítést szerzett daganatos betegek kezelésére. Az ő kezdeményezésére nyílt meg 1996-ban az onkológia a tőketerebesi kórházban. Talán a sok éves ismeretség és bizalom vezérelte, hogy belgyógyászati nővérekkel kezdte meg a munkát. Megszólított néhányunkat, és mivel az onkológiához a belgyógyászat áll a legközelebb, igent mondtunk. Sajnos, addig betegeinknek nem volt más választásuk, hosszú kilométereket ingáztak a lakóhelyükről a nagymihályi, a kassai vagy a pozsonyi onkológiára.”

Bár a munkamenet, a betegek ápolása és ellátása nem volt idegen számukra, szükség volt arra, hogy ismereteket szerezzenek az új kezelési metódust illetően. „Természetesen minden mást meg kellett tanulnunk. A kassai onkológián töltöttünk néhány hetet, hogy elsajátítsuk, amire szükségünk lesz. Nem kis odafigyelést igényel a gyógyszerek pontos adagolása. Itt nem hibázhatunk. Sokat jelent az egymásba vetett bizalom.” Az évek során egy nagyon jól együttműködő csapat állt össze, orvosaik ízig-vérig onkológusok, akikre bármilyen körülmények között számíthatnak a betegek és az ott dolgozók. „Nem tudunk különbséget tenni a betegeink között. Mindannyian tőlünk várják a reményt a gyógyulásra.” Ami erőt ad, hogy őszintén tudják őket biztatni. Hisz az ott megélt sok éves tapasztalatok alapján mindig tudnak pozitív példát felhozni. „Az első találkozás a betegeinkkel mindig szomorú és nehéz. De ahogy telik az idő, egyre jobban megismerik a környezetet, bennünket, barátokat szereznek, idővel minden megváltozik. Ha egy apró javulásról tájékoztatják őket, felcsillan a szemük, vidámabbak lesznek. Szívesebben beszélgetnek, családias hangulat alakul ki közöttük. És ez mindenkinek nagyon jó.” Igen, maguk az ott dolgozók is a legnagyobb örömmel fogadják, ha a beteg állapota jó irányt vesz. „Betegeink számára talán a másik legnagyobb segítség, amikor egy meggyógyult sorstárs is részt vállal abban, hogy ne veszítsék el a reményt. Csoportos beszélgetések alkalmával meséli el tapasztalatait, tanácsot ad. Ezek a kötetlen, igaz, néha nehezen induló beszélgetések nagyon jó hatással vannak mindenkire. Megváltozik a betegséghez való viszonyuk, látják a kiutat, azt, hogy mindig van remény, hogy soha nem szabad feladni.” 

„Az itt dolgozó csapatnak köszönhetem, hogy nem adtam fel sem a munkámat, sem az élethez való ragaszkodásomat.”

Nem mindig sikerül

„Az élet és a betegség kiszámíthatatlan. Természetesen a nehéz és szomorú pillanatok is hozzátartoznak a munkánkhoz. Előfordul, hogy egy betegünk hirtelen távozik, hisz az utolsó találkozás, kezelés alkalmával még semmi jele nincs a váratlan fordulatnak. Ez bennünket is megvisel. És természetesen vannak helyzetek, amikor sem a szavak, sem a tettek nem segítenek. Sajnos egy agresszív, elhatalmasodott variáns ellen tehetetlenek vagyunk.”

Üzenet

„A reményt soha nem szabad feladni. Ha csak egyikőnk is összefut valahol egy régi betegünkkel, akivel már hosszú ideje nem találkoztunk, az mindig jó érzéssel tölt el bennünket. Soha nem szabad elfelejteni, a rák elleni győzelem lényege a BIZALOM. Bízniuk kell az orvosukban, a kezelésben, a hozzátartozóikban és természetesen a GYÓGYULÁSBAN.”

Rajczi Emília írása

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 23-ai számában jelent meg.