Simona Stašová 2025-re tette át elmaradt születésnapi partiját

A koronavírus által előállt helyzet miatt sem esett kétségbe. Talált magának épp elég foglalatosságot, s az édesanyjával, Jiřina Bohdalovával, az ország lekörözhetetlen és a leginkább szeretett komikájával is sok időt töltött. Saját magát nem féltette a járvány miatt, inkább a hozzá legközelebb állókat. A szüleit. Nyolcvankilenc éves édesanyját, kilencvenkét esztendős édesapját és egykori olasz férjét, aki művészettörténetet tanít a római egyetemen. Idősebbik, harmincnégy éves fiának ő az édesapja.

Vegyük sorra élete legfontosabb embereit. Kivel hogyan tartotta a kapcsolatot az elmúlt hónapokban? A legnehezebb dolga, gondolom, az édesanyjával volt, aki természeténél fogva makacs, örökmozgó és talán irányíthatatlan is.

De most hallgatott rám. Otthon ült, vagy éppen tett-vett maga körül. Nagy örömömre volt benne annyi önfegyelem, hogy a lakást sosem hagyta el. Ezzel az én életem könnyítette meg. Nem kellett folyton ellenőriznem őt, hogy hol van, merre jár, kikkel találkozott, viseli-e folyamatosan a maszkot. Mindig tudtam, mit csinál. Rendszeresen jártam hozzá. Beszélgettünk, filmeket néztünk, kicsit borozgattunk… én már úgy tekintek ezekre a hónapokra, mintha ajándékba kaptuk volna a sorstól. Nagyon régen nem voltunk ennyit együtt. Az édesapám…

… aki a természettudományok doktora…

… szeizmológus és asztrofizikus. Az ötvenes évek elején költözött Prágából Ostravába mint bányamérnök, így iskolásként minden nyarat nála töltöttem. Igazán aktív életet élt. A tanulással sosem hagyott fel, de kilencven fölött már ne legyen egyedül az ember. Féltettem őt, hogyha netán valami baja történik, nem lesz, aki segít rajta. Ezért költöztettem fel Prágába, egy gyönyörű otthonba, hét percre a lakásomtól. Festői környezetben lakik, és gondoskodnak róla. A járvány előtt hetente háromszor együtt ebédeltünk, később pedig, amikor már veszélyes lett volna látogatnom őt, naponta hosszas telefonbeszélgetéseket folytattunk. Ez is boldoggá tett. Hogy még szorosabbra tudtuk fogni a kapcsolatunkat. Ilyen helyzetben az ember gyorsan ráébred, mi az, ami igazán fontos az életében, és mi az, amit annak hitt, és egyáltalán nem lényeges. Sokáig azt gondoltam én is, hogy a munkánál semmi sem lehet fontosabb. Hát nem! Abban is meg kell találni a mértéket. Hogy ne a pénz utáni vágy motiváljon bennünket. A jó kapcsolatok egyébként is megfizethetetlenek. És most nem csak a családi kapcsolatokra gondolok. A barátok is fontosak. Elsők mégis a szülők.

Olasz exférjével, nagyobbik fia édesapjával is szoros maradt a viszonya.

Eusebióval, nem túlzok, naponta beszéltem a járvány idején. Tudni akartam, hogy rendben van, nem betegedett-e meg. Szerencsére ő is átvészelte az egészet. Az egyetemek Rómában is zárva voltak, tanítania nem kellett, négy fal között foglalta el magát a könyveivel. Most is napra pontos híreim vannak az olaszországi helyzetről. Van olasz tévécsatornám, azon követem a történéseket. Ha rossz hírt közölnek, azonnal hívom Eusebiót, hogy halljam a hangját. Azokat sajnálom, akik alábecsülték a vírust. A spanyolokat, az angolokat, az amerikaiakat, a brazilokat. A cseh népre büszke vagyok. Krízishelyzetben mindig kiderül, van-e összetartás a nemzetben. Köztünk van. Példamutatóan összefogtunk. Aki csak tudott, maszkot varrt. Azután, hogy szabaddá vált az út a színházba, az előírásoknak megfelelően fél ház előtt játszottunk. Minden második sor üres volt, egymás mellett sem ültek nézők, csak akik együtt jöttek. A végén mindenki lelkesen tapsolt. Három hónap után először játszani felemelő érzés volt mindannyiunk számára. Várom, hogy ismét teltház előtt játszhassunk. Hallottam a nézők reakcióját, nevetését… más volt, mint a járvány előtt. Mintha érzelmi kapocs lett volna köztünk.

Mit tapasztalt magán a kényszerpihenő során?

Egyfajta belső megnyugvást. Jól éreztem magam. Ez most furcsán hangzik, tudom, de így volt. Nekem ajándékként jött ez a néhány hónap. Magamtól sosem álltam volna le. Hajtottam, ahogy az élet hajtott. Szerintem már a vesztébe rohant az emberiség. Ott álltunk a szakadék szélén. És akkor a Teremtő, a világmindenség ura vállon ragadott, és jól megrázott bennünket.

Vallásos?

Inkább hívőnek nevezném magam, de az igazság az, hogy babonás is vagyok, ami megnehezíti az életem.

S mivel tudja könnyebbé tenni?

A szabadságérzetemmel. Akkor vagyok a legboldogabb, ha azt csinálhatom, amit akarok. Engem a rendrakás is fel tud tölteni. Azonnal látom az eredményt. A könyveim között is most tettem rendet. Először is egy helyre kerültek, a lakás különböző pontjairól szedtem össze őket. Aztán külön polcot kaptak a történelmi, a színházi és az életrajzi kötetek. Ez négy napomba telt. Majd elkezdtem takarítani, a szekrényekben és a ruháim között rakodni, és amikor ezzel is készen voltam, nyugodt szívvel vetettem bele magam az olvasásba, s még angolul is tanulgattam.

Két fiú sokat foglalkoztatott édesanyjaként azt is elmondhatja: a család mindig első helyen állt az életében.

Erre mindig ügyeltem. Nagyon nehezen viselném, ha a gyerekeim számon kérnék tőlem, hogy hol voltam, amikor a legnagyobb szükségük volt rám. Az ő részükről ez a kérdés fel sem vetődik. Nem hallom egyiküktől sem, hogy te mindig csak dolgoztál, alig voltál velünk! Én ugyanis mindig úgy alakítottam az életemet, hogy a hivatásom ne ragadjon el tőlük. És most borzasztó hálásak ezért. Marco és Vojta is.

A Jan Hřebejkkel forgatott Kuckók óta, amelyben egy csillagszórótól lángra lobbant legendás cukorvatta-frizurája, egy egész tucatra való filmben játszott. Legutóbb a Lída Baarovában és a Volt egyszer egy paradicsomban kapott fontos szerepet. Hol érzi igazán elemében magát? A színpadon vagy a kamera előtt?

A legjobbkor tette fel ezt a kérdést. A kényszerpihenő idején döntöttem ugyanis el, hogy a jövőben kevesebbet fogok forgatni, sőt ha lehet, öt évig semmit, mert a színház teljesen kielégíti a színészi vágyaimat. Örülök, hogy minden darab szövege bent maradt a fejemben, és még a monodrámára is pontosan emlékszem. A konyhában tettem próbára magam, amíg nem játszottam. Elhívtam magamhoz a színházi súgót, és vele vettem át, vagy inkább neki adtam elő a Shirley Valentine-t. Tudni akartam, hogy nincs veszve semmi. Három hónap alatt háromszor volt nálam, és minden alkalommal átvettük a darabot. Bevallom, így is rettenetesen izgultam az első előadás előtt.

Pedig több mint tíz éve játssza a szerepet.

Jövő tavasszal kerül sor a 800. előadásra. A 650.-en, 2018 áprilisában Willy Russel, a darab angol szerzője is jelen volt. Minden szavából érezni lehetett, hogy nem udvariasságból dicséri az előadást. Öt perccel a kezdés előtt elbújtam a takarásban, hogy senki ne lásson. Ott adtam hálát a sorsnak, hogy egészségesek a szüleim, a fiaim, a három exférjem, és hogy ezt a zseniális darabot általam ismerhette meg a cseh közönség, és annak is eljátszhatom, aki írta. Nagy nap volt ez az életemben.

A magyar közönség is imádja Shirley Valentine, a negyvenes éveiben járó háziasszony történetét, aki hosszú ideje már csak a konyhafalhoz beszél, mert a férje nem figyel rá. Vándor Évának hívják a budapesti kolléganőjét, aki szintén évek óta, hatalmas sikerrel játssza az előadást.

És tudja, mi a siker titka? Rengeteg nő ismer magára Shirley Valentine alakjában. Segít nekik a darab. Minden nőnek, akinek a gyerekei már kirepültek otthonról, a férje pedig csak úgy elvan mellette anélkül, hogy együtt élveznék a hátralevő éveiket. Prágában tudok olyan pszichiáterről, aki gyógyszer helyett ezt az előadást ajánlja a pácienseinek. Na, ezt nevezem én abszolút sikernek! Ez még a vastapsnál is többet jelent számomra.

Igaz, hogy Dürrenmatt Öreg hölgyéhez nem volt bátorsága? Hogy Brünnben felkérték a szerepre, és nemet mondott a rendezőnek?

Igaz. Akkoriban rögzítette az előadást a Cseh Televízió – az édesanyámmal. Hogy nézett volna ki, hogy ő Prágában, én meg Brünnben játszom ugyanazt a szerepet? Azon vitáztak volna a kritikusok, hogy melyikünk nyújt jobb alakítást, az anyám vagy én? Engem ez kellemetlenül érintett volna.

A hivatásukon kívül van még valami közös szenvedélyük?

A főzés. De anyám abban is előttem jár. Elképesztő kreációi vannak. Mondja is magáról sokszor, hogy ha nem játszhatna, szakácsnőnek állna. A járvány legnehezebb heteiben is ő főzött. Az egész családnak. Én bevásároltam, vittem neki a nyersanyagot, ő pedig elkészítette, amit aznapra eltervezett. Tegnap például vadast főzött, knédlivel. A mobiltelefont a kezünkben tartva, a videokamerát bekapcsolva ettük a fiaimmal. Mi tömtük a hasunkat, anyám pedig élvezettel nézte, milyen nagyon ízlik a főztje.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 42. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene