„Jó cím – vélekedik Presser Gábor. – Azt gondolom, a cím fontos dolog, legyen pontos, legyen jó ritmusa, legyen jól kimondható, segítsen a közönségnek.”
Déry Tibor írta a darabot. Először – állítólag – egy amerikai lapban olvasott egy cikket, később egy németben, mert németül sokkal jobban tudott, az altamonti Rolling Stones-koncerten történtekről, az alapján indult meg a fantáziája. Egy vékonyka könyvben, regény formájában megírta a maga „képzelt” riportját. Beleékelt néhány eredeti, tehát hiteles cikket, tudósítást a koncert helyszínén lezajlott eseményekről, amiről mi itt, Európa közepén semmit sem tud(hat)tunk. Ezt az „egyéjszakás kalandot” spékelte meg aztán azzal, hogy miképpen alakul(hat) azok sorsa, akik 45-ben vagy 56-ban elhagyták Magyarországot. A darab, akárcsak a regény, Montanába helyezi az altamonti rockfesztivált, főszereplője pedig József és Eszter, egy disszidens fiatal magyar házaspár. Előbbi kétségbeesve keresi szeretett feleségét, aki titokban utazott el a fesztiválra, és a koncert hatása alatt elfogadta a felkínált kábítószert. Déry mással is dúsítja a történetet. Egy szíven szúrt fekete fiú halálával, meztelenséggel, melegséggel, a Pokol Angyalaival, mindazzal, ami innen nézve elrettentő volt, összességében pedig a nyugati társadalom elítélendő képe.
A regényből Pós Sándor rádiós rendező készített dramatizált változatot, amelyet először a Nemzeti Színháznak ajánlott fel, ahol hallani sem akartak a darabról. Így, kerülőúton jutott el a mű Marton Lászlóhoz, a Vígszínház fiatal rendezőjéhez, aki 1972 augusztusában azzal a szándékkal mutatta meg Presser Gábornak, hogy ebből előadást kellene csinálni. Októberben már Radnóti Zsuzsával, a színház dramaturgjával beszélgettek a darab megzenésítéséről. Később magnóra vették a zenés jeleneteket, Adamis Anna szöveget írt a dalokhoz (Menni kéne, Valaki mondja meg, Arra születtem, Ringasd el magad, Nem akarom látni, A fák is siratják, Add, hogy még egyszer lássam, Vinnélek, vinnélek…), és a következő év tavaszán, ötven évvel ezelőtt megszületett a mára legendássá vált előadás.
Almási Éva
„Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ez ekkorát fog robbanni. Hogy a lázadó fiatalok ezt ennyire fogják szeretni. Hogy az az életérzés, amely a dalokból árad, ekkora hatással lesz a közönségre. Tudtuk, hogy ilyen darab még nem volt magyar színpadon, hogy valami egészen újat csinálunk. Élveztük is nagyon a munkát, de elárulom: ezt megelőzően sosem hallgattam pop- vagy rockzenét. Engem a klasszikusok érdekeltek. Mick Jaggert és a Rolling Stonest nem is ismertem. A Madách Színházból mentem át a Vígbe vendégként, erre az egy szerepre. Meg is lepődtem azon, hogy átengedett az igazgatóm. Mintha sejtette volna, hogy később milyen sokat fog jelenteni nekem a Képzelt riport. Hogy majd kihat az egész pályámra. Mert ez történt. Nagyot lendített rajtam szakmai vonalon. Tahi Tóth László játszotta Józsefet, én voltam Eszter. Összeillettünk a színpadon. Minden alkalommal teljes odaadással vettünk részt a történetben. Emberileg is, művészileg is egy hullámhosszon voltunk.”
Lukács Sándor
„Kilenc évig játszottam Sheriff szerepét. Az összes számban benne voltam. Táncoltam, énekeltem. Volt két feszült jelenetem Koncz Gáborral és Kern Andrással. Nem úgy emlékszem a szerepre, mint a Mester és Margarita Wolandjára vagy Posa márkira, de szeretem. Fiatalok voltunk, Presser zenéje emelte nagy magasságokba az előadást. A csapatnak, a közösségnek is nagyon jót tett a darab. Összefogott bennünket. Marton László óriási húzása volt ez. Megújította vele a Vígszínház picit elidősödő közönségét. Felfrissítette. Megfiatalította. Olyan hangulata volt ugyanis az előadásnak, mint egy beatkoncertnek. Huszonévesek voltunk. Ha filmezni mentünk, vagy a szinkronstúdióba, és sietnünk kellett előadás után, a hátsó kijáraton szöktünk ki a színházból, mert a művészbejárónál fiatalok tömege várt ránk. Mindannyiunknak jólesett ez az óriási siker, elismerés, de ha utunkat állták az előadást követően, hogy gratuláljanak és autogramot kérjenek, mindenhonnan elkéstünk. Azt tudtuk, hogy nem ez a legjobb regénye Déry Tibornak, hogy Presser zenéje nélkül nem lenne akkora sikere a történetnek, mert bárhová vittük is az előadást, mindenütt tombolva fogadták. Belgrád híres nemzetközi színházi fesztiválján, a BITEF-en ugyanúgy, mint Bécsben, Pozsonyban vagy Prágában, a Rendi Színházban, amelynek akkor még Tyl Színház volt a neve. Ment akkor minden, kirúgtunk a hámból. U flekuból ki, U flekuba be. Élveztük az életet.”
Kútvölgyi Erzsébet
„Én futottam be elsőként a színpadra. Hát hogyne emlékeznék rá? De a stresszre is emlékszem, amit annak tulajdonítottunk, hogy élő beatzene szólt a színpadon. A beatnikek világáról szólt a darab pár évvel a woodstocki fesztivál után. Európában ez volt az első előadás élő beatzenére. Izgultunk, mert nem tudtuk, hogyan fogadja a közönség. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház akkori igazgatója ott állt jobb oldalon a színpadi bejáratnál, és onnan figyelte a történéseket. Húsz perc elteltével kiment, mert akkor már biztosra vette, hogy nem buktunk meg. Benyúlt a zakója belső zsebébe, ott lapult a fémből készült, lapos italtartó, meghúzta, és távozott. Nagyon jó volt, hogy ezzel az előadással külföldi, nagy színpadokon házalhattunk, és mindenütt elképesztően fogadták. A tehetség hatalma diadalmaskodott a színpadon. Hőskorszaka volt ez a Vígszínháznak, és én abban az évben, 1973-ban lettem a társulat tagja. De nem a darabbeli Kígyó nevű szerepem áll a szívem legfelső polcán. Oda Szent Johanna került, amelyet egy humánus rendezővel, egy humánus csapat közreműködésével formálhattam meg.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.