Jelek vagyunk…

Az Úr Jézus felsóhajtása, az emberek rosszindulatáról, megátalkodottságáról tanúskodik. Holott, annyi jelet adott már. Akik napjainkban is jelet követelünk tőle, talán észre sem vesszük, hogy kérésünk gyökere a megátalkodott elutasítás. Sőt, a Szentlélekkel végbe vitt csodáit a Belzebubbal való paktálással azonosítani, istenkáromlás.

Az istenkáromlók sohasem látják meg az Ő dicsőségét. Hitetlenségük miatt nem láthatnak olyan „jelet”, amivel az Úr minden kétséget kizáró módon igazolná isteni küldetését. Az Úr Jézus nem ad választ, jelet, mert nem is adhat, hiszen az már nem jel volna többé, hanem kényszerítő erejű bizonyíték. Ezért nem szállt le a keresztről, holott gúnyolói azt mondták, akkor hisznek neki. De Ő akkor sem és most sem az Isten hatalmától rettegő ember megadását kívánja, hanem választ az Ő számtalan jellel kinyilvánított, feltétel nélküli szeretetére. Eucharisztiázni hív Őáltala, Ővele és Őbenne. Jel lenni együtt, egymással, egymásért.

Egy szeretetkapcsolatban jelet követelni, azt mutatja, hogy az egyik fél vak azokra a pillanatokra, amelyekkel a másik nap mint nap elhalmozza. Ez a hit, a bizalom és a szeretet súlyos megrendülését jelzi. Innen pedig már csak néhány lépés a hazugság, a gyűlölet és az élet kioltása. Figyeljük csak meg azt a cinizmust, amellyel Káin válaszol Istennek öccse megölése után: „Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?” (Ter 4,9). Mintha bizony azon a címen, hogy önállóak és függetlenek vagyunk, jogunk lenne megtagadni a testvéri kapcsolatokat, a szeretetben való felelősségvállalást! Igenis, Isten egymás őrzőjéül is rendelt bennünket, felelősséggel tartozunk egymásért, mert nem különálló egyedek, hanem ugyanannak a Testnek vagyunk megannyi tagjai, mondja Barsi Balázs.

Kérjünk bocsánatot, ha Isten szerető jeleire mi is vakok voltunk, vagyunk. Ha nem láttuk, nem látjuk, nem fogadtuk el, nem fogadjuk el jeleit. Ha megfeledkeztünk róluk, és nekiálltunk újabbakat várni, kérni.

Bárcsak már soha többé ne akarnánk több jelet kicsikarni Istentől, hanem felidézve és megköszönve mindazokat a jeleket, amelyekkel örök javunkat szolgálja, végre mi is jelét adnánk Iránta és testvéreink felé gyakorolt hűségünknek és szeretetünknek. Bárcsak valóra válna számunkra is Ady igaza:

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Gábor Bertalan szepsi római katolikus esperesplébános

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene