Cogito: Fék nélkül élünk

A hatalmas fák lombjait gyengéden járta át a tompa, erősödni vágyó szellő. Ritmusosan szállingóztak a szebbnél szebben pompázó levelek: az egyik azonban esetlenül a babakocsiban mélyen alvó kislány arcába hullott, s ekkor hirtelen váratlan rácsodálkozással nyitódtak fel a gyermek élénk, ibolyakék szemei. Mosolygós arca az égbe tekintett. Tetszett neki, ahogy a babakocsi végighaladt vele az ismeretlen, még fel nem fedezett úton. A nap rávetült vidám, kerek arcára, mely szinte visszaverte fényét. A kislány felnevetett, egy pillanat sem telt el azonban, hogy nevetése alig hallható nyöszörgéssé változott át, ahogy érzékelte babakocsija egyre erősödő iramlását az erdő övezte keskeny és poros úton, majd halk szipogása éktelen, könnyekkel áztatott ordítássá nőtte ki magát, amire a kocsi elérte a meredek lejtőt, és könyörtelen száguldásba fogott, a sebesség olyan fokával, mely nem ismert kegyelmet. Az erőtlen, kisírt szempárt a röpke pillanatok alatt is újabb és újabb könnycseppek árasztották el, a gyermek megpróbált felegyenesedni a kocsiban, mintha körbe próbált volna nézni mély tekintetével, mintha bátyját kereste volna, aki magára hagyta őt. Ám a sűrű könnyek úgy borultak fátyolként szemére, hogy a tengernek tűnő, vad hullámzású folyót sem látta meg tőlük, ahova a lejtő egyenesen tartott. Fékre lett volna szükség…

A fékek gátolnak, mégis óvnak bennünket. Fék nélkül nem indulhatsz útnak, mert magadat vagy másokat sodorsz veszélybe, de folytonos korlátozások között, állandó fékezésben sem lehet előre jutni. Hisz hol tartana a világ ma, ha tudósainkba fékek szorították volna vissza kreativitásukat, ha nem küzdöttek volna saját igazukért, ha nem mertek volna kísérletekbe fogni és megvalósítani önmagukat: ha Giordano Bruno féket állít elméjébe, a törvények korlátozó hatására elfogadja, hogy a Föld lapos, vagy ha Leonardo da Vinci soha nem mer a repülés gondolatával eljátszani.

Vannak azonban olyan emberek is, akik kifejezetten fékezésre szorulnak, akiknek a belső biztonsági fékrendszerét a függőségbe hajszoló vágyak és a felhevült, ártóvá váló szenvedélyek hatástalanítják, megkeserítve ezzel családjuk életét. A féktelenség hatalmába keríti őket, és megtöri minden józanon tett ígéretüket, tiszta pillanataikban magukhoz ölelhetnek, letörölhetik felrepedt ajkadról a vért, miközben azt suttogják: „Hogy tudnálak én téged bántani? Mostantól soha nem nyúlok italhoz vagy droghoz!” És te hiszel, mindig hiszel neki, újra és újra, aztán másnap az egész kezdődik elölről. Talán örökre nyomot hagy majd bennem, ahogy kiskori barátnőm könnyek között meséli ezt nekem, és naiv gyerekként együtt akarunk megoldást találni… napjainkban azonban már ő is elvonón van.

Rengeteg szülő próbálkozik erős fékrendszer felállításával, sokszor a legkisebb szórakozási lehetőségeket is megvonja gyermekétől. Azt mondják nekik, a mai modern világ maga a pokol, holott a pokol valójában nem egy hely, hanem egy bennünk élő mélypont, mely olykor győz felettünk, és eluralkodik rajtunk. A túl szigorú korlátok közt nőtt gyerekek sok esetben egyéniségük, vágyaik egy részét kénytelenek visszafojtani, de többnyire, amint kikerülnek a szülői korlátozások alól, kitör belőlük a féktelen dac, és túl nagy hévvel akarják pótolni az elmulasztott élvezeteket, veszélyeket, kalandokat és élményeket, amelyek kimaradtak addigi életükből.

Én mostanában úgy érzem, hogy az idő is gyorsabban halad, mint régen. Generációnk a rohanó életvitelnek köszönhetően egyre inkább a féktelenség felé tart. Mintha manapság gyorsabban kellene élnünk. Kétlem, hogy régen is ennyire mozgásban lett volna az élet. Azt gondolom, ez az egyik oka annak is, hogy korunkban egyre több a lelki, illetve pszichés alapú betegséggel küzdő ember. Világunk egyre gyorsabban egyre látványosabb teljesítményeket vár el, noha önmagunk féktelen túlhajszolása is egyértelműen károssá válik egy idő után. Festina lente! – tartja a római mondás. Festina lente! – azaz Lassan siess! Talán máig ez a látszólagos ellentmondás fejezi ki a leginkább a mértéktartás és az önkontroll szükségességét, nem hiába festették fel annyi freskóra, vésték rá annyi érmére és idézték az ókortól Shakespeare-en át máig. Mottójának tartotta Augustus császár, de annak tartja a kortárs észt zeneszerző, Arvo Pärt is, aki ezen a címen komponált egy csodálatos zeneművet. A fék a művészet egyik alapelve is: a harmóniát csak a fékek helyes működésével tudjuk elérni. Nem véletlenül nevezte például Kosztolányi Dezső a rímet a vers „arany fékének”. Minden versforma, ritmus egyszerre felszabadító erő is, ugyanakkor fék is.

Ahhoz, hogy megtaláljuk a boldogságot, egyensúlyt kell teremtenünk életünkben, és meg kell tanulnunk jól használni a kéziféket, mely lelkünk gépezetét segít szabályozni. Még szerencse, hogy a képzeletben száguldó babakocsit meg lehet állítani. A kocsi lelassul, a bokrok ágai megállítják, a kereke belesüpped a folyóparti homokba. A kisgyerek megnyugszik és felkacag.

Legközelebb a Vasárnap különdíjasának, Kocsis Dórának az írását olvashatják.

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 14-ei számában jelent meg