Kép Somogyi Tibor/Canva
Tele van az internet különböző módszerekkel, hogy az ember hogyan vészelje át a karanténnal járó bezártságot, és ez még egy ideig alighanem így is lesz, ideje felkészülni a harmadik hullámra és így tovább. Ajánlanék én is egy szórakoztató módszert.
Pontosan emlékszem arra a napra, amikor rádöbbentem, hogy az idő egy átverés. Fojtott levegőjű, álmos vasárnap délután volt, vagy talán a nyári szünet egyik üresjáratos pillanata. Tomi barátommal a kopottas piros műbőr huzatos hintánkban ücsörögtünk az udvarunkon, ő szerette mindig eszeveszett sebességgel hajtani a hintát, de most nem ez volt a program. Elvont kérdésekről volt szó, mondhatni kocsmafilozófiai szinten, persze ez így az esetünkben anakronizmus, mert ezekben az időkben csak akkor jártunk a kocsmában, ha átküldtek minket kofoláért, csapolt sörért vagy Lacó bácsi egy csomag Marsért. Szóval nevezzük inkább hintafilozófiának. Nem tudom, honnan jött a felismerés, talán onnan, hogy úgy véltem, ennek a kis udvarnak, a világegyetem e jelentéktelen apró szegletének minden porszemét olyan pontosan ismerem, hogy ha valaki egy ilyen porszemet odébb tesz, vissza tudom tenni éppen ugyanoda, ahol addig volt. Márpedig ha ez lehetséges, ha minden eleme a körülöttünk lévő világnak visszarendezhető egy korábbi pozícióba, akkor erre a pozícióra felesleges a „korábbi” jelzőt használni. Hiszen ugyanolyan. Az a feltételezés, hogy az idő visszafordíthatatlan, egyszeriben olcsó és felszínes elképzelésnek tűnt, és az örökkévalóság nem volt többé valamiféle magasztos, elérhetetlen csoda, hanem egészen hétköznapi jelenségnek kezdtem érezni, amely éppenséggel ennek az unalmas délutánnak is minden egyforma pillanatát áthatja.
Így valahogy történt. Nem sejtettem semmit ekkor még az einsteini speciális relativitáselméletről, amely már régen megállapította, hogy egységes időfogalomról beszélni tévedés, és persze a kvantumfizikáról sem, amely még radikálisabban utasította el a hagyományos időfelfogást. Azt se tudtam, hogy van olyan, hogy entrópia, ami rendesen megtévesztheti ezt a bizonyos időérzékelést. Olyasféle megérzés volt ez inkább, mint amilyenről sok évvel később Jorge Luis Borges egyik esszéjében olvastam. Az idő újabb cáfolata az egyik leghíresebb és legnagyszerűbb Borges-esszé, amelynek egyik része egy kis elbeszélés, Érezni a halált címmel. Ebben a rövid szövegrészben Borges egy éjszakai sétájáról ír, amely egy különös és megkapó városrészbe vezette őt Barracasban, Buenos Airesben. Gyerekkora városnegyedének környéke volt ez, amely egyszeriben különös erővel hatott rá, és nemcsak képzeletben, hanem érzése szerint egészen valóságosan visszasodorta őt a múltba – illetve, ahogy ő fogalmaz, rálelt az örökkévalóság fogalmának pontos jelentésére. „Most így írom le: azoknak az egynemű dolgoknak a tiszta megjelenése – csendes éj, világos fal, vidéki, jerikóilonc-illat, ősagyag – nemcsak, hogy azonos azzal a képpel, amely ugyanazon a sarkon harminc évvel azelőtt tűnt elő, hanem – minden hasonlóság és ismétlődés nélkül – az a kép. Az idő, ha egyáltalán felfoghatjuk az azonosságát, csalódás: elég egy látszólagosan múltbeli pillanat meg egy látszólagosan jelenbeli mása, hogy közömbösségükkel és elkülöníthetetlenségükkel felbomlasszák az egységét.” Így hangzik a kulcsrész Scholz László fordításában. Nem tudományos cáfolat, sokkal inkább költői, ám van benne valami egészen ellenállhatatlan.
Most már némileg másképp látom, mint azon a nyomott vasárnapi vagy szünidei délutánon. Másképp utazom vissza a múltba, mint ahogy Billy Pilgrim tette Az ötös számú vágóhídban: nem tudok ott teremni hirtelen a gyerekkoromban vagy más pillanatokban. Sokkal inkább az az érzésem, mintha az az idő, ami például a gyerekkor ideje volt, továbbra is háborítatlanul meglenne valahol, és ha akarok, belepillanthatok. Látom például a mennyezetet magam felett a gyerekkori ágyamból, a fal apró egyenetlenségeivel és a ráragadt ecsetszőrökkel, és érzem az ujjbegyeimen az egykor az udvarunkon állt ezüstfenyő tűleveleinek a szúrását. Mindez megvan, mintegy párhuzamosan, mintha az idő egy végtelen sok vágányon egyszerre száguldó gyorsvonat lenne, amelyben benne ülni olyan, mintha egy helyben állnánk. Ha átpillantunk a szomszédos szerelvénybe, úgy látjuk, nem moccan.
Borges úgy írja, amikor elfogta az örökkévalóság megismerésének érzése, olyan volt, mintha halott lenne, és elvontan érzékelné a világot. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam: szokatlanul eleven érzés, hogy egyszerre ott lehetek különböző időkben, amelyeket az emlékezetem és a képzeletem rekonstruál. Ennél jobb módszert a bezártságból való kitörésre nem tudok elképzelni.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/2. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.