Tüskék és tövisek – Így él ma Tordy Géza

Örök érvényű filmek, kiemelkedő színházi alakítások kötődnek a nevéhez. A magyar film- és színházművészet utolsó bölényeinek egyike. Külvárosi legenda, Akiket a pacsirta elkísér, A kőszívű ember fiai, Húsz óra, Fekete gyémántok, 80 huszár. Csupa klasszikus alkotás. Egy év Kaposváron, kettő Szegeden, aztán a Vígszínház, a Madách Színház, majd 1967-től ismét Várkonyi Zoltán csapatának a tagja. A Vígszínház szellemiségének nagy örököse Tordy Géza. Főrendezőként dolgozott Veszprémben és a Budapesti Kamaraszínházban, művészeti vezetőként Győrben. Mindez már a távoli múlté. Hosszú évek óta egyedül a csend a társa. A legrangosabb díjakkal kitüntetve kivonult a szakmából. Sok mindenkiben csalódott, de egyvalakire különösen neheztel. Hogy konkrétan kire gondol, nem árulja el. Inkább csak megjelöli: vacak ember. Felkapja a fejét, amikor kimondom az illető nevét. Hallani sem akar róla, csattan fel a hangja. Jókora követ dobtam a látszólag nyugodt vizű tóba.

Beszélgetni sincs nagy kedve. Egyfolytában neheztel magára. Fortyog. „Mindig csak arról dumálok, amit utáltam ezen a pályán. Hol fájt, hol nyomott, hol szorított. Ilyen alkat vagyok. Fogékonyabb a rosszra, az élet sötétebb oldalára. Hálátlan vagyok a sorsommal szemben, az az igazság. Pedig mindent megkaptam, amire csak vágytam. Gyönyörű szerepeket, a legfontosabb díjakat. De az élet akkor is több fájdalomból és keserűségből áll, mint örömből. Boldogság? Ugyan már..!”

Megül köztünk a csend. Mindketten hallgatunk. Aztán ő tereli másra a szót.

„Főzőműsort néztem a tévében. Cseh konyhát. Marha jó receptek vannak. Jó lenne elmenni még egyszer az életben Prágába, és zabálni egy nagyot. De minden konyha nagyon jó, mert az emberek mindenütt szeretnek enni.”

Néha-néha ő is kezébe veszi a fakanalat.

„A betegségem alatt kénytelen voltam főzni. Hetente háromszor összekotyvasztottam valamit. Régen gyakrabban főztem. Most be kell vennem a gyógyszereket… egy pillanat… sokszor úgy elrakom őket, hogy órákig keresem.”

Más baja is van. Erélyesebb hangon szól.

„Nem vagyok már fickós, ne akard elhitetni velem! Gyenge vagyok. Nagyon rosszul hallok. Mi a lóf*sz legyen rendben egy ilyen öregemberben? Én már soha nem leszek rendben!”

Nyilatkozni sem szeret már. Ne hívják, ne faggassák, nincs hozzá ingerenciája.

„Mindig zavarba jövök, ha leírva találkozom a szavaimmal. Mást gondolok időnként, mint ami kifejeződik. Ne mondd, hogy pontosan fogalmazok! Nem igaz! Tam-tam-tam, csak verem a dobot. Milyen nap van ma? Szombat? Hány óra? Már? A francba! Igen, volt nem kevés jó is az életemben. Mindent Várkonyinak köszönhetek. Huszonegy éves voltam, amikor először szerződtem a Vígszínházhoz. Akkor még Magyar Néphadsereg Színház volt a neve. Onnan kerültem át négy évre a Madách Színházba. Akkor voltam Baradlay Jenő a Jókai-regény filmváltozatában. Utána hívott vissza Várkonyi a Vígszínházba. Ma már a szakma is boldogtalan. Hét éve, a Pesti Magyar Színházban játszottam utoljára, A konyhában. Egy leszázalékolt katona szerepében jelentem meg a második felvonás végén. Aztán lebetegedtem, és elment a kedvem a játéktól is.”

Törőcsik Marit hozom szóba, akiről ritkán nyilatkozik. Ez a kapcsolat is nyílt seb a lelkén. Máriássy Félix filmjében, a Külvárosi legendában találkoztak '57 tavaszán. Maga a film: hirtelen fellángoló szerelem a harmincas években. Ambrus Pista, a jó svádájú villamoskalauz és Anna, a részeges férje által bántalmazott fiatalasszony. Életre keltőik között három és fél évig tartó, szenvedélyes szerelmet szült a forgatás.

„Régen volt nagyon” – mondja olyan hangsúllyal, hogy félek, innen nincs tovább.

Hozzá is fűzöm gyorsan:

„Nem volt a férjem, de mindig a férjemként emlegettem” – nyilatkozta többször is Törőcsik Mari.

„Ezek csak olyan kis dumák voltak – konstatálja szomorkás hangon. – Jó, jó, abban a pillanatban őszintén gondolta, de teljesen bele volt habarodva Maár Gyulába. Senki nem értette, mi fogta meg a különleges kis lelkét Gyulában. Én nem bírtam végignézni az ő filmjeit. Szerintem diabolikus személyiség volt. Majd elájultam, amikor megtudtam, milyen hosszú ideig éltek együtt. Eleinte még igen, később már nem nagyon találkoztam velük. Emlékszem, a kapcsolatuk elején kint laktak Budapest szélén. Egy szörnyű lakótelepen, a kivezető út mellett. Ott kaptak lakást. Aztán a Gellért-hegyre költöztek, és onnan mentek egy idő után a Kosztolányi Dezső térhez közeli utcába. A végén Mari egyedül maradt Velemben. Már csak az ápolóira számíthatott. Voltam nála, meglátogattam. Ültünk egymás mellett a nagy bőrkanapén, amit annyira szeretett. Az unokaöccsével aztán elmentem a Tiszához, ahol Teréz és a párja beszórták Mari hamvait a folyóba. Senkit nem értesítettek róla. Én másnap voltam ott. Végigautóztuk a Tisza partját, sokat kérdezősködtünk, mire kinyomoztuk, hova kell mennünk. Ott dobtam be a koszorút a vízbe.”

Szó nélkül végighallgatom. Mély csend törik meg kettőnk között, amikor ismét megszólal.

„Eszembe jutott egy romantikus, téli történet, amelyet Marival éltünk meg. Nem volt lehetőségünk elutazni, kirándulni, kettesben eltűnni egy kicsit. Mindketten sokat dolgoztunk. Egyszer aztán mégis sikerült elhagynunk a várost. Egy vadászkastélyba hívtak meg bennünket. Pompás szobát kaptunk, fent a hegyekben. Tél volt. Reggel ragyogó napfényben, fehér hóban várt ránk a kétlovas szán. Egymás kezét fogva siklottunk végig a havas tájon. Vadász volt a kastély tulajdonosa. Fácánból készült levest és sült vadkacsát tálalt fel ebédre. Három napot töltöttünk nagy titokban azon az eldugott helyen, haláli nagy szerelemben.”

Máriássy Félix legendás filmje mellett egy dal is összehozta őket a televíziós kamerák előtt. Békeffy–Lajtai szerzeménye, a Hol van az a nyár? Ül Törőcsik Mari egy padon, s nem kevés nosztalgiával a hangjában énekelni kezd, majd megjelenik mögötte Tordy Géza, hogy ő is megidézze határtalan szerelmüket. „Hol van az a tűz, ami karjaidba űz? Hol van az a láng, hisz a szívem csupa gyász!” És visszahozzák egy nagy érzelem soha nem halványuló emlékét. Egyetlen pillanatra felcsillan szemükben a hajdanvolt szerelem.

„Fáj a derekam, a lábam, porckorongsérvem is van meg fél infarktusom. Magas a vérnyomásom. Reggel-este tömöm magamba a gyógyszereket. Én már tényleg nem az vagyok, aki voltam. Hogyan is lehetnék az ennyi idősen? Nincs már értelme semminek. Dühös vagyok. Nincs mit mondanom a világról. Keserűség, az felgyülemlett bennem sok! Mást nem is érzek már…”

Egri Márta
Jászai Mari-díjas színésznő

„Évek óta nem láttam Gézát. Nem volt munka, amelyben összefutottunk volna. Voltak évek, amikor együtt játszottunk a Vígszínházban. Például a Három nővérben. Kedveltük egymást. Hallottam, hogy mára megkeseredett. Akkor még életvidám, társasági ember volt. Koncz Gáborral állandóan ugratták egymást. Balázsovits Lajossal meg az egyik nagyon hiú kollégánkat. Egy társaságba jártunk, rengeteget nevettünk. Elegáns helyekre jártunk vacsorázni. A Hiltonban úgy ültük körbe az asztalt, mint Artúr király lovagjai. A Budapesten megnyílt első kínai vendéglőbe is együtt jártunk a Kacsa utcába. Összetartó csapat volt a miénk. Géza imádta apámat, ezért vigyázott rám. A színházban is rajtam tartotta a szemét.

A Három nővérrel, amelyben ő játszotta Tuzenbachot, én meg Irinát, Moszkvába is eljutottunk. Minden este másvalaki szobájában buliztunk a szállodában. Géza habzsolta az életet és a nőket is anélkül, hogy titkolta volna. Sosem leplezte az érzelmeit, a magánügyi problémáit. Szenvedélyes életet élt. Ha dühös volt, vagy lángolt a haragtól, arról is tudtunk a színházban. Akkoriban még nem volt mobiltelefon. A büfébe jöttek a hívások, és ő is onnan telefonált. Zengett a ház, ha beszélt valakivel. Nem volt diszkrét. Hangosan bonyolította az ügyeit. Mindig tudtuk, kivel hol tart. Olyan volt, akár egy őshím. Mindig izzott a tekintete. Egyenes, nyíltszívű embernek ismertük őt.

Ljubimov legendás rendezésében, a Bűn és bűnhődésben mindketten szerepet kaptunk. Ő volt Porfirij, én Dunyasa. Borzasztó nehéz munkafolyamat volt. Ljubimov orosz színházat akart, mi nem igazán tudtuk felvenni a fonalat. Nem értettük az ő speciális színházi nyelvét. Gézának is volt egy hangos szóváltása vele. Elmagyarázta Ljubimovnak, hogy a haraso magyarul harapósan hangzik. Ez nagyon beleégett az agyamba.

Amikor Géza Szolnokon rendezte a Pillantás a hídrólt, rám osztotta a feleség, Beatrice szerepét. Az sem volt problémamentes történet. Egy folyamatosan lángoló lelkű emberrel dolgoztunk együtt. Ha irányított, teljesen más állapotba került. Ha játszott, sokkal jobb volt a szemébe nézni. Partnerként csak repülni lehetett vele.

Nagyon erősen megölelném, ha találkoznánk.”