Széppé tenni mások életét – Interjú Tordai Terivel

Brossként sem akart ragyogni híres férfiak társaságában. Partikon villogni titokzatos filmsztárként. Ez mind távol áll tőle. Higgadtan tekintett sikeres külföldi kolléganőire. Még örült is, hogy szépek, vonzók, és csak úgy dübörögnek a színészi pályán, nagy léptekkel haladva előre. De magában azt mondta: „Jaj, csak nekem ne kelljen ilyen tempóban haladni!”

Kossuth-díjas művészként egy percig sem sajnálja, hogy több mint tíz nyugati produkció után visszaállt itthoni pályatársai sorába. Azok közé, akikre már a Nemzeti Színházban is felnézett ifjúkorában. Mellettük, itthoni közegben vágyott színészi babérokra. Meg is találták a drámairodalom nagy szerepei. Blanche A vágy villamosában, Hippolita a Szentivánéji álomban, Ranyevszkaja a Cseresznyéskertben, Sommerset Maugham Csodálatos Júliája, Shaw Warrennéje, a Macskajáték Gizája.

Különböző tévécsatornák egymás után vetítik a régi filmjeit. Az Esős vasárnapot, a Sellő a pecsétgyűrűnt, a Bob herceget, A Pendragon legendát, a Jó estét nyár, jó estét szerelmet, A névtelen várat. Legutóbb az 1966-ban készült Sok hűség semmiértben láttam, amelyben egy külföldi konferenciákra járó idős professzor gyengédségre vágyó, csinos feleségét alakította, aki körül zsonganak a férfiak, ám ő mégis kitart örökké fáradt, inkább csak önmagával törődő párja mellett. Ajtay Andor játszotta a férjét, Garas Dezső, Latinovits Zoltán és Darvas Iván voltak a hódolói, akiket valósággal elvakított finom, arisztokratikus szépségével, királynői alkatával. Ennyi év távlatából hogyan tekint erre az alkotásra?

Mi akkor el voltunk kényeztetve. De nemcsak a mi generációnk, hanem az előttünk járó nagyok is, akik felnéztek például Ajtayra vagy a háború előtti nemzedék többi nagy alakjára. Az Esős vasárnap és a Sarkadi Imre kisregénye nyomán készült A gyáva is abba a vonulatba tartozott, amely nemcsak a férfinézőket fogta meg, hanem a nőket is megérintette. De az értem rajongó urakat akkoriban nem igazán vettem észre, mert volt akkor egy hosszú, még a főiskola előtt elkezdődött szerelmi kapcsolatom, amelyben ugyanolyan hűséges voltam, mint az említett tévéfilmben Ajtay Andorhoz. Igen, tetszettem a férfiaknak, tudtam a közeledési vágyukról, csak nem figyeltem rá. Sosem voltam az a karakter, akinek párja van, s közben itt is, ott is learatja a sikert. Ha én ragaszkodom valakihez, akkor senki más nem érdekel. Nekem elég az ő szerelme, az ő imádata. Az a régi kapcsolatom aztán barátivá vált, de azóta is tart.

Fontos, hogy a színésznő magánélete labilis-e, vagy biztos alapokon nyugszik, amikor a kamera előtt hűséges asszonyt játszik?

Szerintem igen. Ha éppen akkor zűrös a magánélete, az nem jó, mert nem igazán jön át a kívánt hatás. De ezt csak most tudom, ennyi éves fejjel, hogy belejátszik a színészi teljesítménybe. Ez munka, amelyet én szerelemmel csinálok. Az a korszak pedig, amelyben egymás után kaptam a szebbnél szebb filmszerepeket, nagy ajándékok sorozata volt. Ami megmaradt bennem: a fiatalság mosolya, és hogy értékes dolgokat csináltam. Ez az érzés végigkísér az utamon. Vásárlás közben gyakran megszólítanak, mondják, hogy az életük része vagyok. »Milyen szép volt a művésznő! Most is szépnek tetszik lenni ‒ teszik gyorsan hozzá ‒, de hát akkor...!« Nagyon jólesik az elismerésük. Örülök, hogy az unokáim is látni fogják egyszer ezeket a régi filmeket. Szerencsére egyiken sem fogott az idő. Ma is érvényesek.

Még a témájukkal is.

A Sok hűség semmiért! Ugye a nőnek mindene megvan, csak épp a szeretetet nem kapja meg, arra nem jut energiája a gazdag férjnek. A hatvanas évek filmtémája átüt a mába. Hát nem érdekes?

Garas, Latinovits, Darvas mennyire engedték közel magukhoz? Vagy fordítva tegyem fel a kérdést? Tordai Teri miként tekintett rájuk? Mint a kor férfiideáljaira?

Garas Dezső az én szememben kifejezetten varázslatos személyiség volt. Sokkal izgalmasabbnak láttam őt, mint a gyönyörűséges Latinovits Zoltánt. Dezsővel rengeteget dolgoztam később is. Latinovitstól kicsit tartottam. Ő nem volt barátkozó típus. Három lépés távolságból csodáltam és tiszteltem. Baráti viszonyt Darvas Ivánnal ápoltam, élete végéig. Neki nemcsak a vonásai voltak finomak, hanem a lelke és a stílusa is. Az pedig nagyon tud hatni a nőkre. Rám is hatott. Vele mindig komoly dolgokról beszéltünk. Hogy mit olvastunk, milyen darabot próbálunk, kivel forgatunk. Közben megérintette a kezemet, vagy megsimogatta a hajamat, és az nekem mindig jólesett. Ő mindenkihez ilyen óvatosan közeledett.

Franz Antel osztrák rendező, akitől a hatvanas évek második felében a romantikus, kosztümös Susanne-filmek címszerepét kapta, hogyan jött a képbe?

Budapesten keresett színésznőt. Megmutatták neki az egész kínálatot. Később tudtam meg: öt képre bökött rá. Hogy ezeket a színésznőket kéri, velük szeretne találkozni. »Velük? De hiszen ő egy és ugyanaz a színésznő ‒ mondták neki. ‒ Teri Tordai.« Megnézett pár filmben, és engem választott.

CC és BB, vagyis Claudia Cardinale és Brigitte Bardot mellett lehetett volna TT a nyugati filmvilágban, de furcsamód ellenállt minden ajánlatnak, csábításnak, amelyek az itthoniaknál jóval magasabb régiókba repíthették volna. Ennyire józan tudott maradni? Vagy egyszerűen csak hazahúzta a szíve?

Ugyanezt kérdeztem évekkel ezelőtt egy fiatal magyar kollégámtól. Amerikában kapott remek filmszerepet, mégsem maradt kint. »Miért jöttél haza? ‒ faggattam őt. ‒ Nagyon jó sajtója volt a filmednek, a nyelvtudásod is megvolt a folytatáshoz, és sokkal többet kerestél volna, mint itthon.« Nagyon egyedül érezte magát, mondta. Megértettem őt. Azt érezte ő is, amit én annak idején. Ha jelentkezett volna egy magyar származású férfi, aki megfogja a kezem, egy menedzser... anélkül ugyanis nem megy! Ma már minden menő filmszínésznek ügynöke van, aki megmutatja neki az utat. Én mindent egyedül csináltam. Egyébként Delon, Belmondo, Claudia Cardinale vagy Sophia Loren is maradhattak volna Amerikában, mégis visszajöttek a szülőhazájukba.

Münchenben, Bécsben, Nizzában... mindenütt elegáns szállodákban lakott, bizonyára lesték valahány óhaját, kiszolgálták, mégsem ingott meg az elhatározásában, hogy itthon folytatja a pályát. Egyszer sem bánta meg?

Már németül is beszéltem kicsit, olvastam az újságokat, eladni nem tudtak volna, mégsem akartam kint maradni. Münchenben egy reggeli után Romy Schneider lépett az asztalomhoz. Addig csak filmekből és fotókról ismertem. Ő is ott forgatott, és felismert valamelyik újságból. Bemutatkozott, és azt kérdezte: »Kislány, ugye hazamész Magyarországra, ha véget ér a forgatás?« »Igen, természetesen« ‒ feleltem. Ez azért volt érdekes, mert Romyt átvették a franciák, akkor is francia filmben játszott, és már ott volt neki Delon, a szerelem, minden, de a szíve bizonyára őt is hazahúzta. Tehát tudta, mit kérdez tőlem. Én meg közben el voltam ájulva, hogy odajött hozzám, és megszólított. Értek engem kint felejthetetlen élmények, de ha egyedül vagy, és senkivel nem tudod megosztani, amit szeretnél, akkor nagyon nehéz. Nem jöhetett ki hozzám a szerelmem, nem kapott útlevelet, mobiltelefon sem volt még, és az édesanyám is itthon várt. Egyedül kellett döntéseket hoznom. Munka, család, kapcsolat... mindenben. Következetes vagyok, hűséges és ragaszkodó.

Élete legnagyobb luxusának mit tart?

Azt, hogy szabad vagyok, kimondhatom a véleményemet, senkinek nem kell hazudnom. Tudnék, hiszen azért vagyok színésznő. De nem! Közben most, hogy szabadon utazhatnék, mehetnék bárhova, nem megyek. Bécsben sem voltam húsz‒harminc éve. Hívtak a barátnőim, hogy »Teri, gyere, átugrunk egy napra!« Nem tudtak rábeszélni. »Tisztára olyan vagy, mint huszonhat éves korodban ‒ mondták. ‒ Akkor sem szerettél utazni, csak akkor, ha a helyzet megkívánta.«

Kik nyújtották a kezüket, miután hazajött Nyugatról? Kiktől kapta a legnagyobb segítséget?

Igen, ért néhány kellemetlenség akkoriban, mert itthon nem annyira örültek a kinti sikereimnek. De már nem foglalkozom ezzel. Nagyon hálás vagyok Szabó Istvánnak a Mephistóért. Ő vezetett vissza a magyar filmbe. Szobrásznőt játszom a filmben. Próbáltam mindennel jelentőssé tenni, mert nagyon örültem neki. Rettentő sokat jelent a színésznek, ha valaki bízik benne. Mészáros Márta az egyik Naplójában osztotta rám a szigorú, kommunista titkárnő szerepét. Az is boldoggá tett. Smink nélkül lehettem gonosz kis karrierista. Aztán jött az első nagymamaszerep. Azt is Mártától kaptam a Piroska és a farkasban. Negyvenhat éves voltam. Ilyen nagyságokkal dolgozhattam! A nemes vadak értem nyúltak.

Színpadon azóta Baradlaynét is eljátszotta A kőszívű ember fiaiban, és ha nagymama, akkor még Csiky Gergely Nagymamája is megtalálhatja. Egyébként is három unokája van.

Ha a Jóisten ad még kis időt, akkor talán ez is megvalósul. Tizenöt évvel ezelőtt az egyik fővárosi színházban már felkínálták ezt a szerepet, de az akkori elfoglaltságom miatt nem tudtam elvállalni. Vidéki lány vagyok, Egerből kerültem fel Budapestre. Ember tervez, Isten végez – szokták mondani nálunk. Isten akkor így rendelkezett. Van még időd, Teri! – nyugtatott. Nyolcvankét évesen azért már felmerül bennem a kérdés, hogy jó, jó, de mennyi? Aztán lehet, hogy majd kilencvenévesen ér utol a szerep. Legfeljebb humorosra veszem a figurát. Arisztokrata nagymama leszek, aki már kicsit süket. Amit akar, azt még megérti, amit meg nem, azt elengedi a füle mellett. A nézők meg jól fognak szórakozni rajta.

„Majdnem minden megvalósult a terveim közül” – jelentette ki nemrég. Mi az, ami nem?

Már mondom is! Főiskola után a Nemzeti Színházba kerültem, ahol Arthur Miller Bűnbeesés után című drámájában együtt játszottam Kálmán Györggyel, Váradi Hédivel és Törőcsik Marival. Huszonhárom éves voltam. Ez még a külföldi filmek előtt volt. Azt hittem, pontosabban abban reménykedtem, hogy a Nemzetiben fogok megöregedni, az ottani csapattal. Hogy majd ott jönnek az idős szerepek, de végig, többségében ugyanazokkal a partnerekkel. Ez sajnos nem valósult meg. Szerepálmom nem volt, de nyolcvanéves koromig abban a társulatban szerettem volna játszani. Minden másképp alakult. Már az épület sem ugyanaz, és a régiek közül elmentek sokan. A pályám rákényszerített, hogy tessék rugalmas lenni, Terike! Nincs olyan, hogy leülünk, és nézelődünk. Változik a világ, változnak a helyzetek, és mások a kollégák.

Ez minden, amit csendben elsiratott magában?

Hogy hiányzik-e még valami? Azt is elképzeltem, hogy lesz egy társam, akivel kéz a kézben megyek majd végig az életen. Hogy ott hegedül majd a másik szobában, mert a zenéhez én nem annyira értek, de hogy ő eljár velem az Operába és hangversenyekre. Ez is kimaradt az életemből. Most meg már sem időm, sem energiám nincs egy társra Lili lányom és az unokáim mellett. Nem álmodozom milliomos férjről, csak megértő párról, aki majd fogja a kezem, de egy színésznő élete nem mindig úgy alakul, ahogy szeretné. Viszont annyi szépet kaptam a sorstól és a felmenőimtől, hogy úgy érzem, most nekem kell szebbé tennem mások életét. És van is mivel, ez a lényeg!