Lángok, belek, vészmadarak – A fiú és a szürke gém

Nem volna túlzás azt állítani, hogy a Ghibli stúdió nyugatiak millióival kedveltette meg a japán rajzfilmművészetet: spirituális mesefilmjük, a Chihiro Szellemországban a mai napig az egyetlen anime (japán animáció), mely Oscar-díjat nyert, A fiú és a szürke gémnek azonban minden esélye megvan, hogy javítson a statisztikán.

Tolóajtó és vízhimba

A történet a második világháború alatt kezdődik, amikor főszereplőnk, az ifjú Mahito egy kórházi tűzben elveszíti édesanyját. Pár évvel később apja már továbblépett; új, várandós feleségével és fiával egy vidéki birtokra költözik. Mahito azonban nehezebben engedi el a múltat: visszahúzódik, antiszociális lesz, hangulatán pedig a birtokon tanyázó, beszélő szürke gém sem javít, aki rendre gúnyolódik vele. A film alaphelyzete megnyerő, az első órában viszont szinte semerre sem halad. Mahito és a gém heves viszonya lassacskán, rövid összetűzések során, ráérős életképek pillanatnyi szüneteiben épül ki.

A látvány az első pillanatban lenyűgöz. A Ghibli jellegzetes rajzstílusának köszönhetően a szereplők szinte azonnal szimpatikusak vagy bizarr módon visszataszítóak. Mahito egy harmadik tábort képvisel: határozott, öntudatos, ám szokatlanul néma főhős, aki nem hív minket kalandra, ám annál szívesebben kísérjük őt kéretlen útitársként. Öröm elmerülni a film részletgazdag világában, rácsodálkozni a főhős lába alatt ropogó kavicsokra, a gondosan meganimált rizsgőzre – a relaxáló élmény kimondottan veszélyes lesz majd azokra nézve, akik unják a lassú felvezetést. Bóbiskoló nyugalmukból azonban bivalyerővel zavarja majd fel őket a félidő, ahol végre kezdetét veszi Mahito valódi utazása – újdonsült nevelőanyjának ugyanis nyoma veszik, a fiú pedig, oldalán a kiállhatatlan gémmel, a keresésére indul egy ismeretlen, varázslatos világban.

Tűzvihar és földrengés

Fontos leszögezni, hogy A fiú és a szürke gém nem gyerekfilm. Bár mifelénk az animációs filmeket egyértelműen ehhez a korosztályhoz kötjük, a Ghibli meséje nem véletlenül 16-os karikás. A főszereplőt állandó víziók gyötrik anyjáról, akit elnyeltek a lángok, és a túlvilág első ránézésre aranyos, buborékszerű lényeiről is hamar kiderül, hogy óriáshalak óriás beleit falják, hogy szép gömbölyűek lehessenek. A valódi gyomrost mégis egy egyszerű jelenettől kapjuk: Mahito végignézi, ahogy egy sérült pelikán meghal. Nem hagy hátra sem bölcsességet, sem tanulságot, utolsó szavaival csupán halála szükségtelenségére világít rá. Erre a figurára odáig akár „gonoszként” is tekinthetünk, itt azonban egyértelművé válik, hogy A fiú és a szürke gém világa az efféle egyszerűséghez túl bonyolult... és egyben túl hétköznapi.

Hétköznapi, mert nincs szüksége színpadias gesztusokra, túlzó jellemjegyekre vagy katartikus fordulatokra ahhoz, hogy hiteles képet fessen szeretetről, szánalomról és tragédiáról. Világa a népmesékéhez hasonlóan a felnőtt értékeken alapul, természetesnek látja az erőszakot, magától értetődőnek a törődést. Mindez egyszerre létezhet. Éppen úgy, ahogy egy fiú és az anyja fiatalon, egymás mellett, vagy egy ösztönlény pelikán és egy civilizált papagáj, ugyanabban a világban. Bonyolult, mert szabályai kifürkészhetetlenek, egyszerű, mert nem is várja el, hogy kifürkésszük. A film akkor működik a legjobban, ha hagyjuk magunkat elveszni a részleteiben, radikális gondolataiban, magyarázkodni vonakodó jellemeiben, álomszerű eseményeiben. Pszichedelikus élmény, de nem az a fajta, ami csapdába ejt, hanem az, amelyik felszabadít, és egy időre elhiteti velünk, hogy néhány játékkocka megoldhat minden problémát, és egy fiú is visszakaphatja az anyját.

Aztán hirtelen véget ér, és kigyúlnak a fények. Mi pedig pár percig csak nézünk magunk elé, mint minden alkalommal, amikor jóindulatúan átvernek az álmaink.