Kudlik Júlia: „Képernyőn nem vagyok, de élek”

Az interjú a komáromi Kikötő Polgári Szalon rendezvényén elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata. Kudlik Júliával Bödők Gergő beszélgetett.

Az utóbbi években mintha kifejezetten kerülné a nyilvánosságot, ritkán ad interjút. Sokak szerint egyenesen remeteéletet él? Valóban így van?

Nem tudom, milyen a remeteélet. A családom a nagyvilágban szanaszét él, a férjemnek tizenkilenc éve már égi születésnapja is van, gyermekünk nincs, ezért valóban egyedül vagyok. De egyáltalán nem élek remeteéletet. Remekül elvagyok. Igyekszem jól beosztani az időmet. Rengeteget olvasok, és elég sok meghívásnak eleget teszek. Nem tudom, mit kéne még csinálnom. Az egész életem a nézők szeme láttára zajlott.

Lenne egyébként a média részéről igény arra, hogy rendszeresen megszólaltassák?

Igen, sokáig legalábbis volt. De aztán leszoktak róla, hogy ostromoljanak, mert nem állok kötélnek. A televíziókból is egyre gyakrabban keresnek, hogy ilyen-olyan műsorokat vezessek. Amikor 2001. november 30-ával megszűnt a munkaviszonyom a Magyar Televízióval – ami egyébként első és utolsó munkahelyem volt –, akkor úgy döntöttem, hogy véget ért a nyilvánosság előtt élt életem. Lezártam az életemnek egy szakaszát, és elindult egy másik. De attól, hogy nem vagyok képernyőn, még élek. Amikor képernyőn voltam, akkor sem az volt a legfontosabb számomra, hogy látnak.

Nagyon korán került a médiába. Még húszéves sem volt, amikor a Színház és Filmművészeti Főiskolára való sikertelen felvételijét követően a Magyar Televíziónál alkalmazták.

Volt ennek előnye is: rengeteget tanultam. Ahhoz, hogy akkor valaki a Magyar Televízióba kerülhessen, mindenképp kellett egy egyetemi diploma, legalább két nyelv középfokú ismerete, és másik hat nyelven a kiejtési szabályok ismerete. Nekem mindezek helyett volt egy érettségim. Valamiért mégis bizalmat kaptam, és éltem is ezzel. Az egyetemi diplomát később megszereztem, magyar népművelő szakon kezdtem, magyar szakos középiskolai tanár vagyok, angol és spanyol nyelvből letettem a középfokú nyelvvizsgát. Ha kaptam egy feladatot, akkor azt a legjobb tudásom szerint próbáltam megoldani.

Szinte védjegyévé vált az a kellemesen búgó, andalító hang. Az igaz, hogy tizennyolc évesen a Magyar Rádióhoz azért nem vették fel, mert azt mondták, hogy ez egy negyvenéves nő hangja?

A hangom egyrészt „születési hiba”, másrészt pedig gyerekkoromban kivették a mandulámat, és a műtét során megsértették a hangszálaimat. Ezért nagyon sokáig mutáló fiúhangom volt. Később elkezdett kitisztulni. Akkor meg volt egy autóbalesetünk, egy kanyarban nekimentünk az oszlopnak, a torkommal nekiestem a csuklómnak, a fejemmel levertem a visszapillantót, és amíg néztem, hogy a férjemmel mi történt, eltörtem az orromat. A lényeg az, hogy kaptam egy gégerepedést. Ekkor már televíziós voltam. Hosszú ideig szinte naponta jártam injekciókra. Az operaház gégésze volt az orvosom, ő sem volt biztos abban, hogy valaha lesz hangom. Amikor arra kértek, hogy újra szólaljak meg, nem mertem. Ekkor jött egy ápoló, belém szúrt egy injekciós tűt, én pedig felordítottam. Kiderült, van hangom.

Nemsokára lesz kereken hatvan éve, hogy először képernyőre került, 1964. február 29-én. Hogyan emlékszik erre?

Megjelentem a képernyőn, és valami olyat mondtam, hogy „Kedves nézőink, matematikaóránkat látták, tíz óra húsz perckor környezetismeret-óránk következik.” Valami ilyesmit csicseregtem. Anyukám és apukám rosszul lettek. Apukámnál az egész vállalat a tévét nézte. De én ezt soha nem így fogtam fel. Senki nem hiszi el, hogy én egy ugyanolyan ember voltam, vagyok, s a hátralévő kis időre még maradok is, mint az olvasók közül bárki. Nekem ez a munka jutott. Negyven évig egy rideg technikai eszközön keresztül próbáltam meg családtag lenni, ott ültem a szobák sarkában, ha úgy tetszik. Mert a múlt század utolsó harmadában mi, televíziósok valamennyien családtagnak számítottunk. S megpróbáltunk valamifajta értéket létrehozni, és azt átadni a nézőknek.

Kellemes nyugalom áradt önből a képernyőn keresztül. Ezt hogyan érte el? Nem volt önben drukk, hogy egy egész ország nézi azokat a műsorokat?

Nagy igazságot írt le Mark Twain, aki szerint két fontos nap van az életedben: az egyik, amikor megszülettél, a másik pedig, amikor rájössz, hogy miért. Szerencsére nagyon hamar rájöttem arra, hogy mi a dolgom a világban. Hadd legyek sokak hasznára! Ez az én e világi feladatom, s Gárdonyi szavait követve próbáltam és próbálom ma is tenni a dolgomat: „Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet, és menj oda, hol fázik a szeretet.”

Mindig nagyon csinos volt a képernyőn. Volt egy stáb ön mögött, aki ebben közreműködött, vagy szabad keze volt abban, hogy mit vett fel, és milyen frizurája volt?

Annak idején mindenkinek saját ruhatára volt. Így azután előfordult, hogy ugyanazt a ruhát többször is viseltük. Amikor a heti beosztást készítették, arra azért figyeltek, hogy élőben három alkalomnál többet ne szerepeljünk. Így azután volt elég időnk pihenni, és felkészülni is az adásokra. S nem untak ránk a nézők. Arra tanítottak minket, hogy a televízióban rendkívül fontos az emberi arc. Ezért semmi olyan nem lehetett rajtam, a háttérben, a díszletben vagy a fülemben, ami elvonhatja a figyelmet arról, amit mondok. Ezzel szemben ma az van, hogy a bemondó hasán látszódik az árfolyam, a füle mellett, hogy hány fok van, s a szalagcímekben is más hírek vannak feltüntetve. Minden mozog és villog. Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a néző ne arra figyeljen, ami elhangzik.

Igaz, hogy kivételes memóriája van, és nem használt súgógépet, mert megtanulta a felkonferált szövegeket?

Valóban megtanultam a szövegeket. Úgy kezdődött, hogy 1964 májusában rám bízták a Delta című tudományos híradó vezetését. Ez akkor egy hónapban egyszer jelentkezett, mindig vasárnap este hat órakor. Várhelyi Tamás főszerkesztő megírta az összekötő szövegeket. Én leültem egy kamera elé, és előre felmondtam a szövegeket, amik közé vágták azután a filmeket. Amikor az első ilyen alkalom volt, akkor bementem, leültem, és elkezdtem mondani a szövegemet. Mindenki ledöbbent, hogy én ezt kívülről mondom. Erre azt feleltem, hogy szerintem sokkal emberibb dolog, ha szemtől szembe beszélek az emberekhez, mintha csak olvasnám, és a fejem tetejét látnák. Mindig alaposan utánajártam az adott témának, és soha semmi olyat nem ejtettem ki a számon, amit nem értettem. A hitelesség és az igényesség mindig fontos szempont volt az életemben. Nemcsak a képernyőn, hanem a magánéletben is.

Nyilván számtalan emlékezetes története van a televíziózásról. Említene egyet?

1989 decemberében advent utolsó hetében jártunk, lelkesen készítettük az alkalomhoz illő műsorokat, s mint egy rendes családban, mindenkinek megvolt a feladata: volt egy páros, aki a stúdióban töltötte be a házigazda szerepét, volt, aki a piacra ment egy háziasszonnyal bevásárolni a karácsonyi menühöz, közben persze körképet adtak a választékról, az árakról. Ötleteket adtunk az ünnepi terítéshez, lakásdíszítéshez. Felidéztük a régi idők ünnepi hagyományait, szokásait. Közben persze az állandó műsorok – híradó, sporthírek, időjárás-jelentés – is jelentkeztek. Sütöttünk, főztünk, mindenütt fenyő- és gyertyaillat terjengett. Úgy tűnt, együtt készülődik az ország népe a karácsonyra… És akkor kitört a romániai forradalom! Mit tegyünk? Hogyan ünnepelhetünk, amikor a szomszédban a szeretet és békesség helyett ütik, verik, lövik egymást? Ráadásul a testvéreinket! Minden programunk előkészítve, leszervezve több napra. Akkor tartottunk egy válságstábot.

Önnek mi volt a javaslata?

Én csak annyit mondtam, hogy az asszonyok a háborúban is szülnek, gyermeket szoptatnak, főznek, és próbálják tenni a dolgukat, mert az élet pártján állnak, és az élet nem áll meg. Próbáltam ezzel indokolni, hogy az eltervezett programot kezeljük lazán, s közben a szomszédban zajló eseményekről is tájékoztassuk az embereket. Végül a stúdió egyik sarkát berendeztük „hírsaroknak”, asztalokkal, székekkel, monitorokkal. Riasztottuk a külpolitikai újságírókat, román tolmácsokat, szakértőket. A műsorfolyam pedig ment tovább, s amikor az események indokolták, azonnal kapcsoltuk a „hírsarkot”. Alig telt el néhány óra, és a Szabadság téren megjelentek az első személy- és teherautók Pest környéki településekről befőttekkel, konzervekkel, tartós élelmiszerekkel. „Hoztuk, hogy továbbítsák a határ túlsó oldalára” – mondták a sofőrök. Egy kézi kamera operatőröstől rögtön kiment, és már mutattuk is, hogy mi történik. Másnapra már vidékről is jöttek gyógyszerekkel, kötszerekkel, takarókkal, ruhaneművel, gyerekjátékokkal, tisztítószerekkel megrakott teherautók, hogy segítsenek. Erre senki nem számított, nem voltunk rá felkészülve. Volt, amelyiket tovább tudtuk küldeni a határra, s ott már a körzeti stúdiók munkatársai is dolgoztak, és mutatták, mi történik. Megható, megindító, megrendítő, egyben lenyűgöző élmény volt – gondolom, nem csak számomra – ez a spontán összefogás, megmozdulás, segíteni akarás úgy, hogy senki nem kérte. Mindezt az váltotta ki az emberekben, amit láttak, amit a tévében mutattunk. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy mekkora hatalom a média, és milyen hatalmas a felelőssége annak, aki ennek bármilyen szintjén részt vesz vagy szerepet vállal!

Legendás a barátságuk Antal Imrével, akivel olyan műsorokat vezettek együtt, mint a Röpülj páva és a Szeszélyes évszakok, de említhetném a Kész cirkusz című kétrészes produkciót vagy a Táncoló nagyvilágot is. Hogyan emlékszik rá?

Amikor megszületett a Röpülj páva című népzenei műsor ötlete, az Imre mellé kerestek műsorvezetőtársnak egy hölgyet. Így kezdődött a mi kapcsolatunk. Imrus külön fejezet az életemben. Olyan volt számomra, mintha a bátyám lett volna. Nagyon sokat tanultam tőle, és sok mindent köszönhetek neki. Mellette nem lehetett unatkozni! Állandóan észnél kellett lenni! Belőle nem lehetett felkészülni. Az agya gyorsabban járt a fénysebességnél. Igazán öröm és megtiszteltetés volt, hogy vele dolgozhattam.

Meglepetésre 2001-ben felmondtak önnek a televíziónál. Van-e még önben emiatt rossz érzés, neheztelés?

Nincs, és sosem volt. Nem az volt sajnálatos, hogy valami véget ért, hiszen egyszer minden, az élet is véget ér, hanem az, ahogyan történt. Méltatlan volt a nézőkhöz, az intézményhez és hozzám. De nem sírni kell, hogy valami véget ért, hanem mosolyogni és örülni, hogy a részese lehettem.

Milyen viszonyban van a korával?

A fiatalság a lélek állapota, és semmi köze az évek számához. Egyesek öregszenek, mások éretté válnak. Esetemben az életkor csupán egy szám. Az évek ráncossá tehetik a bőrt, de az érdeklődés hiánya a lelket teszi ráncossá – szoktam mondani. Az élet ajándék, akkor is, ha nincs piros masnival átkötve. Az évek során pedig szépen lassan, fokozatosan kell kibontani, hogy ne szaggassuk össze a csomagolóanyagot. Minden e világi mulandó, és azt se felejtsük el, hogy öregségünket – amely szintén ajándék és feladat is egyben – fiatalon alapozzuk meg. Fontos a belső béke, a test harmóniája és leginkább önmagunk elfogadása. Nem tökéletesnek, hanem teljesnek kell lenni, az időt pedig nem eltölteni, hanem betölteni kell! Azt olvastam valahol, hogy az ember akkor kezd megöregedni, amikor reggel cél nélkül ébred, és este remény nélkül fekszik le. Én azt mondom, hogy szeretettel és humorral kell élni az életet! A szeretet a megértéséhez, a humor pedig az elviseléséhez kell.