Százharminc filmjével Derzsi János a legtöbbet foglalkoztatott magyar színészek egyike, és a legjelesebb magyar rendezők alkotótársa. Tarr Béla, Fehér György, Bódy Gábor látomásainak emblematikus arca, de dolgozott Szomjas Györggyel, Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal is. Betyárként, haramiaként, pusztai farkasként lépett be abba a sorba, amelyben marcona külsővel és megtépázott belsővel győzött ellenség és fehérnép felett. Szelíd lelke ellenére a legtöbbször erőszakos vadembereket játszik. Öl, pusztít, betör és rabol, miközben szeretni, ölelni és ragaszkodni is nagyon tud.
Első filmjében, a dunántúli szegénylegények végnapjait felelevenítő Rosszemberekben a nyomor és nincstelenség ellen küzdő Gelencsér Jóska szerepében igazán elemében érezhette magát, hiszen vidékről került Budapestre, behatóan ismerve az alföldi lét minden velejáróját.
Nyírábrányban nőttem fel. Az utóbbi években ritkán járok arrafelé. Az idén sem voltam, de tavaly igen, az 52. általános iskolai osztálytalálkozón.
Megismerték a régi társai?
Ők engem igen, hiszen sokkal többször látnak, mint én őket. Én a nevüket kerestem. Nem mindegyikükre emlékeztem. Öregszem. De jó volt. Visszamentem egy kicsit a gyerekkoromba. Szép volt, bár kaptam verést is az apámtól, nem keveset. Bottal, vinklivel, amit éppen felkapott. Kemény volt.
Meg tudott bocsátani neki?
Persze. Ő volt az úr a háznál. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. Nem örültem, ha megvert. El kellett viselni. Anyám és a nővérem nem tudtak megvédeni. Tilos volt nekik. A nyári konyhában, az ágyban itattak, simogattak, puszilgattak.
Mikor elégelte meg az egészet?
Tizenhét éves lehettem. Apám baltát fogott, én kést. Úgy dobta el a baltát, hogy a kapufélfánál állt meg a fejem mellett. Soha többé nem civakodtunk.
Büszke volt a fiára, amikor felvették a színművészetire?
Eleinte egyáltalán. Ittak a kocsmában, mondta a barátainak, hogy felvették a fiamat, bohóc lesz belőle. Nem baj, Jani, nyugtatták, az is rendben lesz.
S arra hogyan reagált, amikor megtudta, hogy kirúgták?
Egy év után mertem bevallani neki. Csak amikor már visszavettek. Bemutattam neki a második feleségemet, és mondtam, hogy újra főiskolára járok. Kicsit megzavarta őt.
Cserhalmi Györggyel mikor lettek elválaszthatatlan barátok?
Mi olyanok vagyunk, mint két testvér. Ő a bátyám, én az öccse vagyok. Debrecenben találkoztunk sok évvel ezelőtt.
Ott is volt pár balhéja a középiskolában.
Onnan is kirúgtak. De már az óvodából is. Nem bírom az intézményeket. Voltam ács, esztergályos, jármű- és járműalkatrész-eladó, közben bekerültem az Alföld Ifjúsági Színpad csapatába. Nagyapám nagyon büszke volt rám, amikor felvettek a főiskolára. Szellő nevű lován egy szál klottgatyában lovagoltam. Aztán a főiskolai kollégiumból is kirúgtak. Felszöktettem két lányt a zsinórpadláson. Berúgtam, és lebuktam. A nagyapám erre azt mondta: „A mi családunkban nem volt partizán, nem tanultunk meg ellenállni.”
Mármint a nőknek.
A nagyapám is kemény férfiember volt. Tíz gyereket pottyantott neki a nagyanyám. Minden évben egyet.
Közben dolgoztak látástól vakulásig.
Ebbe születtem bele. Az egész nyarat végigdolgoztuk. Mentünk ki kapálni vagy az erdőgazdaságba gallyazni.
Kerényi Imre kirúgta, Major Tamás visszavette a főiskolára.
Antiszociális vagyok, mondta rólam Kerényi. A cuccaimért sem mehettem fel a kollégiumba. Ládákat pakoltam egy zöldségesnél a Bosnyák téri piacon. Aztán beálltam kaszkadőrnek Jancsó Miklós filmjeibe. Lovagoltam, vívtam, ugrottam és estem is, ha kellett. Egy év után írtam egy kérvényt, amit Jancsó is, Szomjas is aláírt, hogy vegyenek vissza a főiskolára. Várkonyi azt kérdezte: „Ki rúgta ki ezt a gyereket?” Azt elfelejtettem mondani, hogy amikor vittem fel a két lányt a szobába, és a főiskola hátsó udvaránál másztunk fel a zsinórpadlásra, utánunk lőtt egy rendőr. Abból kerekedett a balhé. De Major megszeretett, és elintézte, hogy visszavegyenek. A karambolom után együtt voltunk kórházban. Én kilenc és fél hónapig gyógyultam. Ő hozatott fel külön repülővel Szegedről a Honvédkórházba. Átvizsgáltak, és kiszedték a fülemből a szélvédőüveg szilánkjait.
A halál torkából jött vissza.
Jó volt. Major könyvet írt akkor. Segítettem neki a diktafonnal, mert nem látott.
Tizenegy dioptriás szemüveget hordott.
Szürke hályoggal műtötték. Megkért, hogy legyek mellette. Egész nap dolgozott, időnként ivott is. Kitalálta, hogy fogadjuk meg egymásnak, hogy egy hónapig napközben nem iszunk, nem dohányzunk. Este, előadás után elmegyünk a Fészek klubba, és ott majd elszívunk pár cigit, és iszunk is keveset. Jó. Megfogadtuk. Este aztán megittunk egy egész üveg konyakot, és elszívtunk egy doboz multifiltert. Később már napközben is rágyújtott, ha ideges volt. És akkor Várkonyi azt mondta, hogy visszavesz a főiskolára, ha valaki vállalja értem a felelősséget. Major vállalta. „Annyira tetszik nekem ennek a fiatalembernek a története – mondta –, hogy én szívesen megpróbálom vele.” Major még ma, sok évvel a halála után is meghatározó színházi alkotó számomra. Szerintem még mindig ő a legmodernebb rendező az országban. Sok mindenre megtanított. Csurka István Döglött aknák című drámájában játszottunk együtt. Én voltam az ápoló, aki vigyáz rá. Nagyon megtanultam koncentrálni, és vigyázni rá. El kellett ájulnia a szerepe szerint. Beintett balra, és esett jobbra. Volt, amikor előre, máskor meg hátra. Mindig máshogy. Nagyon megtanultam mellette a jelenlét fegyelmét. Magas fokú koncentráltság kellett hozzá. Őrülten nagy. A színházat tőle, Székely Gábortól, Őze Lajostól és Cserhalmitól tanultam meg, a filmet Szomjastól, Jancsótól, Bódytól, Fehér Györgytől, Tarr Bélától.
A legtöbb film Tarr Bélához köti.
Hat vagy hét. Nem tudom, ő hogy van ezzel, én a barátomnak tartom.
Pedig összeugrottak néha.
Egyikünk sem piskóta. Tarr Béla mániákus őrült. Monomániás. Én tisztelem és nagyon szeretem az ilyen embereket.
Tarr Béla színészének lenni nem pusztán szellemi tevékenység.
Nem. Nagyon nem. Kemény helyzetek elé állított.
Előfordult, hogy azt mondta, nem csinálom tovább?
Többször is. Csak nem vallottam be neki. Hallgattam, közben egy kanál vízben képes lettem volna megfojtani. Két hétig nem szóltam hozzá.
A pokolba kívánta?
Mint annak a rendje!
Lehet, hogy néha ő is hasonlóképpen érzett?
Biztosan. A torinói ló forgatása is iszonyatosan kemény volt. Szélben, viharban, esőben. Nem volt kegyelem.
Iveta Grófová szlovák–cseh–magyar–osztrák koprodukcióban készülő filmjében, az Ema és a halálfejes lepkében Bandor Éva ízig-vérig parasztember apját játssza.
Ez a százharmincegyedik filmem.
És megint egy drámai alkotás.
Én arról nem tehetek.
Vígjátékban sosem láttam.
Filmen nem volt ilyen. Így alakult. De színpadon igen. Harpagont játszottam Zalaegerszegen. Hatalmas siker volt. Végig nevettek a nézők.
Ezt a mostani, covidos időszakot hogy viseli?
Nehezen. A tüdőm vacakol. Fejből fáradok, a mellkasomon keresztül lemegy a lábamba, és elkezdek remegni. A cigit már visszaszorítottam napi hat szálra. Többet nem engedek meg magamnak. De most innék egy whiskyt, sörrel.
Esetleg egy pohár multivitamin?
Köszönöm szépen, az nem! Inkább elszívom az utolsó cigimet.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.