Jó ritmusban, állhatatosan kapaszkodok felfelé a meredek gleccseren. Csodaszép idő van, mert ugyan fúj a szél, és újra és újra porhóval burkol be, de a széllökések szüneteiben meg-megpillantom az ég vakító kékségét. A körülöttem és alattam és fölöttem tornyosuló csúcsok, sziklák, gerincek kristályéles kontúrjai, mint mindig, most is lenyűgöznek.
Egyedül kapaszkodok felfelé. Áldott állapot. Csak én és a Hegy.
Bal láb, jobb láb. Kilégzés, belégzés. A dolgok leegyszerűsödnek. A külső és a belső, a fent és a lent, az én és a más közötti határok egyre inkább halványulnak. Része leszek a hegynek, a hegy pedig nekem... Már-már teljes az egységélmény, amikor utolérek egy előttem gyalogló alakot, miközben furcsa, mégis ismerősen hangzó éneket (dallamot? kiáltást?) hallok valahonnan.
Az előttem gyaloglót – bár furcsállom, honnan került elő – felismerem a mozgásáról, alakjáról, hajáról, illatáról. A kedvesem, a feleségem az.
Mosolyogva néz vissza rám, a kezét nyújtja, és hívogat. Ahogy tétovázva nyúlnék utána, nem tudom nem észrevenni, hogy nincs rajta kesztyű, sőt a bakancsa is hiányzik.
Ilyen magasságban ez végzetes lehet, de nincs időm ezen morfondírozni, mert közben a távoli ének egyre erősebb, én pedig ledöbbenek azon, hogy a feleségem lábán piros tevebőr papucs van, s nemcsak a kesztyűje, a bakancsa és a kamáslija hiányzik, hanem egyenesen hálóköntösben mosolyog rám!
Összezavarodok.
Az ének-kiáltás-kiabálás egyre ismerősebb, és hirtelen rájövök: ez az imára hívó müezzin hangja. A kedvesem immár egy asztalnál ül, a gyerekek játszanak, ő teával kínál, én pedig úgy szeretném megölelni – bár furán hat a gyors váltás, és a hegyek eltűnése is nyugtalanít kicsit. Hirtelen minden sötétre vált, és én valahol fekszem...
A szobában vaksötét van, lassan ráeszmélek, hogy egy marrákesi riádban ébredezem, a hegyekről és a családomról szóló álmom foszlányait ízlelgetve. Egy ideig még hallgatom a müezzin énekét, aztán óvatosan kibotorkálok a mosdóba.
***
Innentől minden világos. Erre a napra egyeztünk meg Francoise-val, hogy vele utazhatok valahová nagyon keletre. Még korán van, de összerakom kevéske holmimat, és fellépcsőzök a teraszra. Rálátok a Koutoubia mecsetre, amely Marrákes legnagyob mecsetje, a 77 méter magas minaretje fontos tájékozódási pont.
Volt időm a mecset kertjében eltűnődni a hely történelmén. A városfalakat vörös homokkőből építették, ezért emlegetik Vörös Városként. Az építészeti inspiráció pedig sok esetben Andalúziából érkezett. Ahogy én is...
Bár nem szoktam reggelizni, az elmaradhatatlan tea, egy pohár frissen facsart narancslé és némi palacsinta elfogyasztása után kisétáltam az ébredező térre, és vártam a reggeli nap első sugarait. Meg persze Francoise kocsiját.
***
Francoise pontosan érkezett, behuppantam mellé a kocsiba, és elindultunk a marrákesi forgalomban. Szeret beszélgetni, de indokolatlanul nem fárasztja az embert csak azért, hogy ne álljon a szó. Bevallom, kimondottan jólesett csöndben figyelni a városi forgalmat, a néha furcsa, néha ijesztő, néha teljesen indokolatlannak tűnő közúti manővereket. Tudtam, hogy legalább 8-9 órás út vár ránk, akkor is, ha nem történik semmi előre nem látható. Errefelé pedig mindig történik valami.
Valahol a Tichka-hágó környékén jártunk – ez a legmagasabban fekvő hágó a Magas-Atlaszban, ahol a főútvonal vezet –, amikor Francoise mesélni kezdett a családjáról, a régi marokkói utazásaikról. Nosztalgiával mesélt az akkori körülményekről, útviszonyokról, forgalomról. Természetesen minden más volt, de a „bezzeg régen minden jobb volt, és erről nem nyitok vitát“ mentalitás szerencsére nem volt jellemző rá. (Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de annyival könnyebb, kellemesebb, mosolygósabb az önmagával, a kapcsolataival, netán még az életkörülményeivel is elégedett emberrel beszélgetni, együtt lenni, utazni. Meg élni, de ez ismét mellékszál...)
Ahogy mesélte, még a családjával kezdtek utazgatni Marokkóban, lakókocsival.
Gyakran különleges engedélyekre volt szükségük az ország keleti részét látogatva. Látni szerették volna, arrafelé miképpen élnek az emberek. A vidék, a pálmaligetek, a sivatag már ekkor megbabonázta.
Tán néhány elfátyolozott arcú, szuggesszív tekintetű sivataglakó pillantása sem hagyta hidegen, de erről sokkal később, sok-sok átbeszélgetett és -hallgatott óra után esett csak szó.
Felnőttként a barátaival, testvéreivel folytatták a marokkói kalandozásokat, majd miután nyugdíjba vonult, végleg ideköltözött. Mivel nincsenek nagy igényei, és egy eldugott, sivatagi porfészekben lakik, költségei a nullához közelítenek. Persze némi luxust megenged magának, és a franciaországi nyugdíjából tejben-vajban fürödhetne ezeken a végeken. Imád olvasni, filmeket nézni, utazni és érdekes emberekkel beszélgetni, a legkülönfélébb nézőpontokat vizsgálgatni, megkérdőjelezni, elfogadni.
Én is meséltem neki a családomról, az életünkről, könyvekről, kedvenc filmekről, mit keresek a Szaharában, mit találok az emberekben. Akkor még nem tudhattam, de egy mély, kedves barátság vette kezdetét. Kimondottan boldog vagyok, hogy Francoise évekkel később megismerhette a családunkat, és a családom is őt. Nem sejtettük, hogy oly korán, búcsú nélkül távozik...
***
Varzázátba érve egyre porosabb utakra tértünk, mire Francoise közölte, hogy valakiért megállunk. Rendben, kicsit kinyújtózkodok, megnézem a mosdót, aztán már megyünk is, ugye? Természetesen nem. Egy olyan háznál álltunk meg, ahol kizárólag a hölgyek voltak otthon. Teával, édességgel, rengeteg cukorral és olyan mértékű csiviteléssel fogadtak, hogy bevallom, nem volt teljesen őszinte a mosolyom. Hihetetlenül kedvesek voltak, s amikor úgy véltem, ideje lenne útra kelnünk, behozták a tajine-t.
Tudjátok, mi az a tajine? Ahogy a paella Spanyolországban, úgy a tajine (tagine) is arról kapta a nevét, amiben az étel készül: a tajine a marokkói konyha sajátos edénye, amelyben az étel se nem fő, se nem sül, inkább párolódik. Csak zöldség, vagy zöldség csirkével, báránnyal, kecskével, marhával, tevével, hallal...
Jól belaktunk, majd némi gránátalma-majszolgatás és teázás után kedélyesen, rengeteg mosollyal kísért búcsúzkodás közepette kikecmeregtünk az utcára. Meglepetésemre egy tetőtől talpig beöltözött, elkendőzött, a mozgásából ítélve idősebb hölgy is velünk tartott. A hátralévő 4-5 órányi utazás alatt nem szólalt meg, egyszer sem.
***
Hamarosan beértünk a Draa folyó völgyébe, amely százegynéhány kilométer hosszan kanyarog, és több millió datolyapálma otthona. Az egyik pihenőnk alkalmával a datolyát meg is kóstoltam, és meglátogattam életem első kasbahját.
A datolyát ismeritek – persze később megtudtam, hogy én majd csak később botlok bele az igazi, nagy szemű, mézédes, minden igazhitűnek oly kedves csemege királyába (vagy királynőjébe).
A kasbahokról még lesz szó a későbbiekben, de annyit azért mondjunk el, hogy a kasbah szerkezetileg többnyire négytornyú, többszintes épület (vagy épületegyüttes), amely csak néhány lőrésszerű, kis méretű ablakot nyit a világra. A különböző szinteken különítik el a különböző funkciókat: konyha, éléstár, mosdás, hálószobák. Egy-egy kasbahban jellemzően több család is élt, bár manapság általában egyetlen família éli hétköznapjait a sok száz éves falak között.
A kasbahok, a családok, na meg a datolyák történetei elbódítottak, és arra eszméltem, hogy a nap eltűnő korongját csodálom az elsuhanó tájban.
Hamarosan sokcsillagos égbolt alatt autóztunk, és valami elemi, megmagyarázhatatlan béke és csönd járt át. Megindultan szedtem tele egész önvalómat a Csodával. Hosszú hallgatás után Francoise szavai törték meg a csöndet.
– Megérkeztünk. Hamarosan a szállásodhoz érünk. Ez már a sivatag – mondta.
Poros-homokos földúton érkeztünk meg egy pálmaligetbe, néhány agyagkunyhó és egy nagyobb, négyzet alakú épület elé.
– Gyere, Izmael azonnal hoz teát – mondta, majd bevezetett egy körasztalokkal, alacsony heverőkkel teli helyiségbe.
Az elkövetkező egy-két hétre ez a hely lett az otthonom, s a jó Izmael szakácsommá, kísérőmmé, tolmácsommá, árnyékommá vált ez időre, de Francoise is megjelent minden másnap, hogy magával cipeljen valamelyik ismerőséhez, vagy éppen beszervezzen valamelyik terepjáróba, amely a sivatag távolabbi szeglete felé tartott.
Folytatjuk...
A szerző férj, apa, buddhista tanító, a VándorLáss egyik alapítója
A VándorLáss évek óta szervez különleges hangulatú, kiscsoportos szaharai nomádolásokat, időutazásnak beillő hegyi túrákat, városnézéseket Marokkóban is. Időpontjaikat az egyesület honlapján (www.vandorlass.eu) lehet megtalálni.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.