Adventi mesekalendárium 6.: A világ közepe

Hanna és Fedor majdhogy le nem bucskázott a szánkóról, amikor Reményke, a rénszarvaslány megpillantotta a gondjaira bízott tömzsi gomolyfelhőt, Gorgiást, ahogy ide-oda lengedez egy jókora fenyőerdő felett a levegőben. A szánhúzó lányszarvas egyenesen célba vette az egyre fogyatkozó gomolyfelhőt, és meggondolatlanul berohant a sűrű fák közé.

Futott, futott, csak úgy pattogtak a tobozok, mint a petárdák, a szánra erősített görkorcsolya kerekei alól. Már vagy egy negyed órája vágtattak az egyre szűkülő erdei ösvényen, amikor Reményke lassítani kezdett, majd hirtelen megállt.

– Eltévedtünk – állapította meg Hanna.

– Eltévedtünk – ismételte ugyanolyan szomorúan Fedor is, Hanna kis testvére.

– Nem tévedtünk el, csak most éppen nem tudjuk, hogy ahol vagyunk, az pontosan hol is van – vigasztalta a gyerekeket Reményke, a Télapó 13. fogatvonója, a dél-kelet-közép-európai hófelhők hivatásos fővontatója. De egy kicsit ő is bizonytalannak tűnt egy öreg tölgyfa és egy csenevész csemetefenyő között zihálva.

– Nem tévedtetek el, éppen itt vagytok, a világ közepén – cincogta egy vékony hangocska Fedor jobb válla mögül. Fedor olyan hirtelen fordult hátra, hogy Hannával együtt kifordultak a szánkóból. Aztán gyorsan talpra szökkent, felkapta az első keze ügyébe kerülő gallyacskát, és ismét kardvívó pózba vágta magát, hogy megvédje nővérkéjét és Dédimama pampuskáit a veszedelemtől. Na de milyen is volt ez a veszedelem? Apró, szürke kis fülecskéje remegett a téli hidegben, hosszú bajszán zúzmara csillant, az egész veszedelem elfért volna Fedor jobb kezében.

– Kisegér! – csodálkozott Hanna – Aranyos kisegér! – lépett oda a faágon kuporgó rágcsálóhoz.

– Megsimogathatlak?

– Hát nem bánom, jó vastagnak látszik a kesztyűd – méregette reménykedve az egérke Hanna kötött gyapjúkesztyűit.

– Hogy érted azt, hogy a világ közepén vagyunk? – kérdezte Reményke.

– Az öreg tölgy mesélte, éppen mielőtt olyan neveletlenül beleszaladtatok a történet közepébe… – méltatlankodott cérnavékony hangján a kisegér.

– Ez itt? – kopogtatta meg agancsával a tölgyfa kérgét a rénszarvaslány.

– Ha-ha-ha – nevetett fel lassan, mélyen a tölgyfa, kitátva odvas, mohazöld száját. – Nem megmondtam egérke, hogy az emberek előtt nem beszélhetek. Ez a fák titoktartásának első törvénye.

– Ezek itt nem emberek, hanem erdei manók – cincogta az egérke. – Te is láthatod, milyen lila a fülecskéjük.

– Az mááás – ásított egyet a tölgyfa. – Éppen ennek a buta kis fenyőnek magyaráztam, hogy ne kívánkozzon el innen a szépen feldíszített meleg emberszobákba karácsonyfának. Még hogy karácsonyfa! Hiszen akkor tövestől kivágnák, elhurcolnák a városba. Az emberek egy napig örülnének neki, feldíszítenék mindenféle égőkkel, gömbökkel, aztán kidobnák a sötét kamrába, és hagynák, hogy az összes tűlevele lepotyogjon róla. Végül pedig bedobnák a kazánba és elégetnék, ismerem én a mesét... Különben is, nézzetek csak rá, milyen görbe a hegye, csálé a koronája. Jobb neked itt az erdőben, kis fenyőfa. Ez itt a világ közepe! Ide pottyantam makkoromban százötven évvel ezelőtt, és azóta egy tapodtat se mozdultam erről a helyről, a Nap forog énkörülöttem. Hát kell-e ennél ékesebb bizonyíték?

– Lehet, hogy te vagy az öregebb, de – meg ne sértődj – ez nem azt jelenti, hogy okosabb is lennél bármelyikünknél – érvelt Hanna az egérkével a kezében. – A Föld forog a Nap körül, ezt minden óvodás tudja.

– A Föld forog a Nap körül – bólogatott szaporán Fedor is.

– Nálunk pedig olyan karácsonyfa van, amit gyökerestől, cserépben viszünk be a szobába. Szeretgetjük, feldíszítjük, öntözgetjük, az ünnepek után pedig elültetjük, hogy sok-sok évig zöldelljen még, és láthassa, hogy a világnak nem egy közepe van, hanem minden olyan hely a világ közepe, ahol boldogok emberek, állatok és növények élnek.

Basity Gréta

Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.