Advent 3. napja – december 1. – KEDD
– Örvendek a találkozásnak! – ismételte Fedor Reményke szavait, aki a Télapó szánhúzójaként és a dél-kelet-közép-európai hófelhők hivatásos fővontatójaként mutatkozott be a gyerekeknek.
– Mi meg azt hittük, hogy egy faág vagy – álmélkodott még mindig a földön guggolva Hanna.
– Az agancsom kicsit tényleg hasonlít egy faágra, de már láthatod, hogy nem köthetsz belőlem koszorút.
– Dehogy kötök! Mondd, hogy kerültél ide, ahol a madár se jár? – kérdezte Hanna, okosan ráérezve, hogy egy ilyen csodálatos mesebeli lényhez válogatott mesebeli szavakkal kell beszélni.
– Figyelmetlen voltam – panaszolta a rénszarvaslány. – Éppen egy színültig teli hófelhőt cipeltem a hátamon a távoli hegyek felé, amikor megláttam magam a Városháza színes üvegablakaiban. Szörnyen összekócolódott a sörényem, gondoltam, és azzal csaptam is volna hátra a nyakam, hogy megigazítsam a frizurámat, de persze ezzel a mozdulattal máris irányt váltottam a levegőben, és szélsebesen belepottyantam ebbe az apró erdőcskébe.
– Miért nem repülsz tovább? – kérdezte Hanna.
– Megpróbáltam, de nem megy – szipogott Reményke. – Kibicsaklott a lábszáram, alig tudok patára állni. A hófelhőmet pedig már messze elfújta a szél Bulgária irányába, még láttam is, hogy szállingózik a hó a Palicsi-tó fölött, biztosan kiszakította az agancsom a hózsákot. Hogy mit kapok ezért az őrsvezetőtől…
– Az micsoda? – kérdezte Fedor, közben úgy tett, mintha minden mást megértett volna.
– Az őrsvezető? Hát a mi parancsnokunk, Jégcsapretek személyesen, a vezérhím. Ő osztja ki a feladatokat a tajgaerdőn. Esthajnalka idén egész Szibériáért felel, Narancshaj pedig megkapta Norvégiát és Lettországot. Hogy az micsoda megtiszteltetés!
– Szóval több ilyen Micsoda is van? Rénszarvas! Hányan vagytok összesen? – érdeklődött Hanna, miközben a szarvas sérült lábát méregette.
– Tizenhárman: Szaloncukor, Szegfűszeg, Ajándék, Dió, Bejgli, Esthajnalka, ő a legjobb barátom, Hópehely, ő a legfiatalabb, meg Mézeskalács, Száncsengő, Narancshaj, Mentatea és Jégcsapretek, az őrsvezető. Na meg persze én, a 13. „sereghajtó”, a „hóhányó”, „négyballábas szarvaspóni”, „rémszarvas” – legalábbis így csúfolnak a többiek. Évek óta folyton becsúszik nálam valami gikszer. Alig jut el egy-egy fátyolfelhő, két-három zsák hópelyhecske erre a vidékre… És most megint elbuktam, pedig már Vajdaságig vontattam azt a hatalmas hófelleget, telis-tele jéggel meg hideggel.
– Hát ezért várunk hiába a fehér karácsonyra, jobban kéne igyekezned, Reményke! – csóválta a fejét Hanna, de rögtön meg is bánta a szidást, Reményke szemében kerek könnycseppek gyűltek össze, és lassan végiggördültek vastag, tömött rénszarvasnyakán. Hosszú sóhaj tört fel a szomorú szarvas nyitott szájából, mire Fedor, ellegyezve a párafelhőt, odalépett hozzá, és megsimogatta a rénszarvaslány zömök mellkasát.
– Menjünk haza, a mi házunkba! – javasolta Fedor.
– Igen, gyerünk haza! Ott az orvosi felszerelésem, meggyógyítjuk a lábadat, kialszod magad a garázsban, aztán holnap készítünk neked hamuban sült elemózsiát a vándortarisznyádba, hogy aztán foghasd a vándorbotod és elbotorkálj vele az Óperenciásba babot hegyezni – Hanna minden mesebeli tudását igyekezett összekaparászni magában, amit valaha hallott, hát ezt sikerült összehoznia nagy zavarában.
– Indulás! – adta ki a parancsot Hanna, és megint őrsvezetőnek képzelte magát, mert felvette Fedor harci botját és a magasba emelve menetelni kezdett a főút felé. Reményke sántikálva követte a parancsnoki botot, Fedor pedig belekapaszkodott a szarvas bolyhos farkába, hogy el ne essen a kavicsos úton. Messziről ti is jól megmosolyognátok a látványt, de persze közelről biztosan felismernétek Fedort, Hannát és a bajbajutott rénszarvaslányt.
Basity Gréta
Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.