Vissza a való életbe?

Régebben beszélgettünk, aztán sok minden közbejött. No meg vártam, hogy amiről utoljára szó volt, csak átmeneti állapot, s minden jóra fordul, Dávid nevét az új idényben újra ott találom a Tatran Prešov játékoslistáján, és a legjobb hazai kézilabdacsapat mérkőzésein ott lesz a pályán. „Kiváló képességű, jó fizikai adottságú, atlétikus felépítésű kézilabdázó, aki nagyszerűen védekezik, s rettegett átlövő” – jellemezte őt az átlépéskor Miloslav Chmeliar, az eperjesi klub tulajdonosa, hozzátéve, hogy szép jövő elébe néz. Ha ilyen ígéretesnek indult Dávid karrierje, nem törhet mindjárt az elején ketté! – mondogattam magamnak. Lehet, hogy ő is így volt vele eleinte. Az élsportban, sajnos, gyakoriak a sérülések. Dávid esetében ez volt az első, egy csúnya vállsérülés, és a szomorú az egészben az, hogy miatta valószínűleg búcsút kell mondania a pályafutásának. Bár a legutóbbi hír optimistább volt: javult a válla, az orvosok azzal biztatják, hogy egy-két év múlva újra sportolhat. Ő maga ugyan nem hiszi, hogy még élsportszinten, de Dunaszerdahely környékén valahol szívesen segítene egy gyengébb csapatnak.

A sérülés soha nem jön jókor. Téged tavaly szerződtetett az eperjesi bajnokcsapat, s nagyon vártak. Nemcsak a ligamérkőzéseken, hanem nemzetközi szinten is nagy szükség lett volna rád.

Tíz-tizenkét éve kézilabdázok, ebből hét évig Újvárban voltam, s azért dolgoztam, az volt az álmom, hogy egyszer a Bajnokok Ligájában játszhassak. Sok kemény munka van mögötte, aki nem csinálta, el sem tudja képzelni, hogy mennyi. A Tatran soha nem szerződtetett ilyen fiatal játékost, én voltam a kivétel. De alig kerültem oda, jött a sérülés. Még fájós vállal is próbálkoztam, vállaltam a játékot Lengyelországban és Montenegróban is egy nemzetközi tornán. Kapura lőni nem tudtam, de a védelemben még helytálltam. Valójában ott történt a legkomolyabb sérülés. Nehéz volt földolgozni, ott voltam a játékosokkal, elmentem a csapattal a BL-meccsre. A Veszprém, kedvenc csapatom ellen játszottunk, s én nem léphettem pályára. Ezzel fejben volt a legnehezebb megbirkózni, s az sem könnyítette a dolgot, hogy négyszáz kilométerre voltam otthonról, senki nem volt, aki segítsen, mindent nekem magamnak kellett feldolgoznom. Szerencsére olyan csapattársaim voltak, akik sokat segítettek, főként Oliver Rábek, akivel együtt nőttem föl Újvárban, meg a szlovén Vaszja Furlan, aki már Párizsba szerződött. Rastislav Trtík edző is csodálatosan viselkedett, mindenki próbált segíteni, de nem tőlük függött. Ennek így kellett lennie.

Ki volt az, aki megállapította, hogy nagyobb a baj? A csapat orvosa, vagy több szakember is megnézett? Gondolom, hogy édesapád, Pogány Mihály, aki Csehországban is ismeri a legjobbakat, nem hagyta annyiban.

Varga doktor nézett meg a sacai kórházban Polan doktorral együtt, ők a válogatottnál is közreműködnek. Jó szakembereknek tartják őket, ők kezeltek, de az első mágnesesrezonancia-vizsgálat után mindjárt mondták, hogy igen komoly a sérülés.

Édesapád mikor lépett a képbe?

Elejétől ott volt, ugyanúgy, mint a kézilabda-karrieremben. Ha ő nincs, már háromszor abbahagytam volna. Próbált segíteni, még ha Eperjes és Brünn messze van is egymástól. Ő is számos orvossal konzultált. A híres fizioterapeuta, Pavel Kolář professzor, akihez nagyon nehéz bejutni, másnap fogadott Prágában, amint felhívtuk. Apu még mindig próbálkozik, még mindig hisz benne, hogy visszatérek.

Előtted állt a nagy lehetőség, korosztályos válogatott voltál, s egyszer csak kiderül, hogy vége. Fel lehet ezt dolgozni?

Nagyon nehéz, mert egyik napról a másikra megváltozik az ember élete. Tizenöt évesen kerültem a kézilabda kedvéért Újvárba, teljesen új környezetbe, suliba, minden új volt. Ott nagyon sokat segített Tóth Mihály – az ő fia Szegeden játszik –, olyan volt, mint egy második apa, s az edzők is igyekeztek segíteni. De most ezt a sérülést magamnak kellett megemésztenem, és nehéz volt. Életem legnehezebb egy éve van mögöttem, a magánéletemben is adódtak gondok, s ott álltam egyedül, négyszáz kilométerre a családomtól. Szerencsére most már otthon vagyok, azok között, akik az elmúlt évek alatt mindig ott voltak mellettem, a családtagok és a legközelebbi barátaim, vissza tudtam térni a normális életbe.

Említetted, hogy lakást vettél, de még be kell rendezni. Most édesanyádnál laksz?

Nem, én 15 éves koromban elmentem hazulról. Meg kellett tanulnom mosni, főzni, takarítani. Nem volt könnyű, de most már az ingemet is ki tudom vasalni, meg vasárnapi ebédet is tudok főzni.

Ha volna kalapom, megemelném...

Meg kellett tanulnom, nem lehetett másképp. 

Hogyan is hozott össze a sors a kézilabdával? Édesapád ugyan mindenféle labdajátékot kipróbált, de az atlétika, a magasugrás volt a kenyere.

Kilencedikes koromban még többszörös kerületi bajnok voltam futásban, távol- és magasugrásban. Ami atlétika volt, az alapiskolában megnyertem. Kiskorom óta jártam apuékkal edzőtáborba, négy-ötévesen olyanok között mozogtam, mint a tízpróbázó olimpiai bajnok és világcsúcstartó Roman Šebrle vagy a háromszoros olimpia aranyérmes gerelyes Jan Železný. Apu ugyan az atlétika felé terelgetett, de mellette teniszeztem, Dióspatonyban fociztam. Aztán egyszer egy osztálytársammal, aki kézilabdázott, elmentem edzésre, s úgy megtetszett, hogy ott maradtam. Ezt valójában az akkori szerdahelyi edzőnek, Kálmán Miklósnak köszönhetem: nagyon megszerettette velünk a kézilabdát, s azon kívül is kitalált nekünk mindenféle aktivitást.

Édesanyád nem próbált óvni a sporttól?

Dehogynem! Mindig mondta, hogy először a suli, aztán a sport, de belenyugodott. Engem nem kellett rábeszélni a tanulásra és arra, hogy egyetemre menjek. Jó tanuló voltam, történelemből szlovákiai versenyekre jártam, matekból olimpiákat nyertem. Újvárban az extraligában játszottam, mellette elkezdtem a közgazdasági egyetemet Pozsonyban, most vagyok negyedéves.

Ez most jól jön. Sok sportolónak kisiklik az élete, ha közbejön egy komoly sérülés, és nem tud magával mit kezdeni.

Néhány hónapja otthon vagyok, Szerdahelyen. Most, hogy így alakult a sportban, kezdtem dolgozni, s megpróbáltam rendbe hozni a magánéletemet, ami a legnehezebb volt, de úgy tűnik, végre sikerült. Továbbra is sportolok, annyit, amennyit a vállam enged. A mindennapi kondiedzések sokat segítenek, és a vállam javult valamit, de az eperjesi szintre már nem lesz elég. Itt, Szerdahelyen még szeretnék pályára lépni, s nagyon bízom benne, hogy sikerülni fog. De már megváltozott a fontossági sorrend: első a munka és a tanulás. Visszajöttem a való életbe. Örülök, hogy legalább volt lehetőségem egy kis időre kipróbálni a profi sportoló életét és sok barátot szerezni. Sérülésem óta is kapcsolatban vagyok ugyan volt edzőimmel, csapattársaimmal, de egy kézilabdameccset sem néztem meg, és egy ideig nem is fogok.