Simogatógépek simogató géppel

Változott-e e tekintetben a kurzus, mert én még ott tartok, hogy ennek az emberi megnyilvánulásnak felülmúlhatatlan a szerepe az egészség, a lelki kondíció, az emberség megőrzésében. És még mindig. Olyannyira nem változott, hogy aki nem talál egy teremtett lelket sem, aki megsimogathatná, az igen, jobban teszi, ha vásárol legalább egy simogató gépet. Még az is jobb a semminél. Keresgélés közben bukkantam rá ugyanis arra is, hogy kutatási eredmények igazolják, kevésbé szorong, a félelemérzete is csökken annak, akit valaki gyakran a szívéhez szorít. Az ölelés oldja a stresszt. És hogy az érintés szükséglete sokkal erősebb a táplálék iránti szükségletnél. Na tessék!

Hát, valóban, ha ilyen eredményes tud lenni a simogatás, ami semmibe nem kerül, ugye, mi sem természetesebb, mint feltalálni egy jó drága (gondolom én) simogató gépet. Virginia Satir világhírű amerikai családterapeuta szerint napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz, tizenöt az egészségünkért és az egyensúlyunkért. Az érintés azt jelenti: közünk van egymáshoz. De vajon mit jelent a simogató gép érintése? Mindezek persze, nem csak úgy magamtól jutottak az eszembe, hanem Ázsoth Réka témafeldolgozását olvasva kezdtem el gondolkodni fölötte. Az én korosztályom emlékezete, tapasztalata nagyanyáinkig ér vissza, ők még a gyerekeiket simogatták, így aztán az ő gyerekeik, a mi szüleink meg minket. Viszont a mi generációnk volt az, amelyik feltalálta az állatsimogatókat, a sok munkavállaló szülő (a szocializmusban mindenkinek kötelező volt állásban dolgoznia). A háztáji fokozatos megszűnésével egyre szűkült a természethez való természetes viszony, kitaláltuk, hogy gyerekeink legalább belépőjegy fejében láthassanak, érinthessenek cukiságokat, fűt-fát. A mi gyerekeink tehát állatokat simogattak, és mi velük. Az ő gyerekeik meg, lám, technikai eszközöket simogatnak, táblagépeken nagyítanak, fókuszálnak, hozzák magukhoz közelebb a természetet (is). Egészen pontosan a természet képeit. És ott vagyunk a pár héttel ezelőtti témánál megint, ki sem kell mozdulni a lakásból, meg sem kell szólalni akár hetekig-hónapokig, élő embert látni, hallgatni, érinteni, hiszen minden bejön a szobába. Ezek a gyerekek, a mi generációnk unokái már úgy jönnek a világra, hogy okostelefont használnak irigylésre méltó rutinnal. Simogatják a tévét is, és igencsak felidegeskednek, ha az nem reagál, mert történetesen még nem a legújabb, érintőképernyős fajta. Simogatógépekké tettük az emberiséget, akinek valóban simogató gépekre is szüksége lesz, ha igaz, amit Virginia Satir jó pár éve megállapított. Vajon mi a következő lépés? Az érintés nélküli kapcsolatteremtés, amikor már kézbe sem kell venni az eszközt, a szem retinája nyitja meg a kaput a virtuális világba.

Kicsi kislány voltam, amikor a televízióban óriási sikere volt egy német sci-fi-sorozatnak, az Orion űrhajó fantasztikus kalandjairól szólt, Őrjárat a kozmoszban. Akkor mindenki ezt nézte a magyar tévében, mondjuk, akkor más nem is volt, mint manapság, mégis mindenki azt nézi. (Mellékszál.) Én persze, nem, mert kicsi voltam, de azt tudom, hogy olyankor hamarabb nyomtak le aludni, hogy ők nézhessék, beleértve a testvéremet is, aki már nagy. Ahhoz nagy, hogy nézhesse. Később viszont az ismétlését már láthattam én is, és emlékszem rá, hogy borzadtam tőle, arra gondolva, milyen jó nekem, hogy nem ilyen világban élek. Ekkora hülyeséget ki bír kitalálni, méghogy 3000-ben ilyen lesz a világ, dünnyögtem én, a kiskoromban is nagy humanista, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy még az életemben bekövetkezik az emberi elme alkotta embert nem igénylő kor, a bolygóközi űrflotta. És most gondolkodjunk el nagyon gyorsan, miért nem szocializáljuk emberi simogatásra, ölelésre a gyermekeinket? Mi lett velünk, hogy szinte irtózunk az érintéstől? Tudjuk-e, mennyit veszítünk, ha nem öleljük meg, akit szeretünk?

Aligha.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

JB nem igazán szokott magába nézni, de a következő VASÁRNAPon, amikor az anyjához vonatozott, képtelen volt megállni, hogy ne gratuláljon magának vagy valami ilyesmi. Hálaközeli érzés volt benne, hogy olyan életet él, amilyet, és olyan családja van, amilyen.

Hanya Yanagihara: Egy kis élet