Professzor a gátakon

Elment a vonat – ezzel a vallomással kezdődik a beszélgetés. A professzor, akit a diákjain kívül szinte mindenki Öcsinek szólít, rengeteget volt távol az otthontól. Amellett, hogy a pozsonyi Comenius Egyetem Testnevelési Karán tanít, atlétikai és kondiedzőként rengeteget utazott, nemcsak a rózsahegyi, hanem a soproni és moszkvai kosaras lányokat is ő készítette fel. Így esett, s mint mondja, ez nem mentség, hogy a két fiával kevésszer beszélt az anyanyelvén, sőt bizony néha már ő maga is keresi a szavakat. Nem értek egyet a kijelentéssel, hogy azért van így, mert ha érvényesülni akart, keményen meg kellett dolgoznia: az egyetemen az első évfolyamban sírt az órákon, mert az előadás felét nem értette. Magyar környezetben élt, a családban is magyarul beszéltek, a szepsi gimnáziumban, ahol 1974-ben érettségizett, a heti két szlovákóra kevésnek bizonyult. Az egyetemen kora reggel kelt, hallgatta a híreket, fél évig tartott, amíg rendesen megtanult szlovákul. Ami a jövőt illeti, egy kicsit helyrebillenti a mérleget, hogy Péter fia Boldogfára nősült, magyar családba, így a kis unoka, Teo már mindkét nyelvben otthon van.

Nagyon sokat vállaltál: nemcsak atlétaedzőként, hanem több más sportágban is. Sőt, a Szlovák Olimpiai Bizottságban a Top Teamet bízták a gondjaidra. 

Ez még Sydney és Vancouver idejében volt, de a kapcsolat máig fennmaradt. Részletesen felmértem az olimpikonok fizikai képességeit, mindenről pontos statisztikát vezettem. Egyébként az edzői karrierem atlétikával kezdődött, közben a VKP röplabdázói megkértek, hogy segítsek az erőnléti felkészülésben, 1997-ben ugyanilyen kéréssel keresett meg Natália Hejková, a legendás rózsahegyi kosárlabdacsapat trénere. Három éven át jártam le hozzájuk hetente háromszor: délelőtt előadtam az egyetemen, egykor autóba ültem, levezettem az edzést, még konzultációt tartottam, és este hétkor indultam haza. Mindent egyeztetnem kellett. Szerencsére a TK-n nagyon megértők voltak, csak így tudtam csinálni.

Ez a Rózsahegy fénykora volt.

Egy éven belül megnyertük az euroliga döntőjét Brünnben, a következő idényben pedig Rózsahegyen. Utána Nata Sopronba szerződött, ott négy évet húztam le vele, aztán jött Moszkva. Minden hónapban egy hetet töltöttem az orosz fővárosban, Sopronba hetente kétszer jártam edzésre, egyszer mérkőzésre, néha ott is aludtam, s reggel ötkör indultam haza. Ma már nem csinálnám, akkor viszont fanatikus voltam, mindenbe belevágtam, ahol éreztem, hogy az egésznek van értelme. Közben még olimpikonok – Kaliská, a Hochschorner fivérek és mások – edzőinek segítettem a felkészülésben, Komáromba is lejártam Soós Tiborékhoz. Atlétikában a többiek mellett három olimpikont neveltem: Lopuchovskýt, Bobkovát, Kucejt, csaknem tíz évig voltam a Slovan Bratislava jégkorongklubban; időközben megnyertük a kontinentális kupát és az Euroligát, hatszor lettünk bajnokok, kétszer-kétszer Zdeno Cígerrel és Július Šuplerrel, egyszer-egyszer Miloš Říhával és František Hossával.

Bármennyire erőnléti felkészülésről van szó, nem mindegy, hogy milyen sportágban.

De nem ám! Abból kell kiindulni, hogy az adott sportteljesítmény milyen terhelést követel a szervezettől. Mert ez minden sportágban különböző. S nagyon fontos a főedzővel való együttműködés. A versenyzők esetében is döntő, kiérezni, hogy mire van szükségük. Atlétáimat megtanítottam önismeretre, hogy maguk is tudjanak dolgozni, függetlenül attól, hogy a fontos edzéseken mindig ott voltam. A csapatsportokban ez nem működik, ott a két-három legjobbat kell megnyerni, ők majd húzzák a többieket.

Magad is atléta voltál, négyszázas gátfutó. Ezt még Szepsiben kezdted?

Élénk, mozgékony srác voltam, a sportot a Kassáról naponta Szepsibe ingázó Duruttya Pista bácsi szerettette meg velem. Ő vezette be a suliban a tízperces tornát, ha esett, ha fújt, ki kellett mennünk, megtenni a száz tavaszi kilométert, röplabdáztunk, kosaraztunk, atletizáltunk. Magas- és távolugrás, ezerméteres futás, de csak járási, iskolai szinten. Pista bácsi ajánlotta, hogy a testnevelésire jelentkezzek, fel is vettek. Ott az első év végén Heda Šimoneková rábeszélt a táncra, ’64 szeptemberében a hegyiligeti Funus kocsmában megalapítottuk a Gymnik néptáncegyüttest. Esténként táncoltam, délutánonként atletizáltam, a kettő jól kiegészítette egymást. A második évfolyamban négyszázon versenyeztem a Slávia UK színeiben, ott látott meg Ivan Lacko, s felvett a csoportjába gátasként. Az 51,1, amelyet Prágában, a Rošický-emlékversenyen értem el, hosszú időn át a legjobb szlovákiai, föderális szinten pedig a 3. legjobb eredmény volt. Esélyem volt kijutni az 1972-es müncheni olimpiára, de Achilles-ín-sérülés miatt nem lehettem ott. Az egyetem elvégzése után a besztercebányai Duklához kerültem, ott Ivan Čiernynél edzettem, azazhogy inkább egyedül, mert nem volt rám ideje.

Edzői karriered mindjárt azután kezdődött, hogy befejezted az aktív pályafutásodat?

Előbb a sportiskolában tanítottam, s vele párhuzamosan ’77-ben kezdtem foglalkozni négyszázas futókkal. Tízen voltak a csoportomban, köztük Jozef Kucej, akit Zólyomban fedeztem fel, s kijutott az olimpiára. Három éven át készítettem fel az atlétákat a szlovéniai Mariborban, s ott az alpesisízők edzője is megkért, hogy segítsek a versenyzők fizikális felkészítésében. Mindenütt sikeres volt a munkánk; ezt észrevették a VKP röplabdázói, majd az Inter kosarasai, velük háromszor nyertünk szlovák bajnokságot. Ekkor figyeltek fel a rózsahegyiek, s a meghívást megtiszteltetésnek éreztem, mert ismertem Natália Hejkovát: Európa legjobb edzője volt.

Ahhoz, hogy a karriered töretlen lehessen, hogy ennyi mindenbe belevághass, nagyon megértő családi háttérre volt szükség.

Szilvia, a feleségem diákom volt az egyetemen; csinos, hosszú lábú lány volt. Máig emlegeti, hogy amikor a gátfutással foglalkoztunk, azt mondtam neki, úgy néz ki, mint a beteg hattyú. Ez a hattyú lett a feleségem, s jobban nem is választhattam volna. Megértette, hogy csak egyikünk csinálhat karriert, ő otthon maradt, s nevelte Tamást és Pétert. Péter gyógyszereszetit végzett, most egy amerikai céget vezet, Tamás vállalkozó, építész.

A sportra nem haragudtak, merthogy elvette az apjukat?

Nem. Mindkettő futballozott. Tamás válogatott volt, de 14 évesen elege lett abból, hogy az edzők a kiváltságos apák fiait helyezték előnybe, s abbahagyta. Péter előbb focizott, később kosarazott, aztán ugyanilyen okból hagyta abba. Végeredményben örülök neki, mert tudom, hogy én magam mit követelek az élsportolóktól.

Szepsiben a szüleid már nem élnek. Annak idején, ha az elfoglaltságod engedte, hogy elutazz szülővárosodba, nem vetették szemedre, hogy néha keresed a szavakat?

Dehogynem! Ha szlovákul mondtam valamit, nem értették. A húgom, aki Galántán lakik, folyton piszkál. Igaza van, hiába védekeztem, hogy az egyetemen, meg ahol én mozgok, nincs alkalmam magyarul beszélni. Most, mióta a fiam Boldogfán él, a menyem családjával csak magyarul társalgok, s újra belejöttem. Két éve Budapesten magyarul adtam elő, s ment simán.