Nyolcvanévesen is repíti a diszkoszt

Ősszel egy kicsit edzett, télen csak erősített. Nem sokat, húsz percet, de rendszeresen, legalább kétszer hetente. Kondícióban tartja magát – dicsekszi. Első dobására is emlékszik, de nem diszkosszal kezdte, hanem fél téglával, s mindjárt forgással. „Volt egy bátyám, sajnos már nem él, ő futó volt. Zalaegerszegen volt versenyen, s itthon mesélte, hogy ott diszkoszt dobtak, amely úgy néz ki, mint két tányér összeragasztva. S mindjárt mutatta is, hogyan forogtak, és hogyan dobtak. Mivel diszkoszunk nem volt, fél téglával próbáltuk ki. Később Komáromban és Gadócon gumidiszkosszal dobtam; ott jártam mezőgazdasági technikumba. Mint fiatal atléta többnyire futottam, de magasba is ugrottam, és dobtam is. Tizenöt-tizenhat évesen kezdtem, de az nem volt komoly edzés, csak kedvtelés. Jó röplabdás voltam, én voltam az iskola futballkapusa, s nagy reményeket fűztek hozzám, le akartak igazolni Komáromba, de belépett életembe az atlétika.”

Magas, nyúlánk gyerek voltál, de nem épp dobóalkat.

Most 78 kilós vagyok. Húszéves korom táján, amikor komolyan kezdtem foglalkozni az atlétikával, voltam ugyanennyi. Mikor ’62-ben Ostravában megnyertem a csehszlovák bajnokságot, 105 kiló volt a súlyom. A hét esztendő alatt fokozatosan szedtem magamra, de csak izmot. Erő kellett, és technika, ezen állandóan jobbítani kellett. Nem volt könnyű a mostoha körülmények között: szüleim nyugdíjasok voltak, diákként az ösztöndíjamat és azt a száz koronát, amelyet a fivérem küldött Brünnből, mind megettem – kollégiumi koszton nem lehetett fejlődni. Csak azután, hogy nagyon jó lettem, kaptam a szövetségtől 400 koronát. Többnyire magam edzettem, de mindig volt mesterem, aki tanácsot adott. Nagy szerencsémre ’60-ban Prágában találkoztam Koltai Jenő bácsival; ő volt később a mindenem, neki küldtem el a magam készítette edzéstervet, s aztán véleményezte.

Hol dőlt el, hogy diszkoszvető leszel?

A fél téglánál. A mai edzők ott szúrják el sokszor, hogy helyből dobáltatják a diszkoszvetőket. Aztán jó eredményeket érnek el helyből, de nem tudnak forogni. Én mindjárt forgással kezdtem. De az, hogy diszkoszvető és élsportoló leszek, akkor dőlt el, amikor húszévesen bevonultam katonának Pozsonyba, s ott találkoztam Lojzo Kormúthtal, az elődömmel, aki szlovák bajnok és csúcstartó volt. Ő karolt föl, a Cseh utcába jártunk erősíteni; addig ilyet nem csináltam. Az együttműködés azt eredményezte, hogy Lojzo túldobta az ötven métert – 50,30-at –, én meg negyven méterről feljöttem 46,10-re, s második lettem Szlovákiában. Ez ’57-ben volt Szvitben. Így jött az elhatározás, hogy válogatott diszkoszvető leszek, s úgy is lett. Még abban az évben jelentkeztem a nyitrai mezőgazdasági főiskolára, s itt öt év alatt 55,68-ra javult az eredményem.

1962-ben szigorlatoztam, diplomát szereztem, megnyertem a csehszlovák bajnokságot, és az Európa-bajnokságra is kikerültem, de túl sok volt a feladat, úgy kifáradtam, hogy Belgrádban csak 20. lettem.

Pályafutásodban mit tekintesz a legemlékezetesebbnek?

Prágában, a ’61-es Rošický-emlékversenyen végigvertem a mezőnyt, 51,30-cal harmadik lettem Merta és Čihák mögött, ez nagy dolog volt. A másik a 62-es csehszlovák bajnoki cím 53,77 méterrel; egyébként a későbbi olimpiai bajnok, Ludvík Daněk lett a második. Ő feljövőben volt, én lemenőben.

Amikor a legnagyobbat dobtál, vártad, vagy váratlanul jött?

Van egy kinesztetikai érzés, hogy ha pattan az ujjad, az forma (be is mutatja a begörbült ujját – a szerző megj.). Érdekes dolog, mert nem fáj. Sajnos, ha ötször éreztem az életben, az sok. Akkor, mikor megdobtam az 57,38-at, s még egyszer: verseny után dobtam 59,03-at, le is mérték, sőt, még kétszer túldobtam az 58 métert, akkor volt olyan érzésem, hogy pattan. Ilyenkor az izom bebicsaklik, s a szer tehetetlensége kapcsán kinyúlik az izom, aztán visszapattan – ez szaknyelven erőfeszülés.

Valójában soha nem hagytad abba, maradtál a sportban. Edzőként, versenyszervezőként és veteránként. Közben tanítottál a főiskolán.

’65-ben megnyertem a pozsonyi P–T–S-viadalt, ott megvertem a következő Európa-bajnokot, s a szövetség nevezett Amszterdamba a kontinensviadalra. Aztán azt mondták, hogy ott nem lesz diszkoszvetés. Akkor született az első gyermekünk, Feri. Mivel még csak tanársegéd voltam a főiskolán, 1500 korona fizetéssel, megegyeztünk az asszonnyal, hogy ezt nem lehet így folytatni, így azon a napon, amikor közölték, hogy nem megyek az Eb-re, abbahagytam az élsportot. Az egyesületben még versenyeztem, edző is voltam, ’63-ban elvégeztem a szakedzői tanfolyamot — a mesteredzőit ’67-ben, az érdemes edzőit ’87-ben kaptam meg –, komoly versenyzőim voltak. A szövetségben vezető edzőként dolgoztam, utána Nyitrán sportigazgató voltam 66 éves koromig, akkor mentem nyugdíjba. Közben mindenfélét csináltam, megépítettem két tartánpályát, 27 évig szerveztem a dobóversenyt, elnöke voltam a nyitrai olimpiai klubnak., veteránként hét érmet nyertem.

Annak idején te hívtad életre a nyitrai dobóversenyt.

Mindig bennem volt, hogy valamit tenni kell. Nyitrán dobóiskolát akartam nyitni, de ehhez hiányzott a pénz. Kigondoltam, hogy dobóversenyt szervezek. A kezdeményezésnek három fokozata volt: a nyitrai Diszkoszvető-nagydíjjal kezdődött, ez ’72-ig tartott, ’73-ban már létezett egy nemzetközi kisverseny, az Agrokomplex nagydíja, ’76-ban hoztuk létre az AX-PS-CX nemzetközi viadalt. Ehhez szponzorok kellettek: meg kellett győzni a Calex vezetőségét – volt ott egy jóakaróm, az igazgatóhelyettes, Kónya bácsi –, az Agrokomplex és a Magasépítő Vállalat igazgatóját. Így összejött a költségvetés alapja, ez volt a kezdet. Az első éven mindjárt sikerült idehozni a gerelyhajító Ruth Fuchsot, s az évek során 31 további olimpiai, világ- és Európa-bajnok, világcsúcstartó látogatott el a stadionba.

Ezt a stadiont nemcsak a részvételük tette híressé: három világrekord is született benne.

Mindjárt a második viadalon Helena Fibingerová 22,37-tel, ’84-ben a diszkoszvető Zdeňka Šilhavá 74,56-tal, a gerelyhajító Jan Železný 1987-ben 87,66-tal írta be a nevét a nagykönyvbe.

A versennyel nemcsak Nyitrán, hanem az egész országban hagyományt teremtettél. Ráadásul dobóversenyből Európában, sőt a világon sem túl sok van...

Azért alapítottam, hogy előmozdítsam a dobások színvonalát, népszerűsítsem a dobószámokat. Nyilván emlékszel, hogy délelőttönként kis díjért gyerekek is versengtek minden számban. 

A te fanatizmusod a három gyerekedre is átragadt, őket is megmételyezted a sporttal. Hogy viselte a család az állandó zsongásodat?

Őszintén szólva, nem bővelkedtünk a javakban. A gyerekek mindig ott nyüzsögtek mellettem a pályán, abban nőttek fel. Az viszont, hogy mind a hárman testnevelési egyetemet végezzenek, nem volt a pakliban. Feri, aki diszkoszvető volt, s most Kuala Lumpurban a Maláj Atlétikai Szövetség vezető edzője, Pozsonyban, Laci, aki magasugró lett, és Hana, aki súlylökő és magasugró is volt, Budapesten tanult. Laci ott is ragadt, de Angliában is tanít egyetemen; a lányom, aki utána még hotelakadémiát végzett, most Torontóban él – tolmácsol és fordít, s bevándorolókat tanít angol nyelvre. Budapesten, még a diákévei alatt ismerkedett meg a férjével – ő a sportra szakosodott, nagyhírű Szent Mihály Középiskola tanára és edzője –, s két gyerekük van. A nagyobbik unokám, Francesco nagyon ügyes atléta.

Mire vagy leginkább büszke?

Az atlétika iránti szerelmemre. Hogy 66 éve még mindig szeretem az atlétikát, s hogy nagyon sok tehetséges fiatal került ki a kezem alól; nemrégiben a 13 éves súlylökő tanítványom új egyéni csúccsal megnyerte a V4-es versenyt. Hát nem öröm ez? Lesznek követőim.

Soha nem gondoltál arra, hogy az emlékeidet papírra vesd?

Még nincs időm. Majd 85 után...