Nők kalandos utakon

A nagy földrajzi felfedezések nem nők nevéhez fűződnek, de azért ők is utaztak eleget. Gondoljunk csak Sába királynőjére, mekkora utat tett meg, hogy megismerhesse Salamon királyt. Sajnos, ő nem írt útinaplót, sokan mások viszont igen. És milyen izgalmasakat!

Például Egeria, akiről azon kívül, hogy a 4. században élt, szinte semmit sem tudunk. Még azt sem, hogy ki volt, mi volt. Egyesek szerint apáca, mert leveleiben a „nővéreim” megszólítás szerepel. Ő volt az első nő, aki ezekhez a titokzatos nővérekhez címzett levelek formájában útikönyvet írt. Mi másról, mint szentföldi útjáról? – és persze latinul. Az ő útikönyve, kalauza viszont a Biblia volt, belőle merítette az utazáshoz szükséges információit.
Az első angol nyelvű útikönyvet egy tizennégy gyermekes asszony, egy norfolki kereskedő felesége írta, természetesen ő is a Szentföldről, mert népes családját hátrahagyva 1413-ban elzarándokolt Jeruzsálembe. Margerie Kempe könyve csak angol nyelvét tekintve úttörő, a középkorban ugyanis már rengeteg latin nyelvű útikalauz létezett, amelyek ezernyi hasznos tanáccsal szolgálták a látnivalókat, utakat és szálláshelyeket illetően: nem volt többé szükség a Bibliára mint bedekkerre.

Kalandos lelkek
Az utazásaik révén ismertté vált lányok, asszonyok többségének élete kész regény. Valószínűleg ilyen életük lett volna a sok veszélyt rejtő távoli tájak vonzása nélkül is; a merészség, a kihívások, kockázatok vállalása egyszerűen a vérükben volt, és gyakran eredeti, sajátos gondolkodásmóddal párosult. Voltak persze kivételek, akiket nem a kalandvágy vezérelt, csak a férjük melletti kitartás. Ilyen volt a vieszkai születésű Hönsch Zsuzsanna (1750–1826), 1767-től Benyovszky Móricné, aki négy évig élt férjével Madagaszkárban, és 1784-ben az Egyesült Államokba is követte őt. Az utazásai révén nevet szerző másik magyar hölgy, Sass Flóra (1841–1916) szintén a férjével, a Nílus forrásvidékét kereső Samuel White Bakerrel utazta be Afrikát. A gyermekkorában elrabolt és Baker által a viddini rabszolgapiacon megvásárolt fiatal nő jól bírta az utazást a sivatagokon, őserdőkön keresztül, lélekjelenlétével többször megmentette férje életét; ő tartotta a karavánban a lelket, a bennszülöttek rajongva szerették.

Aphra, a különleges
Egészen más fából faragták az angol Aphra Behnt (1640–1689). Huszonhárom évesen családjával Suriname-ba (az egykori Holland Guyana) utazott. Rokona, akire magas tisztség várt a kis angol kolónia élén, a tengeri úton meghalt, a család tapasztalt férfi nélkül kényszerült megbirkózni a szokatlan életkörülményekkel. Londonba visszatérve Aphra hozzáment egy kereskedőhöz, de rövidesen megözvegyült. 1667-ben titkos megbízatással Antwerpenbe ment, és II. Károly angol király számára kémkedett. Ugyanabban az évben a hollandok megsemmisítő vereséget mértek a brit flottára, s a kudarc miatti elkeseredés forradalmi hangulatot teremtett Angliában. II. Károlynak sokkal súlyosabb gondjai voltak, mintsem hogy kémei jutalmazásával törődjön, így Aphra teljesen pénz nélkül maradt. Félő volt, hogy börtönbe kerül, ha nem fizeti ki az adósságait, ezért kénytelen volt angol ismerőseitől nagyobb összeget kölcsönkérni. Anyagi gondjai is közrejátszottak abban, hogy írni kezdett, és Londonba visszatérve hamarosan ünnepelt, sikeres szerző lett. Oroonoko című, suriname-i élményei inspirálta regényének címszereplője egy szülőföldjéről elhurcolt afrikai herceg, akit egy megnyerő ifjú hős minden pozitív tulajdonságával felruház. Merész dolog volt ilyennek festeni le egy négert abban a korban, amikor az ültetvényeken dolgoztatott fekete rabszolgákat nem tekintették embernek, és a rabszolgaság intézménye általánosan elfogadott volt. Rendhagyónak számított az a merészség is, ahogy verseiben Aphra a testi szerelemről írt. A sokat próbált asszony élete végéig megőrizte remek humorát; ezt fennmaradt komédiái is bizonyítják.

Bejutott a hárembe
Mary Pierrepont (1689–1762) angol hercegi családban született. Mivel az apja ellenezte, hogy férjhez menjen szerelméhez, Edward Wortley Montaguhoz, egyszerűen megszökött vele. A férjét 1716-ban nagykövetnek nevezték ki Törökországba, és Mary is vele tartott. Férje pozíciója és női mivolta lehetővé tették, hogy sok olyan helyre bejusson, ahová más nem, egyebek között a háremekbe és a női fürdőkbe. Élményeiről szellemes, sok humorral fűszerezett, ma is szórakoztató levelekben számolt be, amelyek később kiadva hatalmas sikert arattak. Lady Montagu a himlő elleni oltás egyik nagy propagálója volt, a saját gyermekeit is beoltatta. Ez az eljárás 1722-ben neki köszönhetően nyert polgárjogot Angliában, amikor ajánlatára beoltották a királyi hercegeket.

In flagrantiért börtön
Léonie d’Aunet (1820–1879) az első nő volt, aki egy tudományos expedíció tagjaként megpillanthatta a Spitzbergákat. Mindössze 19 éves volt, és vőlegényét, későbbi férjét, François-August Biard festőt kísérte el a hosszú útra. A rossz nyelvek szerint a szép Léonie elcsábította az expedíció vezetőjét, ezért kerülhetett a Le Havre-ból induló hajó fedélzetére. 1845-ben egy hatalmas botrány ismét ráirányította a figyelmet: a férjes asszonyt házasságtörésen kapták, és ezért börtönbe zárták. Férje elvált tőle, gyermekeit nem nevelhette, hosszú ideig nem is láthatta, miközben Victor Hugónak, akivel rajtakapták, a haja szála sem görbült. A Nyomorultak írója legszebb szerelmes verseit írta hozzá, de rokonai, ismerősei elfordultak tőle. Léonie-t is a megélhetés tette íróvá. 1854-ben kiadott útleírása, az Egy asszony útja a Spitzbergákra hatalmas sikert aratott, s ezt követően több további műve is sikerkönyv lett.

Férfiruhában a beduinok között
Isabelle Eberhardt (1877–1904) Genfben született. Anyja egy fiatalon megözvegyült német nő, apja valószínűleg a családdal élő házitanító, egy orosz anarchista volt. Anyja betegsége klímaváltást tett szükségessé, ezért Algériában telepedtek le. Itt anya és lánya áttért az iszlámra, és a sok nyelvet beszélő Isabelle kitűnően megtanult arabul. Anyja halála után arab férfinak öltözve beutazta Algériát, Tunéziát és Marokkót, hosszabb időt töltött a sivatagi beduinok között. Arab meséket gyűjtött, regényeket és útleírásokat írt, nem kis tehetséggel. Közben rengeteget ivott, és az ópium rabja lett. Mozgalmas, nem éppen válogatós szerelmi élete, majd arab férje miatt a francia „jobb társaság” nem tartotta szalonképesnek, a francia gyarmati hatalomnak pedig az arab szabadságharccal rokonszenvező nézetei voltak gyanúsak. Az arab fanatikusok az emancipált nőt gyűlölték benne, egyikük súlyosan meg is sebesítette, de felépült. Imádta a Szaharát, és ez lett a veszte. A sivatagban egy kiszáradt folyammederben ütötték fel sátrukat a férjével, és egy rettenetes felhőszakadás következtében rájuk omlott a homokfal. Férje megmenekült, ő nem. Mindössze 27 éves volt.

**